József Attilának a világról való félelmetesen tiszta képe – a félelmetes és a felemelő nála éppúgy összeforrt, mint a nagy tragikusoknál –, e félelmetes-felemelő világkép egy imperatívuszt írt elő neki: mutassa is föl, amit lát, még érthetőbben, még világosabban. Ez az a feladat, amelyet oly elszántan, magakínzó szenvedéllyel vállalt, amit hirdet és követel ars poeticájában is, amit lobogójára tűz, jelszóként: „az értelemig és tovább!”

Ugyanakkor a feladatot, joggal, elviselhetetlenül nehéznek érzi, s magát is gyengének hozzá – kiváltképp gyengének úgy, ahogy élete végén élt: egyedül. Lám, az emberiség kötelezi őt erre a feladatra, de a kétmilliárd ember közül – akkoriban még csak ennyien voltunk földlakók, vagy csak ennyit számláltak belőlünk össze – neki nem akadt harminckét éves korára egyetlen társa sem. Farkasszemet nézni a világ értelmével, és az ezzel járó kifejezési kötelesség egyfelől, erejének esendősége, sorsának rossz auspiciuma és sikoltó magányossága másfelől így jelentkezik, ilyen – tovább, könyörtelenül egyre tovább! – hiperluciditással egyik utolsó versében. (S ami talán a legmeglepőbb: szerelmes versében.)

A feladat világos: az emberiségnek az emberiségről világos képet adni. Hogy ezt tenni bírja, kell a szerelem. Ehhez kéne egy társ. Így figyeljük a következő szakaszokban udvarlását. Hasonlatokat mond el annak, aki után eseng, szerelmi vágyára:

Talán felesleges is mondanunk, hogy a költő személyes sorsa abban is egyezett a dolgos tömegekével, hogy a felsorolt javaknak szintén híjával volt, a maga személyében is. Verse végén pedig megint csak visszatér ahhoz a képhez, amely megragadta figyelmünket az oly tömör és oly sokdimenziójú első strófában, s ez a sürgető kép: az átvilágított társadalom képe, az értelmes és világos képlet a világról. (Ne felejtsük el, most legkevésbé, hogy egy hasonlatot olvasunk, a költő szerelmi vágyának a hőfokára. Nem akarom, hogy az olvasó itt beleszédüljön József Attila gondolatainak körforgásába, de azért érdemes megfigyelni, hogy verse végén, immár egy új szférában, hogyan kanyarodik vissza oda, ahonnét indult: megint arról van szó, hogy az emberiségnek kell az értelem fénye – de itt már ő maga lesz az emberiség, és szerelmese pedig: a fény. A vonatkozások rendszere, amely ebben a költeményében is föltárul, olyan mint egy dantei Paradiso, kézbe fogható kristálygömb méretben.)

Ez a sürgető igénnyel jelentkező kép, mint feladat, mint hivatás, lám, átüt mindenen, bármiről szóljon a költő. Arra volt ítélve, arra ítélte magát, hogy az értelemnek, a tisztánlátásnak ama fokára jusson el, amelyet ép ésszel már csak nehezen bír el az emberi elme.

Szomjazta az abszolút világosságot, s ugyanakkor a gyakran visszatérő hasonlata az értelemre, a fényre: hegyes kések, karmok …

És mindenekelőtt a maga ellen forduló fegyvert látja bennük. Ha az elviselhetetlenre példát akar mondani, ezt mondja: „mert mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyú karma?”

Amit köznapian „éles fénynek” mondunk, neki alapvető élménye volt, mohón kívánta és szenvedett tőle:

De még talán revelálóbb ugyanennek a szakasznak a Töredékek közt található változata:

S vajon azok a röntgensugarak, amelyeket Thomas Mannhoz írott versében emleget (és megint csak mint feladatot emleget!), nem ezeket a testet-lelket átütő fénysugarakat-tőrsugarakat idézik-e? Mintha egy fényekkel átnyilazott Szent Sebestyén volna az alapélménye:

Hogy a fény és az értelem együttjáró, páros fogalom, régóta ismeretes. Az már kevésbé szokott párosítás, amellyel József Attila a megismerést a hideghez, a télhez kapcsolja: „Fogalmad úgy világít, mint ott kinn a nyers tél …” De az is kiderül a sok télről-hidegről szóló verséből, hogy a könyörtelen hideg azért válhatik a könyörtelen megismerés szinonimájává, mert a hideg, a tél volt életében mindig a legkönyörtelenebb valóság. A tél revelálta a fegyverkezést, a betegséget, a halált …

Másutt:

Másutt:

Ezeket a példákat – könnyen szaporítható példák – azért soroljuk föl, hogy lássák: a fény, az értelem nem holmi absztrakt sugárzás József Attilánál; nagyon is – és szó szerint – húsba vágó, csontig hatoló élmény. Úgy is mondhatjuk: a proletár élettapasztalata ez.

