József Attila

 

József Attilának a világról való félelmetesen tiszta képe – a félelmetes és a felemelő nála éppúgy összeforrt, mint a nagy tragikusoknál –, e félelmetes-felemelő világkép egy imperatívuszt írt elő neki: mutassa is föl, amit lát, még érthetőbben, még világosabban. Ez az a feladat, amelyet oly elszántan, magakínzó szenvedéllyel vállalt, amit hirdet és követel ars poeticájában is, amit lobogójára tűz, jelszóként: „az értelemig és tovább!”

Ugyanakkor a feladatot, joggal, elviselhetetlenül nehéznek érzi, s magát is gyengének hozzá – kiváltképp gyengének úgy, ahogy élete végén élt: egyedül. Lám, az emberiség kötelezi őt erre a feladatra, de a kétmilliárd ember közül – akkoriban még csak ennyien voltunk földlakók, vagy csak ennyit számláltak belőlünk össze – neki nem akadt harminckét éves korára egyetlen társa sem. Farkasszemet nézni a világ értelmével, és az ezzel járó kifejezési kötelesség egyfelől, erejének esendősége, sorsának rossz auspiciuma és sikoltó magányossága másfelől így jelentkezik, ilyen – tovább, könyörtelenül egyre tovább! – hiperluciditással egyik utolsó versében. (S ami talán a legmeglepőbb: szerelmes versében.)

 

Már két milliárd ember kötöz itt, hogy belőlem hű állatuk legyen. De világuktól délre költözik a szép jóság s a szelíd érzelem. Mindenségüket tartani a fénybe, mint orvos, ha néz az üvegedénybe, már nem tudom, megadom magam kényre, ha nem segítesz nekem, szerelem.

 

A feladat világos: az emberiségnek az emberiségről világos képet adni. Hogy ezt tenni bírja, kell a szerelem. Ehhez kéne egy társ. Így figyeljük a következő szakaszokban udvarlását. Hasonlatokat mond el annak, aki után eseng, szerelmi vágyára:

 

Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek, kik daccal s tehetetlenül remegnek, mert kínjukból jövőnk nem született meg, munka, szabadság, kenyér s jószavak.

 

Talán felesleges is mondanunk, hogy a költő személyes sorsa abban is egyezett a dolgos tömegekével, hogy a felsorolt javaknak szintén híjával volt, a maga személyében is. Verse végén pedig megint csak visszatér ahhoz a képhez, amely megragadta figyelmünket az oly tömör és oly sokdimenziójú első strófában, s ez a sürgető kép: az átvilágított társadalom képe, az értelmes és világos képlet a világról. (Ne felejtsük el, most legkevésbé, hogy egy hasonlatot olvasunk, a költő szerelmi vágyának a hőfokára. Nem akarom, hogy az olvasó itt beleszédüljön József Attila gondolatainak körforgásába, de azért érdemes megfigyelni, hogy verse végén, immár egy új szférában, hogyan kanyarodik vissza oda, ahonnét indult: megint arról van szó, hogy az emberiségnek kell az értelem fénye – de itt már ő maga lesz az emberiség, és szerelmese pedig: a fény. A vonatkozások rendszere, amely ebben a költeményében is föltárul, olyan mint egy dantei Paradiso, kézbe fogható kristálygömb méretben.)

 

Úgy kellesz … Mint minta, mint az erény a szegénybe, s ez össze-vissza kusza szövevénybe, társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe, mely igazodni magára mutat.

 

Ez a sürgető igénnyel jelentkező kép, mint feladat, mint hivatás, lám, átüt mindenen, bármiről szóljon a költő. Arra volt ítélve, arra ítélte magát, hogy az értelemnek, a tisztánlátásnak ama fokára jusson el, amelyet ép ésszel már csak nehezen bír el az emberi elme.

Szomjazta az abszolút világosságot, s ugyanakkor a gyakran visszatérő hasonlata az értelemre, a fényre: hegyes kések, karmok …

És mindenekelőtt a maga ellen forduló fegyvert látja bennük. Ha az elviselhetetlenre példát akar mondani, ezt mondja: „mert mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyú karma?”

Amit köznapian „éles fénynek” mondunk, neki alapvető élménye volt, mohón kívánta és szenvedett tőle:

 

Óh csillagok, ti! Rozsdás, durva vastőrökül köröskörül, hányszor lelkembe vagytok szúrva – (itt csak meghalni sikerül).

 

De még talán revelálóbb ugyanennek a szakasznak a Töredékek közt található változata:

 

Köröskörül vastőrökül voltak a rozsdás, éles durva csillagok a lelkembe szúrva s mint önvérében a vad terül reszkettem az éjben kinyúlva.

 

S vajon azok a röntgensugarak, amelyeket Thomas Mannhoz írott versében emleget (és megint csak mint feladatot emleget!), nem ezeket a testet-lelket átütő fénysugarakat-tőrsugarakat idézik-e? Mintha egy fényekkel átnyilazott Szent Sebestyén volna az alapélménye:

 

Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt az estén.

 

Hogy a fény és az értelem együttjáró, páros fogalom, régóta ismeretes. Az már kevésbé szokott párosítás, amellyel József Attila a megismerést a hideghez, a télhez kapcsolja: „Fogalmad úgy világít, mint ott kinn a nyers tél …” De az is kiderül a sok télről-hidegről szóló verséből, hogy a könyörtelen hideg azért válhatik a könyörtelen megismerés szinonimájává, mert a hideg, a tél volt életében mindig a legkönyörtelenebb valóság. A tél revelálta a fegyverkezést, a betegséget, a halált …

 

Bankárok és tábornokok ideje ez, jelen idő, ez a kovácsolt hideg, e villanó, e kés-idő. A csördülő ég vasban áll. Ez a fagy átszúr, döf tüdőt, rongy mögött meztelen kebelt – köszörűn sikoltó idő.