A megismerés fájdalmához legfájdalmasabb emlékeit hívja hasonlatul, tanúságul. Amit mi intellektualitásnak nevezünk, nagyon is élményből fakad, kollektív élményből.

Hogy képet kapjunk a létnek és a lét megfejtésének erről a költői szintéziséről (ahol a lét: proletárélet, de a lét megfejtése már: egyetemes érvényű), József Attilától vegyünk egy képet. Ezt:

Azt mondtuk, hogy a tiszta égboltú tél azért válhatik a megismerés szinonimájává József Attilánál, mert előbb a proletárlét valóságát jelentette: az éhhalált, a tüdőbajt, a bankárok és tábornokok hatalmát.

Gondolom, eléggé ismerős már nekünk József Attila jelképeinek dialektikája, hogy ne lepődjünk meg azon, ha az eljövendő valóság is úgy ragyog fel neki, mint a téli ég.

És amikor a cenzúra orrát megbökte ez a túlságosan „kipoentírozott” kaszaél a vers végén, József Attila átfordította a verset a maga jelképi nyelvére, és elmondta ugyanazt – ilyenformán:

Nincs igazuk azoknak, akik ebben a változatban csak a megalkuvást, a vers értelmének meghamisítását látják. Ha tudomásul vesszük, hogy mit jelent József Attila szótárában az a szó, hogy tél – hogy mennyire nagy „atomsúlyú” szó ez –, akkor a második változatot éppen úgy tudjuk értékelni, mint az elsőt. Különösen, ha tudjuk: mi helyett áll ott a tünde fényű tél. Nem két versről van szó – egy forradalmiról és egy tájleíróról –, hanem egyetlen versről, amelynek egyik változata rejtjelesen fejeződik be. A tél, amely mindeddig a könyörtelen valóságot és a könyörtelen megismerést egyszerre jelentette, itt nem ellenségesen jelenik meg, hanem – kivételesen – elragadóan, rokonian: „kék, tünde fénnyel”. Éppen olyan késidő, vagy ha tetszik: kaszaél-idő, mint általában a tél, de ez már nem a bankárok ideje. Jövő idő.

A jövő idő fényei! Ezekről külön kéne szólni!

Utódjáról – ha lesz, ha volna! – ezt ígéri szerelmesének:

Dantét említettük az előbb. Talán nála olvad össze ilyen bonyolult és ilyen világos kristálygeometriában a fény, a tudás és a szerelem élménye.

Talán nem illenék be a végső Flóra-versek közé az efféle Beatrice-vers, a József Attila-versek közé ez a dantei?

Vagy talán nem jellegzetesen József Attila-asszociáció az is, hogy a legelvontabb látomás mellé hasonlatul a dolgozó ember konkrét tapasztalata kerül?

De hadd idézzük melléje mindjárt a megfelelő szakaszt József Attilából:

És ki írta ezt? Mert József Attila is írhatta volna:

Viszont József Attila látomása a Sasról, kinek „az egyik szárnya lelkem, a másik szárnya Flóra”, éppen odaillik Danténak sasos-Beatricés látomásai közé.

Nem filológiai párhuzamosságokat akarunk ácsolni. A világért sem! Csupán példákat keresünk ahhoz a feltételezésünkhöz, hogy József Attila költészetében – a proletárlét talaján, XX. századi tudattal – megint megvalósult a világképnek egy olyan szintézise, Summája, amilyenhez, más talajon, Dante jutott el. Figyeljük meg a másikba-való-behatolásnak nagy szerelmi megismerési élményét József Attilánál. Az asszonyi testbe való behatolás-megismerés élménye ez – a mennybe szállás eksztázisával. S danteien éppúgy egyszerre erotikus és egyszerre intellektuális eksztázis ez.

József Attilánál – látjuk – a megismerés egyrészt a szerelmi beteljesülés felé mutat (a megismerésnek efféle értelme már a bibliai nyelvből ismerős) – másfelől pedig: a társadalom átalakítása s az azt követő harmonikus emberi együttlét felé. (Ez az aspektusa pedig a forradalom filozófusaiból ismerős.)

A polgári társadalom szemében a megismerésnek mind ez a két „beteljesülése” bűnös és büntetésre méltó. Szinte már szándékában is. Hogyne tudná ezt az a költő, akit tizenkilenc éves korában már perbe fogtak vallásgyalázás címen, verséért, melynek címe volt: Lázadó Krisztus. Akit az értelem, a fény megszállottjaként jellemeztünk, jól tudja:

A külső tilalomhoz, amivel a polgári társadalom illeti a dolgok valóságos megismerését (ez sem kicsiség), járul a belső szorongás is. Azé az utazóé, aki az ismertből az ismeretlenbe megy, a gyereké, aki otthonról mostohák közé kerül. A létnek és a megismerésnek ez a kettős-egy világa – mint a lent és fent, mint a tenger és égbolt, mint a meleg és hideg, mint a dzsungel és társadalom, mint az anya- és férfi-princípium – gyakran visszatér verseiben:

Nem puszta dualizmus ez, hanem minőségi, fokozati különbség. A fejlődés dobja őt előre, föl! a meleg homályból a világosságra. És ő vállalja is ezt a törvényt, elszántan. Ha százszor úgy is érzi – mint láttuk –, hogy ez önkínzó kényszerűség, magakaszabolás, felvállalt Szent Sebestyén-sors. Amikor panaszkodik, József Attila így panaszkodik: „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom”.

Világos eléggé, micsodák ezek a kések. De az egyre tovább, az értelemig és tovább lendülete valami különleges, magaélesített hiper-késekhez juttatja. Költészete eszközeihez.

A kés, a kín, a fény, az értelem: költészetében együtt járó fogalmak. És mégis: senki nálánál jobban nem akarta, nem akarhatta a teljes, a mindentudó luciditást. Az ősi, az Isten ellen való lázadása mítoszát is át- meg átéli a Tudásban. A Tudásban, amit kivív s amit terjeszt. Azt a sort, amelyet az imént idéztünk – „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom” –, így folytatja, bűntudattal és heccelődő kihívással, magával az Istennel pörölve, lázadó Ádámként vagy még inkább Prométheuszként:

A sikoltás ismerős. Hányszor kiált fel így a költő, halott anyja után: „nem hallod, mama? Szólj rám!” Egyik legutolsó sora is egy ilyen sikoly, nem is vers, csak ennyi: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!”

Végsőkig feszítve magát, a halál előtti rettenet sikoltásai ezek – gyereksikoltások. A mindentudás nemcsak bűntudatot jelent, hanem – József Attila lényének és költészetének egyik legsajátosabb mozzanatához értünk el ezzel – gyermeki ártatlanságot is.

Az Istennel pörlekedő versének következő szakasza, lám, már így szól:

S a megismeréssel, a lázadással kezdődő gondolatsor végén, íme, felsajog halála előtti verseinek egyre gyakoribb élménye: a részvét maga iránt. Férfias, elszánt, fehér izzású intellektualitása mellett – és ezzel egyáltalán nem ellentétben – a reménytelen szerelem, a szellemi összeroppanás és a halál fenyegetése alatt felmutatja önnön fizikai valóját, szinte gyermeki, siratni való törékenységében.

Ecce puer!

Mentségül-e vagy áldozatra?

A lázadó Prométheuszt idéztük az előbb? A program stimmel, a kép nem. Egy gyermek csinálja végig a titán szerepét.

Öngyilkosságához ezt is figyelembe kell vennünk – a gyermeki dacot. És életéhez is. És szerelmeihez is – ezt a bűnös-bűntelen agresszivitást. Hiszen a lázadás, a pusztítás és a magapusztítás: mind egy tőről fakad. S velük, persze, az önfeláldozás is. A gyereklélekben különösen, a primitív dacból. A maga semmi voltát – hogy nem veszik komolyan, felnőttszámba – cáfolja meg a gyermekharag azzal, hogy kárt tud tenni, akár magában is. Ez a primitív mechanizmus támad föl bennünk is, ha semmibe vesznek. Ennek ösztökélését érzi a meg nem hallgatott szerelmes. Ezért döfte a szívébe a kést Bárczy Benő is Arany balladájában. Bebizonyítja, hogy ki ő – múlt időben. Hogy méltó a szeretetre – amikor már késő. Ez lesz a kétségbeesett József Attila ultima ratió-ja is szerelméhez. Ezzel zsarolná viszontszerelemre.

Másik szerelmes versének ilyen vallomás a címe: Gyermekké tettél. A harmadikban a rászakadó szerelmi vágyat ekképp kezdi el ecsetelni, hogy aztán hosszan folytassa:

Ki is tenné igazibban gyermekké, ha nem az Anya, aki verseiben minduntalan föltámad? Szerelmese mögül is majd mindig az Anya int neki. „Szeretlek, mint anyját a gyermek” – mondja az Ódá-ban.