 

Másutt:

 

Óh égbolt csontos tisztasága éhen halottak fagyossága.

 

Másutt:

 

Fegyverben réved fönn a téli ég, remény a menny …

 

Ezeket a példákat – könnyen szaporítható példák – azért soroljuk föl, hogy lássák: a fény, az értelem nem holmi absztrakt sugárzás József Attilánál; nagyon is – és szó szerint – húsba vágó, csontig hatoló élmény. Úgy is mondhatjuk: a proletár élettapasztalata ez.

A megismerés fájdalmához legfájdalmasabb emlékeit hívja hasonlatul, tanúságul. Amit mi intellektualitásnak nevezünk, nagyon is élményből fakad, kollektív élményből.

Hogy képet kapjunk a létnek és a lét megfejtésének erről a költői szintéziséről (ahol a lét: proletárélet, de a lét megfejtése már: egyetemes érvényű), József Attilától vegyünk egy képet. Ezt:

 

Kis, nyurga füst virágzik hold előtt, Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől. Áttetszel rajta, égi hűvösség. Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok, elszállok, mint a köznapi bajok, áttetszel rajtam, égi hűvösség.

 

Azt mondtuk, hogy a tiszta égboltú tél azért válhatik a megismerés szinonimájává József Attilánál, mert előbb a proletárlét valóságát jelentette: az éhhalált, a tüdőbajt, a bankárok és tábornokok hatalmát.

Gondolom, eléggé ismerős már nekünk József Attila jelképeinek dialektikája, hogy ne lepődjünk meg azon, ha az eljövendő valóság is úgy ragyog fel neki, mint a téli ég.

 

Ily gyorsan betelik nyaram! Ördögszekéren jár a szél – csattan a menny és megvillan, elvtársaim: a kaszaél.

 

És amikor a cenzúra orrát megbökte ez a túlságosan „kipoentírozott” kaszaél a vers végén, József Attila átfordította a verset a maga jelképi nyelvére, és elmondta ugyanazt – ilyenformán:

 

Ily gyorsan betelik nyaram. Ördögszekéren hord a szél – csattan a menny és megvillan kék, tünde fénnyel fönn a tél.

 

Nincs igazuk azoknak, akik ebben a változatban csak a megalkuvást, a vers értelmének meghamisítását látják. Ha tudomásul vesszük, hogy mit jelent József Attila szótárában az a szó, hogy tél – hogy mennyire nagy „atomsúlyú” szó ez –, akkor a második változatot éppen úgy tudjuk értékelni, mint az elsőt. Különösen, ha tudjuk: mi helyett áll ott a tünde fényű tél. Nem két versről van szó – egy forradalmiról és egy tájleíróról –, hanem egyetlen versről, amelynek egyik változata rejtjelesen fejeződik be. A tél, amely mindeddig a könyörtelen valóságot és a könyörtelen megismerést egyszerre jelentette, itt nem ellenségesen jelenik meg, hanem – kivételesen – elragadóan, rokonian: „kék, tünde fénnyel”. Éppen olyan késidő, vagy ha tetszik: kaszaél-idő, mint általában a tél, de ez már nem a bankárok ideje. Jövő idő.

A jövő idő fényei! Ezekről külön kéne szólni!

Utódjáról – ha lesz, ha volna! – ezt ígéri szerelmesének:

 

ki őriz belőlünk egy foszlányt, mint nap fényéből a Tejút.

 

Dantét említettük az előbb. Talán nála olvad össze ilyen bonyolult és ilyen világos kristálygeometriában a fény, a tudás és a szerelem élménye.

Talán nem illenék be a végső Flóra-versek közé az efféle Beatrice-vers, a József Attila-versek közé ez a dantei?

 

Óh, mivé lettem, mikor elmerülve Beatricére néztem, s mégse láttam, pedig (köröttem ezer fény derülve) mellette voltam, s a boldog világban. (Par. XXV.)

 

Vagy talán nem jellegzetesen József Attila-asszociáció az is, hogy a legelvontabb látomás mellé hasonlatul a dolgozó ember konkrét tapasztalata kerül?

 

És mint a munkás, ha izomzatának munkája folytán napról napra érzi, s mindég örül, ha új ereje támad: akként éreztem akkor én, hogy égi keringésemnek íve nőtt az éggel, látva, csodám, hogy fényét megtetézi. (Par. XVIII.)

 

De hadd idézzük melléje mindjárt a megfelelő szakaszt József Attilából:

 

Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás.

 

És ki írta ezt? Mert József Attila is írhatta volna:

 

Odafönn fényük van az örömöknek, mint lent a földön mosolyuk … (Par. IX.)

 

Viszont József Attila látomása a Sasról, kinek „az egyik szárnya lelkem, a másik szárnya Flóra”, éppen odaillik Danténak sasos-Beatricés látomásai közé.

Nem filológiai párhuzamosságokat akarunk ácsolni. A világért sem! Csupán példákat keresünk ahhoz a feltételezésünkhöz, hogy József Attila költészetében – a proletárlét talaján, XX. századi tudattal – megint megvalósult a világképnek egy olyan szintézise, Summája, amilyenhez, más talajon, Dante jutott el. Figyeljük meg a másikba-való-behatolásnak nagy szerelmi megismerési élményét József Attilánál. Az asszonyi testbe való behatolás-megismerés élménye ez – a mennybe szállás eksztázisával. S danteien éppúgy egyszerre erotikus és egyszerre intellektuális eksztázis ez.

 

Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben … –– –– –– –– –– –– –– –– –– Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe! …

 

József Attilánál – látjuk – a megismerés egyrészt a szerelmi beteljesülés felé mutat (a megismerésnek efféle értelme már a bibliai nyelvből ismerős) – másfelől pedig: a társadalom átalakítása s az azt követő harmonikus emberi együttlét felé. (Ez az aspektusa pedig a forradalom filozófusaiból ismerős.)