Másutt:

A példákat, hogy a szerelemben szeretni való gyereknek érzi magát – árva gyereknek! –, lehetne bőséggel tovább sorolni.

De térjünk vissza oda, hogy gyereknek érzi magát a lázadásban is – amikor „az istenek ellen” indul. Különös szeretetvágy mozdítja képzeletét az agresszív tervekre, képzelődésekre. De ez a szeretetvágy már nem asszony szerelméért, nem is anyai szeretetért eseng, hanem egy apáért.

Különös, dupla paradoxon!

Az apátlan gyerek, aki arról álmodik, hogy apja ellen lázad. S csak azért, hogy utána megtapasztalja az atyai fenyítést és megbocsátást.

József Áron, aki három évvel fia születése után, a jobb megélhetés reményében elhagyta családját, s valamerre kivándorolt, s örökre eltűnt, nem is sejthette, micsoda űrt hagyott hátra. Úgy hiányzott otthon a fiának, hogy az égbolt is üres lett ettől. Isten-verseiből nagyon is József Áron-képű Isten tekint felénk.

Nincsen apám, se anyám című kötetében (figyelik a címet?) ilyesmiket ír:

Másikban:

És nem ugyanazt az idilli apaszerepet, istenszerepet szánja-e Thomas Mann-nak, amint találkozik vele Budapesten? – a meseszó is ott van:

S az óhajok közt, hogy miről is meséljen, ott szerepel a fő óhaj – külön még mesébe is transzponálva a mesélő jelenlétének a ténye! –, annyira nem győz vele betelni:

Nemcsak Thomas Mann, mások is helyet kapnak az árva gyerek üres mennyországában: egy régi költő, mint Arany János („vén, vagyonos atyánk”), egy-két idősebb kortárs költő, a legkedvesebbek közül, mint például Kosztolányi („testvérünk voltál és lettél apánk”). S úgy vélem, Sigmund Freud iránt is érzett ilyen fiúi vonzalmat, erre vall Freud nyolcvanadik születésnapjára írott verse („nemz millió fiat”), amelyben szinte kihívó bravúrral mutatja, hogy milyen lepkekönnyedséggel emlegeti ő dalformában a pszichoanalízis és a metafizika gondolatait, s talán erre vall – ebbeli csalódására, hogy a Freud-szakállú József Áron sem emelte fel őt –, igen, talán erre vall az a talányos szakasz is a halála előtt írt egyik költői számvetéséből:

Az idilli apa képét később felváltja a haragvó apa képe. Hányszor és mily hiába próbálta idézni, maga mellé bűvölni a kedves és erős férfit. Így is jó! Felébred benne a dac, és ezentúl más módszerekhez fog folyamodni.

Lábra áll, és agresszív lesz. De erről az agresszivitásról mindjárt kiderül, hogy csak arra szolgál: kényszerítse előlépni a nemlétből az Apát. A Gondviselőt. Az Istent. Az agresszivitás a végső kísérlet, provokáció, hogy ne tudjon az Apa tovább rejtőzködni, hirtelen haragjában lépjen elő, üssön rá, s ezzel bizonyítsa be, hogy – van.

Prométheuszt idéztük az előbb? Lázadó, árva Prométheusz! Ellopja a tüzet, felgyújtja a világot, hogy kikényszerítse a rejtőzködő Zeuszt a felhők közül, akárhonnan! Amerikából, ahová állítólag elment, és ahonnan azóta se jött hír felőle. Ez a teljesebb értelme annak a versnek is, amelyből az előző fejezet végén idéztünk – esengés életjelért:

Bűnöket kiabál, bűntudatát lengeti, hogy előcsalogassa a Büntetőt. (Mintha ő is pontosan ismerte volna az isteneknek és a hatalmasoknak azt az ínyencségét, amelyről Sartre ír A legyek-ben, hogy nem tudnak ellenállni a bűn és a bűntudat illatának!) De József Attilánál ez ravasz, gyerekesen ravasz csel, mert ő csak azt lesi, hogy a Nemlétből haragosan előlépő Istennek vagy Apának vagy Anyának a mellére odavesse magát – ártatlanul.

Azt a versét, amelynek elején az apai ház felgyújtásáról beszél, később így folytatja:

Ki ez a bűntelen-bűnös?

Ki volna, ki lehetne más, mint az agresszív árva gyerek. Mi mindent nem hajlandó magára vállalni? Még azt is, hogy ő tette, hogy árva lett. Ugye, ismerik az örömtelen gyerekkor mithomániáját? Tessék egy példa rá:

Hazudja, hogy öl, hogy gyújtogat, ígéri, hogy megöli magát – meg is teszi –, csak hogy figyeljenek rá, hogy szeressék. „Sokkolja” a világot, létező és nem létező szeretteit, és sokkot vár tőlük. A dialógus már azon a szinten folyik, ahol agresszióra agresszió, riadalomra riadalom, sokkra sokk a válasz.

A tragédia utolsó felvonása ez.

És a nemlétre csak a nemlét lehet a válasz. Vad kártyás, ezzel fogja felülütni az Isten hiányát.

… A magát halálra szánt Fiú az Atya helyén csak a Semmit látja. A halálrászántság is, a látomás is félelmetesen ismerős. Gérard de Nerval versében fedezi fel Jézus, immár az Olajfák hegyén, hogy Isten nincs. Ezt látja:

Nagyon érdemes volna itt megállni, s megkeresni az egyéb egyezéseket József Attila és Gérard de Nerval költészete, betegsége és halála között. De ez egy másik tanulmány tárgya lehet. A gondolatmenetünk során eljutottunk oda, ahol már nem lehet megállni, kitérőt csinálni.

A végső kimenetel pillanata ez, a végső felismerésé. Mindegy, hogy melyikőjüktől idézzük. Nervaltól?

A pillanat félelmetesen ismerős. Nem is csak Nervaltól, s nem is csak az Olajfák hegyéről, ahol az üres és közönyös ég alatt üres és közönyös volt a föld is: aludtak a tanítványok. Máshonnét is ismerős. Izsák viszi a rőzsét a hegyre, s megy utána apja a taglóval, Iphigeneiát az aulisi táborban körülállják a türelmetlen görögök és mirmidonok, nincs már útja más, csak az oltár felé, apja elfordul, s ő a karon ülő Oresztészt csókolja, hogy valami emberi meleget érezzen, mielőtt áldozatra megy. De lám, Iphigeneia is kivívta, épp a halálban, Akhillész szerelmét, Hellász hódolatát …

A halál: az utolsó „adu”. Talán vele létezésre lehet zsarolni az eltűnt Apát, és szeretetre a többieket, a kortársakat.

Nem lehet megindultság nélkül olvasni ezt a verset, egyetlen sorát sem, úgy szakad fel belőle a gyereksikoly.

Aki a szerelemben, majd a lázadásban annyira gyereknek érezte magát, most még inkább annak érezheti, a halálban. Minden gyermekké válása megannyi kísérlet is volt: hátha sikerül egyszer nem árva gyerekké lennie. Ez a végső kísérlete. Oly törékenynek becézi magát, hogy törékenysége szinte kínálkozik, hogy megtöressék késélek és vonatkerekek alatt.

Mi válthatná meg?

A gyöngédség, a részvét, egyedül.

Ha még időben érkezik …

Nem lehet eldönteni, hogy egy efféle áldozat, az önfeláldozás, mennyire értelmes vagy mennyire értelmetlen. Mit lássunk Petőfi halálában? Hogy mennyi verstől fosztott meg, amelyeket még megírhatott,volna, ha hallgat az okosabbakra, s nem megy el harcolni, amikor a háború már nyilvánvalóan elveszett? Vagy azt lássuk-e benne, hogy ő is, ő is igazán „országos volt a pusztulásban”, és a katasztrófa tüze, amelyben a költő élete ellobbant, segített költészetét az evidencia fényébe állítani? És mit lássunk a Byronéban? És a Garcia Lorcáéban? És a Radnótiéban?

Ha a költőhalál beolvad a történelembe, s jelképessé lesz, már éppoly nehéz gondolatban is megváltoztatni ezt az isten tudja, mennyi véletlenségből adódó tényt, éppoly nehéz másképp elgondolni, mint egy vers utolsó sorát.

Hadd idézzük most az efféle Jelkép kettős értékűségére József Attilának egy korai, szinte gyermekfővel írott szonettjét. A címe: Részeg a síneken. (Szeretnénk remélni, hogy ez holmi fordított Kasszandra-jóslat volt, amely csak minket borzongat meg, s amely a költőt nem kísértette.) A síneken fekvő ember fölött kigyúl a két szó: anya – fiatal …

A közeledő Végzet s útjában az Ifjú Áldozat: éppúgy jelentheti a legértelmetlenebb halált a vonatkerekek alatt, mint ahogy jelentheti a földrengést, a tektonikus változást. Az alapjaiban megújuló világot.