A polgári társadalom szemében a megismerésnek mind ez a két „beteljesülése” bűnös és büntetésre méltó. Szinte már szándékában is. Hogyne tudná ezt az a költő, akit tizenkilenc éves korában már perbe fogtak vallásgyalázás címen, verséért, melynek címe volt: Lázadó Krisztus. Akit az értelem, a fény megszállottjaként jellemeztünk, jól tudja:

 

S a megdühödt vak látnivélőt büntet, pedig még fényt nem látott senki se.

 

A külső tilalomhoz, amivel a polgári társadalom illeti a dolgok valóságos megismerését (ez sem kicsiség), járul a belső szorongás is. Azé az utazóé, aki az ismertből az ismeretlenbe megy, a gyereké, aki otthonról mostohák közé kerül. A létnek és a megismerésnek ez a kettős-egy világa – mint a lent és fent, mint a tenger és égbolt, mint a meleg és hideg, mint a dzsungel és társadalom, mint az anya- és férfi-princípium – gyakran visszatér verseiben:

 

Már régesrég rájöttem én, kétéltű vagyok, mint a béka … Tengerem ölelő karok meleg homályú, lágy világa Egem az ésszel fölfogott emberiség világossága.

 

Nem puszta dualizmus ez, hanem minőségi, fokozati különbség. A fejlődés dobja őt előre, föl! a meleg homályból a világosságra. És ő vállalja is ezt a törvényt, elszántan. Ha százszor úgy is érzi – mint láttuk –, hogy ez önkínzó kényszerűség, magakaszabolás, felvállalt Szent Sebestyén-sors. Amikor panaszkodik, József Attila így panaszkodik: „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom”.

Világos eléggé, micsodák ezek a kések. De az egyre tovább, az értelemig és tovább lendülete valami különleges, magaélesített hiper-késekhez juttatja. Költészete eszközeihez.

 

Mikor születtem, a kezemben kés volt –   azt mondják, ez költemény. Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt;   embernek születtem én.

 

A kés, a kín, a fény, az értelem: költészetében együtt járó fogalmak. És mégis: senki nálánál jobban nem akarta, nem akarhatta a teljes, a mindentudó luciditást. Az ősi, az Isten ellen való lázadása mítoszát is át- meg átéli a Tudásban. A Tudásban, amit kivív s amit terjeszt. Azt a sort, amelyet az imént idéztünk – „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom” –, így folytatja, bűntudattal és heccelődő kihívással, magával az Istennel pörölve, lázadó Ádámként vagy még inkább Prométheuszként:

 

Gyúlékony vagyok, s mint a nap oly lángot lobbantottam — vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel.

 

A sikoltás ismerős. Hányszor kiált fel így a költő, halott anyja után: „nem hallod, mama? Szólj rám!” Egyik legutolsó sora is egy ilyen sikoly, nem is vers, csak ennyi: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!”

Végsőkig feszítve magát, a halál előtti rettenet sikoltásai ezek – gyereksikoltások. A mindentudás nemcsak bűntudatot jelent, hanem – József Attila lényének és költészetének egyik legsajátosabb mozzanatához értünk el ezzel – gyermeki ártatlanságot is.

Az Istennel pörlekedő versének következő szakasza, lám, már így szól:

 

És verje bosszúd vagy kegyed belém: a bűntelenség vétek! Hisz hogy ily ártatlan legyek, az a pokolnál jobban éget.

 

S a megismeréssel, a lázadással kezdődő gondolatsor végén, íme, felsajog halála előtti verseinek egyre gyakoribb élménye: a részvét maga iránt. Férfias, elszánt, fehér izzású intellektualitása mellett – és ezzel egyáltalán nem ellentétben – a reménytelen szerelem, a szellemi összeroppanás és a halál fenyegetése alatt felmutatja önnön fizikai valóját, szinte gyermeki, siratni való törékenységében.

Ecce puer!

Mentségül-e vagy áldozatra?

 

A lázadó Prométheuszt idéztük az előbb? A program stimmel, a kép nem. Egy gyermek csinálja végig a titán szerepét.

 

Égitesten a lábam: elindulok az istenek ellen – a szívem nem remeg – könnyű, fehér ruhában.

 

Öngyilkosságához ezt is figyelembe kell vennünk – a gyermeki dacot. És életéhez is. És szerelmeihez is – ezt a bűnös-bűntelen agresszivitást. Hiszen a lázadás, a pusztítás és a magapusztítás: mind egy tőről fakad. S velük, persze, az önfeláldozás is. A gyereklélekben különösen, a primitív dacból. A maga semmi voltát – hogy nem veszik komolyan, felnőttszámba – cáfolja meg a gyermekharag azzal, hogy kárt tud tenni, akár magában is. Ez a primitív mechanizmus támad föl bennünk is, ha semmibe vesznek. Ennek ösztökélését érzi a meg nem hallgatott szerelmes. Ezért döfte a szívébe a kést Bárczy Benő is Arany balladájában. Bebizonyítja, hogy ki ő – múlt időben. Hogy méltó a szeretetre – amikor már késő. Ez lesz a kétségbeesett József Attila ultima ratió-ja is szerelméhez. Ezzel zsarolná viszontszerelemre.

 

Én úgy szeretlek, mint a gyermek s épp olyan kegyetlen vagyok: hol fényben fürdesz, azt a termet elsötétítem – meghalok.

 

Másik szerelmes versének ilyen vallomás a címe: Gyermekké tettél. A harmadikban a rászakadó szerelmi vágyat ekképp kezdi el ecsetelni, hogy aztán hosszan folytassa:

 

Mint a mezőn a kisfiút, ha eléri a vihar s nincs tanya, anya, hova futna …

 

Ki is tenné igazibban gyermekké, ha nem az Anya, aki verseiben minduntalan föltámad? Szerelmese mögül is majd mindig az Anya int neki. „Szeretlek, mint anyját a gyermek” – mondja az Ódá-ban.

 

Másutt:

 

Kedveském, ha két szelid karod átölel, mintha édes holt anyukám öléből lassú lelkem, a lágy, még ma se lépve ki, mind csak aludna a gyors világban.

 

A példákat, hogy a szerelemben szeretni való gyereknek érzi magát – árva gyereknek! –, lehetne bőséggel tovább sorolni.

De térjünk vissza oda, hogy gyereknek érzi magát a lázadásban is – amikor „az istenek ellen” indul. Különös szeretetvágy mozdítja képzeletét az agresszív tervekre, képzelődésekre. De ez a szeretetvágy már nem asszony szerelméért, nem is anyai szeretetért eseng, hanem egy apáért.

Különös, dupla paradoxon!

Az apátlan gyerek, aki arról álmodik, hogy apja ellen lázad. S csak azért, hogy utána megtapasztalja az atyai fenyítést és megbocsátást.

 

Mint gyermek, aki bosszút esküdött és felgyújtotta az apai házat …

 

József Áron, aki három évvel fia születése után, a jobb megélhetés reményében elhagyta családját, s valamerre kivándorolt, s örökre eltűnt, nem is sejthette, micsoda űrt hagyott hátra. Úgy hiányzott otthon a fiának, hogy az égbolt is üres lett ettől. Isten-verseiből nagyon is József Áron-képű Isten tekint felénk.

Nincsen apám, se anyám című kötetében (figyelik a címet?) ilyesmiket ír:

 

Hogyha golyóznak a gyerekek, az isten köztük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, golyóját ő lyukba gurítja.

 

Másikban:

 

––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  –– Istenem, én nagyon szeretlek. Ha rikkancs volna mesterséged, segítnék kiabálni néked. ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  –– Ha nevetnél, én is örülnék, vacsora után melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd s én hosszan, mindent elmesélnék.

 

És nem ugyanazt az idilli apaszerepet, istenszerepet szánja-e Thomas Mann-nak, amint találkozik vele Budapesten? – a meseszó is ott van:

 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” – (így nem szökik rá hirtelen az éj) s míg kis szíve nagyot szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kíván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így kérünk …

 

S az óhajok közt, hogy miről is meséljen, ott szerepel a fő óhaj – külön még mesébe is transzponálva a mesélő jelenlétének a ténye! –, annyira nem győz vele betelni:

 

mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt.

 

Nemcsak Thomas Mann, mások is helyet kapnak az árva gyerek üres mennyországában: egy régi költő, mint Arany János („vén, vagyonos atyánk”), egy-két idősebb kortárs költő, a legkedvesebbek közül, mint például Kosztolányi („testvérünk voltál és lettél apánk”). S úgy vélem, Sigmund Freud iránt is érzett ilyen fiúi vonzalmat, erre vall Freud nyolcvanadik születésnapjára írott verse („nemz millió fiat”), amelyben szinte kihívó bravúrral mutatja, hogy milyen lepkekönnyedséggel emlegeti ő dalformában a pszichoanalízis és a metafizika gondolatait, s talán erre vall – ebbeli csalódására, hogy a Freud-szakállú József Áron sem emelte fel őt –, igen, talán erre vall az a talányos szakasz is a halála előtt írt egyik költői számvetéséből:

 

Atyát hívtál elesten, embert, ha nincsen isten. S romlott kölkökre leltél pszichoanalízisben.

 

Az idilli apa képét később felváltja a haragvó apa képe. Hányszor és mily hiába próbálta idézni, maga mellé bűvölni a kedves és erős férfit. Így is jó! Felébred benne a dac, és ezentúl más módszerekhez fog folyamodni.

 

Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

 

Lábra áll, és agresszív lesz. De erről az agresszivitásról mindjárt kiderül, hogy csak arra szolgál: kényszerítse előlépni a nemlétből az Apát. A Gondviselőt. Az Istent. Az agresszivitás a végső kísérlet, provokáció, hogy ne tudjon az Apa tovább rejtőzködni, hirtelen haragjában lépjen elő, üssön rá, s ezzel bizonyítsa be, hogy – van.

Prométheuszt idéztük az előbb? Lázadó, árva Prométheusz! Ellopja a tüzet, felgyújtja a világot, hogy kikényszerítse a rejtőzködő Zeuszt a felhők közül, akárhonnan! Amerikából, ahová állítólag elment, és ahonnan azóta se jött hír felőle. Ez a teljesebb értelme annak a versnek is, amelyből az előző fejezet végén idéztünk – esengés életjelért:

 

Ordits reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel.

 

Bűnöket kiabál, bűntudatát lengeti, hogy előcsalogassa a Büntetőt. (Mintha ő is pontosan ismerte volna az isteneknek és a hatalmasoknak azt az ínyencségét, amelyről Sartre ír A legyek-ben, hogy nem tudnak ellenállni a bűn és a bűntudat illatának!) De József Attilánál ez ravasz, gyerekesen ravasz csel, mert ő csak azt lesi, hogy a Nemlétből haragosan előlépő Istennek vagy Apának vagy Anyának a mellére odavesse magát – ártatlanul.

Azt a versét, amelynek elején az apai ház felgyújtásáról beszél, később így folytatja:

 

Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát …

 

Ki ez a bűntelen-bűnös?