Ez is benne van a versben.

Napfogyatkozási világítás. Országos pusztulás …

Korai vers. Hiányzik még belőle a túlerővel való párbaj halálos bravúrja. A fények és kardok látomása. Mintha még az egész pusztulás elintézhető volna az öntudatlanság fokán. Altatással. Talán még meg lehet úszni ezt az amúgy is rövid életet a mindent megismerés próbatétele nélkül.

Irigylésre méltó öntudatlanságban.

Tizenöt év múlva, egy kis balatoni állomás közelében, a közeledő vonat hangját hallva, a költő a sínekre fekszik. Semmi sem történt. Másnap kiderül, hogy pár száz méterrel odébb egy legelésző tehén a vonat elé tévedt, s ezért állt meg a vonat. Izsák helyett a bárány, Iphigeneia helyett a nőstényszarvas … A kép, a költő felkel a sínekről, szinte mitikus.

Pár nap múlva belép egy mozgó vonat vagonjai közé. Nem adott többé sanszot semmilyen istennek, hogy megmentse őt.

Beszéltünk az intellektualizmusáról – és a lényeget nem mondtuk el.

Beszéltünk szülők után esengő árvagyerekségéről – és a lényeg itt is hiányzik.

Lázadásáról, a megismerésben és a halálban – de ez is híjával maradt valaminek …

Meg kell tehát végre is ismerkednünk azzal a – jobb szó híján mondjuk így – dimenzióval, amely úgy hozzátartozik költészetéhez, mint a dolgokhoz a tér, az idő. És ez: az emberiség története, amelyről lényegében szó van akkor is, ha a legszemélyesebb szenvedéseiről van szó, s akkor is, ha a legelvontabb eszméiről van szó.

A szenvedés, az értelem erőfeszítései, az áldozat? Érette vannak.

Idilljei? Hátukba vágva az újsághírek kései, és vérzenek együtt az aznapi történelemmel:

Metafizikája? Ilyen homokzsákokkal repül – vagy ilyen szárnyakkal?

Viszont ahonnan legkilátástalanabbnak tűnik az élet, a nyomor külvárosában, ez a költő horizontja:

És amikor az anyja emlékét idézi, ahogy az egyik verse végén, egy hasonlattal fellebbenti az égre, a másik anyaverse végén, egy pillanatra, ugyanilyen hatalmas fordulattal nőteti fel monumentálisra az emlékezés apróságaiból összerakosgatott anyaképet, és ezt a váratlan-óriás mementót odaállítja a történelembe, a proletariátus elé. (Nagyon kevésszer használja ezt a szót József Attila, itt igen.) Majd, mintha mi sem történt volna, befejezi a verset, ahogy kezdte, az apró emlékek mozaikrakásával. Látszólag semmi különbség sincs a vers kezdete és befejező szakasza között. Csak éppen az, hogy az utolsó előtti, a proletárokhoz szóló versszak jóvoltából a legutolsó szakasz már másik dimenzióban van, ahol egy tiszta kötény emléke, egy postás váratlan köszönése is úgy hat, hogy érdemes lesz érte a barikádra menni. (Barikádra? Ilyen tűnő és köznapi emlékekért? Csakis. Ő írta: „Véred csak azért ontsd ki, amiért sírni tudsz.”)

Az anyavers legelső és utolsó két szakaszát idézzük:

Nem volt még, tudomásom szerint, forradalmi költő, aki versei végső kicsengésében olyan fájdalmas hitelességgel s annyiszor írt volna a boldogságról, a békéről, a megengesztelődésről, a harmóniáról, mint József Attila.

Ugye, milyen feledhetetlenek voltak azok a csillagok, azok a vastőrök, amelyekről két változatban is írt, mert nem győzte írni, hogy lelkébe szúrva hogy szenvedi őket! Nos, hát ez a százfájdalmú verse a világ szenvedéséről és az ezzel lüktető maga szenvedéséről (hiszen e versnek már a címe is a tehetetlen állati kín iszonyatát idézi, első személyben: A költő hasztalan vonit) – íme, így fejeződik be:

Vagy az a másik verse, amelyik – gondolom – éppoly emlékezetes képpel a maga szerveinek és a csillagoknak „szinkronjáról” szólott, lám, szintén így fejeződik be a külső-belső világ ihletett praestabilita harmóniája után e történelmi harmónia ígéretével:

Ez az a harmónia, amelyet verseiben élő és élettelen egyaránt áhít:

Mint már eddig annyi nagy magyar költő: József Attila is megírja a maga versét a Dunáról. S miként a többieké, az ő verse is történelmi eszmélkedés. A Duna, amely annyi háborút látott a partjain (egy régi költőnk ezért „honom könnyé”-nek nevezte a folyót), József Attila számára bizonyság lesz a háborúk értelmetlenségére. A költő hitet tesz az egyetemesség mellett. De ez az egyetemesség nem holmi absztrakció. Ellenkezőleg. Az adott történelmi konfliktusok teljességének az állapota, a hiánytalanul megélt konfliktusoké, ami biztosítéka lehet – egyedül – e konfliktusok feloldásának.