Ki volna, ki lehetne más, mint az agresszív árva gyerek. Mi mindent nem hajlandó magára vállalni? Még azt is, hogy ő tette, hogy árva lett. Ugye, ismerik az örömtelen gyerekkor mithomániáját? Tessék egy példa rá:

 

Elmondom: Öltem. Nem tudom   kit, talán az apám – elnéztem, amint vére folyt   egy alvadt éjszakán. Késsel szúrtam. Nem színezem …

 

Hazudja, hogy öl, hogy gyújtogat, ígéri, hogy megöli magát – meg is teszi –, csak hogy figyeljenek rá, hogy szeressék. „Sokkolja” a világot, létező és nem létező szeretteit, és sokkot vár tőlük. A dialógus már azon a szinten folyik, ahol agresszióra agresszió, riadalomra riadalom, sokkra sokk a válasz.

A tragédia utolsó felvonása ez.

 

Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra. Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra.

 

És a nemlétre csak a nemlét lehet a válasz. Vad kártyás, ezzel fogja felülütni az Isten hiányát.

 

Meghalni lélekzetemet fojtom vissza, ha nem versz bottal és úgy nézek farkasszemet, emberarcú, a hiányoddal!

 

… A magát halálra szánt Fiú az Atya helyén csak a Semmit látja. A halálrászántság is, a látomás is félelmetesen ismerős. Gérard de Nerval versében fedezi fel Jézus, immár az Olajfák hegyén, hogy Isten nincs. Ezt látja:

 

En cherchant l’oeil de Dieu, je n’ai vu qu’un orbite Vaste et noir et sans fond, d’où la nuit qui l’habite Rayonne sur le monde et épaissit toujours; Un arc-en-ciel étrange entoure ce puit sombre, Seuil de l’ancien chaos dont le néant est l’ombre, Spirale, engloutissant les Mondes et les Jours!

 

Nagyon érdemes volna itt megállni, s megkeresni az egyéb egyezéseket József Attila és Gérard de Nerval költészete, betegsége és halála között. De ez egy másik tanulmány tárgya lehet. A gondolatmenetünk során eljutottunk oda, ahol már nem lehet megállni, kitérőt csinálni.

A végső kimenetel pillanata ez, a végső felismerésé. Mindegy, hogy melyikőjüktől idézzük. Nervaltól?

 

Le dieu manque à l’autel où je suis la victime … József Attilától? Most azt sajnálom (s azt is lenyelem) hogy nincs isten, ki gondoljon kinomra …

 

A pillanat félelmetesen ismerős. Nem is csak Nervaltól, s nem is csak az Olajfák hegyéről, ahol az üres és közönyös ég alatt üres és közönyös volt a föld is: aludtak a tanítványok. Máshonnét is ismerős. Izsák viszi a rőzsét a hegyre, s megy utána apja a taglóval, Iphigeneiát az aulisi táborban körülállják a türelmetlen görögök és mirmidonok, nincs már útja más, csak az oltár felé, apja elfordul, s ő a karon ülő Oresztészt csókolja, hogy valami emberi meleget érezzen, mielőtt áldozatra megy. De lám, Iphigeneia is kivívta, épp a halálban, Akhillész szerelmét, Hellász hódolatát …

A halál: az utolsó „adu”. Talán vele létezésre lehet zsarolni az eltűnt Apát, és szeretetre a többieket, a kortársakat.

 

Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.

 

Nem lehet megindultság nélkül olvasni ezt a verset, egyetlen sorát sem, úgy szakad fel belőle a gyereksikoly.

 

Tudod, szivem mily kisgyerek – ne viszonozd a tagadásom …

 

Aki a szerelemben, majd a lázadásban annyira gyereknek érezte magát, most még inkább annak érezheti, a halálban. Minden gyermekké válása megannyi kísérlet is volt: hátha sikerül egyszer nem árva gyerekké lennie. Ez a végső kísérlete. Oly törékenynek becézi magát, hogy törékenysége szinte kínálkozik, hogy megtöressék késélek és vonatkerekek alatt.

Mi válthatná meg?

A gyöngédség, a részvét, egyedül.

Ha még időben érkezik …

 

Intsd meg mind, kiket szeretek, hogy legyenek jobb szivvel hozzám. Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám.

 

Nem lehet eldönteni, hogy egy efféle áldozat, az önfeláldozás, mennyire értelmes vagy mennyire értelmetlen. Mit lássunk Petőfi halálában? Hogy mennyi verstől fosztott meg, amelyeket még megírhatott,volna, ha hallgat az okosabbakra, s nem megy el harcolni, amikor a háború már nyilvánvalóan elveszett? Vagy azt lássuk-e benne, hogy ő is, ő is igazán „országos volt a pusztulásban”, és a katasztrófa tüze, amelyben a költő élete ellobbant, segített költészetét az evidencia fényébe állítani? És mit lássunk a Byronéban? És a Garcia Lorcáéban? És a Radnótiéban?

Ha a költőhalál beolvad a történelembe, s jelképessé lesz, már éppoly nehéz gondolatban is megváltoztatni ezt az isten tudja, mennyi véletlenségből adódó tényt, éppoly nehéz másképp elgondolni, mint egy vers utolsó sorát.

Hadd idézzük most az efféle Jelkép kettős értékűségére József Attilának egy korai, szinte gyermekfővel írott szonettjét. A címe: Részeg a síneken. (Szeretnénk remélni, hogy ez holmi fordított Kasszandra-jóslat volt, amely csak minket borzongat meg, s amely a költőt nem kísértette.) A síneken fekvő ember fölött kigyúl a két szó: anya – fiatal …

 

Jobb ökle, mint a talpfa, olyan kemény, úgy alszik, mint rég anyja meleg ölén. Ruhája rongyos. Még fiatal; legény. A Nap se kél, az ég hamuszínre tört. Egy részeg ember fekszik a síneken és messziről, lassan, dübörög a föld.

 

A közeledő Végzet s útjában az Ifjú Áldozat: éppúgy jelentheti a legértelmetlenebb halált a vonatkerekek alatt, mint ahogy jelentheti a földrengést, a tektonikus változást. Az alapjaiban megújuló világot.

Ez is benne van a versben.

Napfogyatkozási világítás. Országos pusztulás …

Korai vers. Hiányzik még belőle a túlerővel való párbaj halálos bravúrja. A fények és kardok látomása. Mintha még az egész pusztulás elintézhető volna az öntudatlanság fokán. Altatással. Talán még meg lehet úszni ezt az amúgy is rövid életet a mindent megismerés próbatétele nélkül.

Irigylésre méltó öntudatlanságban.

Tizenöt év múlva, egy kis balatoni állomás közelében, a közeledő vonat hangját hallva, a költő a sínekre fekszik. Semmi sem történt. Másnap kiderül, hogy pár száz méterrel odébb egy legelésző tehén a vonat elé tévedt, s ezért állt meg a vonat. Izsák helyett a bárány, Iphigeneia helyett a nőstényszarvas … A kép, a költő felkel a sínekről, szinte mitikus.

Pár nap múlva belép egy mozgó vonat vagonjai közé. Nem adott többé sanszot semmilyen istennek, hogy megmentse őt.

 

Beszéltünk az intellektualizmusáról – és a lényeget nem mondtuk el.

Beszéltünk szülők után esengő árvagyerekségéről – és a lényeg itt is hiányzik.

Lázadásáról, a megismerésben és a halálban – de ez is híjával maradt valaminek …

Meg kell tehát végre is ismerkednünk azzal a – jobb szó híján mondjuk így – dimenzióval, amely úgy hozzátartozik költészetéhez, mint a dolgokhoz a tér, az idő. És ez: az emberiség története, amelyről lényegében szó van akkor is, ha a legszemélyesebb szenvedéseiről van szó, s akkor is, ha a legelvontabb eszméiről van szó.

A szenvedés, az értelem erőfeszítései, az áldozat? Érette vannak.

 

Óh, emberiség, kit törött anyám szenvedni szaporított és nem értett! Nem rettenek születni újra érted, te két milliárd párosult magány!

 

Idilljei? Hátukba vágva az újsághírek kései, és vérzenek együtt az aznapi történelemmel:

 

Boldog vagyok: gyermek a lelkem; Flóra szeret. S lám álnokul, meztelen, szép szerelmünk ellen tankkal, vasakkal fölvonul az ember alja.

 

Metafizikája? Ilyen homokzsákokkal repül – vagy ilyen szárnyakkal?

 

S bár hűvös, örökkévaló dolgok közt muszáj őgyelegnem, a palánkok közt szárnyaló munkát nem lehet elfelednem.

 

Viszont ahonnan legkilátástalanabbnak tűnik az élet, a nyomor külvárosában, ez a költő horizontja:

 

Itt, hol a máskor oly híg ég alatt szikárló tűzfalak magányán a nyomor egykedvű csendje fenyegetően és esengve föloldja lassan a tömény bánatot a tünődők szivén s elkeveri milliókéval. Az egész emberi világ itt készül …

 

És amikor az anyja emlékét idézi, ahogy az egyik verse végén, egy hasonlattal fellebbenti az égre, a másik anyaverse végén, egy pillanatra, ugyanilyen hatalmas fordulattal nőteti fel monumentálisra az emlékezés apróságaiból összerakosgatott anyaképet, és ezt a váratlan-óriás mementót odaállítja a történelembe, a proletariátus elé. (Nagyon kevésszer használja ezt a szót József Attila, itt igen.) Majd, mintha mi sem történt volna, befejezi a verset, ahogy kezdte, az apró emlékek mozaikrakásával. Látszólag semmi különbség sincs a vers kezdete és befejező szakasza között. Csak éppen az, hogy az utolsó előtti, a proletárokhoz szóló versszak jóvoltából a legutolsó szakasz már másik dimenzióban van, ahol egy tiszta kötény emléke, egy postás váratlan köszönése is úgy hat, hogy érdemes lesz érte a barikádra menni. (Barikádra? Ilyen tűnő és köznapi emlékekért? Csakis. Ő írta: „Véred csak azért ontsd ki, amiért sírni tudsz.”)

Az anyavers legelső és utolsó két szakaszát idézzük:

 

A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban – – ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  –– Látom, megáll a vasalóval. Törékeny termetét a tőke megtörte, mindig keskenyebb lett – gondoljátok meg, proletárok – A mosástól kicsit meggörnyedt, én nem tudtam, hogy ifjú asszony, álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki – –

 

Nem volt még, tudomásom szerint, forradalmi költő, aki versei végső kicsengésében olyan fájdalmas hitelességgel s annyiszor írt volna a boldogságról, a békéről, a megengesztelődésről, a harmóniáról, mint József Attila.

Ugye, milyen feledhetetlenek voltak azok a csillagok, azok a vastőrök, amelyekről két változatban is írt, mert nem győzte írni, hogy lelkébe szúrva hogy szenvedi őket! Nos, hát ez a százfájdalmú verse a világ szenvedéséről és az ezzel lüktető maga szenvedéséről (hiszen e versnek már a címe is a tehetetlen állati kín iszonyatát idézi, első személyben: A költő hasztalan vonit) – íme, így fejeződik be:

 

S mégis bízom … ––  ––  ––  –– Majd a szabadság békessége is eljön, fínomul a kín – minket is elfelednek végre lugasok csendes árnyain.

 

Vagy az a másik verse, amelyik – gondolom – éppoly emlékezetes képpel a maga szerveinek és a csillagoknak „szinkronjáról” szólott, lám, szintén így fejeződik be a külső-belső világ ihletett praestabilita harmóniája után e történelmi harmónia ígéretével:

 

Majd a kiontott vértócsa fakó lesz s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt, majd játszunk békés állatok gyanánt és emlékezni s meghalni is jó lesz.