A világ vagyok – azonosulni a világ minden bajával, s azután – magamagában, mint valami egyenletben – megoldani őket. Megoldani a világot. Ez az ő rendkívül személyes és rendkívül egyetemes programja. „S ha világ a számadásom” – írja valahol. Másutt pedig: „Én világot, míg más családi házat örökölt …” Így tudjuk, hogy mire céloz, mikor ilyesmit ír: „énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon”.

Az üres űrben a csak azért is személyes felelősségnek ez a koncepciója, úgy látszik, nem áll távol attól az egzisztencialista humanizmustól, amely pár év múlva, a háború utolsó és a béke első éveiben, Sartre fogalmazásában oly elterjedtté lesz majd.

Amiben gyökeresen különbözik tőle, az maga a gyökere. József Attilánál a proletár gyerekkor az alap. Ez az alapja mindennek. Legfélelmetesebb gyermekemlékei, sírásai, a külvárosi nyomorúság, az árvaság lesz életre szóló fegyvere, kincse, a felismerés fényességéhez olaja, a jövőhöz szezámtárulj varázsszava.

Gyerekkorában fát lopott a pályaudvaron, s menekült a rakodómunkások elől? Így éleszti ezt az emlékét a teljes átélés hőfokáig:

És íme, a felizzított gyermekkori emlék parazsán fellobog a hivatás:

Hogy mi az emberiség, azt József Attila gyerekkorának proletár élettapasztalatából érti, s hogy mi az a sokat emlegetett költői elkötelezettség, ahhoz viszont a kínok kötelékei adják neki a konkrét élményt.

Elkötelezettség? – íme:

Elkötelezettség? – íme:

Aki így abszolutizálja szenvedését, az meg van győződve róla, hogy magát megoldva, az emberiség szenvedéseit is – ugyanazzal a rántással – megoldhatja.

A világ egyenlete benne vár megoldásra …

És ha nincs megoldás, mi lesz a megoldás?

A gordiuszi csomó, a megoldhatatlan, emlékezhetünk, brutális ötletre inspirálta Nagy Sándort. Aki pedig magát – és magában a világ problémáit – ennyire gordiuszi csomónak tekinti, mint József Attila, vajon nem jut-e kísértésbe, hogy karddal vágja ketté, aminek megoldatlanságát elviselni már nem tudja tovább?

Önnönmagát?

Ha szenvedésekkel teli életét úgy építette föl, mint lépcsőt a jövő felé, feltehetjük, hogy halálában sem hagyta őt el ebbeli hite. Az, amelyet Ars poeticá-ja utolsó szakaszaiban hirdet, vagy – ugyanolyan diadalmasan – e töredékében:

És itt válik el ismét József Attila szabadságkoncepciója az egzisztencializmusétól. Ő magát és tetteit nem modellnek szánja a többi ember számára, hanem egyszerűen – pars pro toto – magát tekinti az emberiségnek.

Az oly jó polgári nevelőnői etikával szemben, amelynél jobbat Sartre se tud („cselekedj úgy, hogy cselekvésed a többieknek mintául szolgáljon”), József Attila etikájának az alapja az a felismerés, hogy a proletariátus „helyt áll az emberiségért az örök talajon”. Innen csak egy lépés, hogy magát – joggal – azonosítva a proletariátussal, személyes ügyének érezze ezt a helytállást az emberiségért. Még egy lépés: az emberiséget beállítva a világmindenség összefüggései közé, s máris leírhatja:

Nem győz betelni a külső-belső világ paralelizmusának, egységének az élményével. Játékos-ujjongó ritmusban közli:

Diadalmasan fedezi fel újra meg újra a lét és a tudat összefüggéseit. Egyik versében benső szenvedéseire a külső magyarázatot, másikban a kívül-belül egyszerre leselkedő halált. Egy boldogabbikban pedig a kívül-belül egyszerre jelentkező kifejezési készséget, a tudatalattinak és az univerzumnak egyidejű – és nyilván egyértelmű – megszólalását, amiért (mint ritka varázslatért) szerelmesének hálás:

Ugyanabban a versében, amelyben az emberiségért helytálló proletariátusról szólt, szól továbbá az emberiség értelmes jövőjéről. Vagy a magáéról? Egyre megy – vagy legalábbis párhuzamosan megy.