 

Ez az a harmónia, amelyet verseiben élő és élettelen egyaránt áhít:

 

Itt a lelkek egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek köröskörül mélán és komorlón álmodoznak gyors zsibongást szövő magas házakról …

 

Mint már eddig annyi nagy magyar költő: József Attila is megírja a maga versét a Dunáról. S miként a többieké, az ő verse is történelmi eszmélkedés. A Duna, amely annyi háborút látott a partjain (egy régi költőnk ezért „honom könnyé”-nek nevezte a folyót), József Attila számára bizonyság lesz a háborúk értelmetlenségére. A költő hitet tesz az egyetemesség mellett. De ez az egyetemesség nem holmi absztrakció. Ellenkezőleg. Az adott történelmi konfliktusok teljességének az állapota, a hiánytalanul megélt konfliktusoké, ami biztosítéka lehet – egyedül – e konfliktusok feloldásának.

 

A világ vagyok – minden, ami volt, van: a sok nemzetség, mely egymásra tör. ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  –– török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel –

 

A világ vagyok – azonosulni a világ minden bajával, s azután – magamagában, mint valami egyenletben – megoldani őket. Megoldani a világot. Ez az ő rendkívül személyes és rendkívül egyetemes programja. „S ha világ a számadásom” – írja valahol. Másutt pedig: „Én világot, míg más családi házat örökölt …” Így tudjuk, hogy mire céloz, mikor ilyesmit ír: „énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon”.

Az üres űrben a csak azért is személyes felelősségnek ez a koncepciója, úgy látszik, nem áll távol attól az egzisztencialista humanizmustól, amely pár év múlva, a háború utolsó és a béke első éveiben, Sartre fogalmazásában oly elterjedtté lesz majd.

Amiben gyökeresen különbözik tőle, az maga a gyökere. József Attilánál a proletár gyerekkor az alap. Ez az alapja mindennek. Legfélelmetesebb gyermekemlékei, sírásai, a külvárosi nyomorúság, az árvaság lesz életre szóló fegyvere, kincse, a felismerés fényességéhez olaja, a jövőhöz szezámtárulj varázsszava.

Gyerekkorában fát lopott a pályaudvaron, s menekült a rakodómunkások elől? Így éleszti ezt az emlékét a teljes átélés hőfokáig:

 

… Úgy érzem, mintha félnék, menekülnék, hasáb a vállamon. A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.

 

És íme, a felizzított gyermekkori emlék parazsán fellobog a hivatás:

 

Tőletek féltem, kemény emberek, ti fadobálók, akiket csodáltam? Most mint lopott fát, viszlek titeket ez otthontalan, csupa-csősz világban.

 

Hogy mi az emberiség, azt József Attila gyerekkorának proletár élettapasztalatából érti, s hogy mi az a sokat emlegetett költői elkötelezettség, ahhoz viszont a kínok kötelékei adják neki a konkrét élményt.

Elkötelezettség? – íme:

 

Már két milliárd ember kötöz itt …

 

Elkötelezettség? – íme:

 

A kínhoz kötnek kemény kötelek, be vagyok fonva minden oldalon és nem lelem a csomót, amelyet egy rántással meg kéne oldanom …

 

Aki így abszolutizálja szenvedését, az meg van győződve róla, hogy magát megoldva, az emberiség szenvedéseit is – ugyanazzal a rántással – megoldhatja.

A világ egyenlete benne vár megoldásra …

És ha nincs megoldás, mi lesz a megoldás?

A gordiuszi csomó, a megoldhatatlan, emlékezhetünk, brutális ötletre inspirálta Nagy Sándort. Aki pedig magát – és magában a világ problémáit – ennyire gordiuszi csomónak tekinti, mint József Attila, vajon nem jut-e kísértésbe, hogy karddal vágja ketté, aminek megoldatlanságát elviselni már nem tudja tovább?

Önnönmagát?

Ha szenvedésekkel teli életét úgy építette föl, mint lépcsőt a jövő felé, feltehetjük, hogy halálában sem hagyta őt el ebbeli hite. Az, amelyet Ars poeticá-ja utolsó szakaszaiban hirdet, vagy – ugyanolyan diadalmasan – e töredékében:

 

Én utánam repes a hűség. Én értem sír, kit esz a rák. Énbennem öleli meg hősét az újnak készülő világ.

 

És itt válik el ismét József Attila szabadságkoncepciója az egzisztencializmusétól. Ő magát és tetteit nem modellnek szánja a többi ember számára, hanem egyszerűen – pars pro toto – magát tekinti az emberiségnek.

Az oly jó polgári nevelőnői etikával szemben, amelynél jobbat Sartre se tud („cselekedj úgy, hogy cselekvésed a többieknek mintául szolgáljon”), József Attila etikájának az alapja az a felismerés, hogy a proletariátus „helyt áll az emberiségért az örök talajon”. Innen csak egy lépés, hogy magát – joggal – azonosítva a proletariátussal, személyes ügyének érezze ezt a helytállást az emberiségért. Még egy lépés: az emberiséget beállítva a világmindenség összefüggései közé, s máris leírhatja:

 

s mint világ visszája bolyog bennem a lélek …

 

Nem győz betelni a külső-belső világ paralelizmusának, egységének az élményével. Játékos-ujjongó ritmusban közli:

 

Én a széken, az a földön és a Föld a Nap alatt, a naprendszer meg a börtön csillagzatokkal halad – mindenség a semmiségbe, mint fordítva, bennem épp e gondolat …

 

Diadalmasan fedezi fel újra meg újra a lét és a tudat összefüggéseit. Egyik versében benső szenvedéseire a külső magyarázatot, másikban a kívül-belül egyszerre leselkedő halált. Egy boldogabbikban pedig a kívül-belül egyszerre jelentkező kifejezési készséget, a tudatalattinak és az univerzumnak egyidejű – és nyilván egyértelmű – megszólalását, amiért (mint ritka varázslatért) szerelmesének hálás:

 

Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra birtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget.

 

Ugyanabban a versében, amelyben az emberiségért helytálló proletariátusról szólt, szól továbbá az emberiség értelmes jövőjéről. Vagy a magáéról? Egyre megy – vagy legalábbis párhuzamosan megy.

 

Míg megvilágosúl gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent …

 

És ugyancsak ebben a versében mondja ki, utolsó szóként, azt, hogy „harmóniát”, s ez megint egyszerre jelenti a külső és a belső világ harmóniáját. (Vajon miféle új klasszikus kor, miféle klasszikus művészet igézetében merte József Attila ezt a szót feltámasztani?)

 

A költő … ––  ––  ––  ––  ––  –– tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát.

 

Csak a legutolsó verseiben merül fel a kétely, hogy a „szinkronban” hiba van, s ő talán belepusztul a konfliktusokba, mielőtt még harmóniává érnének benne és a világban. Ama december 3-a előtt írott utolsó verse végén ezt írja – búcsúleveleként olvashatjuk:

 

Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem. Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél.

 

József Attila többször is megírta, hogy mit jelent az ő olvasójának lenni. (A „Lidi nénémnek …” kezdetű mellett, azt hiszem, ez az egyetlen verse, amelyben mellére üt: ki vagyok én?) Jelenti: a bonyolult világ könnyű birtokbavételét, s azt is, hogy aki rákap az ilyen József Attila-i nagyot eszméltető költészetre, az már kevésnek tartja a más fajtájú lírát. Így írta meg ezt:

 

Ha lelked, logikád, mint patak köveken, csevegve folyik át dolgokon, egeken – ver az ér, visz az ár, eszmélhetsz nagyot: nem kell más verse már, költő én vagyok!

 

Az új téma, amit József Attila hozott: a való világ, hiánytalanul, rendben, teljes összefüggésében. Az igazságért jótáll a költői hangja, amely akkor a legnyugodtabb lejtésű, amikor a legnagyobb összefüggéseket kulcsolja egymásba. Kora Magyarországában ami csak szorongathatta s ami csak felemelhette az emberi öntudatot – megjelenik versében, dalformában, a kifejezés közvetlenségének evidenciájával. Figyeljük meg például az Emlék című versében, hogy a legreálisabb emlékek sora után, a legutolsó szakaszban milyen magától értődő természetességgel siklik át a jóéjszakátról a nincstelenséget jelző „jószágra”, a jószágról a világmindenséget bíró jussunkra, erről pedig a világ teljes harmóniájára:

 

S jóéjszakát szólt a szalma, Jószágaink cirpelgettek s jószágunk volt a föld, az ég, a tücsköknek a csillagok felelgettek.

 

Sok verse önmagában is olyan teljes, hogy szinte koordináta-rendszerben mutatja: hol az ember helye ebben a XX. századi mindenségben. Ahol töredékesebb a kép, ott is villant egy-egy olyan, eddig nem sejtett vonatkozást, amelyből, szinte puszta geometriával, tovább lehet rajzolni az ösztönök és a termelési erők és a fizikai világkép nagy összefüggését. Körülbelül úgy, ahogy egy görög templom arányait fel lehet rajzolni maradék két oszlopa nyomán.

„Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek – Az emberiségért valamit!” Ez a Petőfinél megdobbanó nagy szándék emeli József Attilát is. Tanítása itt született meg, Magyarországon, de mondanivalója egyetemes, világos és meggyőző szava minden nép fiának eligazítója lehet.

Jelen lehettem néhány találkozásnál, idegen költők és a József Attila-kötet között. Minden egyes esetben a felfedezés izgalmával olvasták a verseit. Nem az oly ismert udvariassági gesztus volt ez, a koldust is megszégyenítő elismerő bólogatás. Nem. Úgy olvasták, ahogy annak idején Baudelaire olvasta Poe verseit: lám, ez az idegen költő eljutott oda, ahová én törekedtem. (Egyikük – André Prudhommeaux – József Attiláról szóló tanulmányában idézi ezt a baudelaire-i példát.)

Egy másik francia költő pedig, egy ilyen ismerkedés után, nemsokára új verseit azzal mutatta: nézze, ezekben, azt hiszem, van valami az önök Attilájából …

Ha a költészetnek olyan kevéssé kéne tolmács, mint a muzsikának, meggyőződésem, hogy ma már úgy élnének a világ népei József Attila költészetével, mint Bartók muzsikájával.

Nemsokára hetvenéves lehetne. Nem érte meg az emberiség dolgainak elrendeződését. Akik szeretnénk a rend és a harmónia korszakának legalább a küszöbére eljutni, most különösen figyeljünk szavára.

Verseinek oly egyszerű és természetes lejtésű dalformája némi ízelítőt ad arról a harmóniáról, amelyben egyszer a világ ellentétei is felolvadhatnak.

József Attila csak egy harmadot élt ebből a századból. A Ferenc József-i aranyidőt, amikor a magyarok százezerszám vándoroltak ki (így a költő apja is), a világháborút s a felfegyverkező fasizmus két évtizedét.

De most, a század utolsó harmada felé menve, egyre több szaváról vesszük észre, hogy lelkének egyik felével már ezekben az évtizedekben élt. A mi korunkban. Akár arról is, hogy ő olyan rendet akar, amelyikben játszani is lehet. Akár arról, hogy utódai már a művelhető csillagokba fognak átröpülni.

 

Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret …

 

Így írta.

A történelem, amely halála óta annyi új dologra tanított minket, nagyon jó glosszákat szolgáltat József Attila költészetéhez is.

Minél többet és minél intenzívebben élünk ebben a században, annál jobban ismerhetjük és szerethetjük őt.