És ugyancsak ebben a versében mondja ki, utolsó szóként, azt, hogy „harmóniát”, s ez megint egyszerre jelenti a külső és a belső világ harmóniáját. (Vajon miféle új klasszikus kor, miféle klasszikus művészet igézetében merte József Attila ezt a szót feltámasztani?)

Csak a legutolsó verseiben merül fel a kétely, hogy a „szinkronban” hiba van, s ő talán belepusztul a konfliktusokba, mielőtt még harmóniává érnének benne és a világban. Ama december 3-a előtt írott utolsó verse végén ezt írja – búcsúleveleként olvashatjuk:

József Attila többször is megírta, hogy mit jelent az ő olvasójának lenni. (A „Lidi nénémnek …” kezdetű mellett, azt hiszem, ez az egyetlen verse, amelyben mellére üt: ki vagyok én?) Jelenti: a bonyolult világ könnyű birtokbavételét, s azt is, hogy aki rákap az ilyen József Attila-i nagyot eszméltető költészetre, az már kevésnek tartja a más fajtájú lírát. Így írta meg ezt:

Az új téma, amit József Attila hozott: a való világ, hiánytalanul, rendben, teljes összefüggésében. Az igazságért jótáll a költői hangja, amely akkor a legnyugodtabb lejtésű, amikor a legnagyobb összefüggéseket kulcsolja egymásba. Kora Magyarországában ami csak szorongathatta s ami csak felemelhette az emberi öntudatot – megjelenik versében, dalformában, a kifejezés közvetlenségének evidenciájával. Figyeljük meg például az Emlék című versében, hogy a legreálisabb emlékek sora után, a legutolsó szakaszban milyen magától értődő természetességgel siklik át a jóéjszakátról a nincstelenséget jelző „jószágra”, a jószágról a világmindenséget bíró jussunkra, erről pedig a világ teljes harmóniájára:

Sok verse önmagában is olyan teljes, hogy szinte koordináta-rendszerben mutatja: hol az ember helye ebben a XX. századi mindenségben. Ahol töredékesebb a kép, ott is villant egy-egy olyan, eddig nem sejtett vonatkozást, amelyből, szinte puszta geometriával, tovább lehet rajzolni az ösztönök és a termelési erők és a fizikai világkép nagy összefüggését. Körülbelül úgy, ahogy egy görög templom arányait fel lehet rajzolni maradék két oszlopa nyomán.

„Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek – Az emberiségért valamit!” Ez a Petőfinél megdobbanó nagy szándék emeli József Attilát is. Tanítása itt született meg, Magyarországon, de mondanivalója egyetemes, világos és meggyőző szava minden nép fiának eligazítója lehet.

Jelen lehettem néhány találkozásnál, idegen költők és a József Attila-kötet között. Minden egyes esetben a felfedezés izgalmával olvasták a verseit. Nem az oly ismert udvariassági gesztus volt ez, a koldust is megszégyenítő elismerő bólogatás. Nem. Úgy olvasták, ahogy annak idején Baudelaire olvasta Poe verseit: lám, ez az idegen költő eljutott oda, ahová én törekedtem. (Egyikük – André Prudhommeaux – József Attiláról szóló tanulmányában idézi ezt a baudelaire-i példát.)

Egy másik francia költő pedig, egy ilyen ismerkedés után, nemsokára új verseit azzal mutatta: nézze, ezekben, azt hiszem, van valami az önök Attilájából …

Ha a költészetnek olyan kevéssé kéne tolmács, mint a muzsikának, meggyőződésem, hogy ma már úgy élnének a világ népei József Attila költészetével, mint Bartók muzsikájával.

Nemsokára hetvenéves lehetne. Nem érte meg az emberiség dolgainak elrendeződését. Akik szeretnénk a rend és a harmónia korszakának legalább a küszöbére eljutni, most különösen figyeljünk szavára.

Verseinek oly egyszerű és természetes lejtésű dalformája némi ízelítőt ad arról a harmóniáról, amelyben egyszer a világ ellentétei is felolvadhatnak.

József Attila csak egy harmadot élt ebből a századból. A Ferenc József-i aranyidőt, amikor a magyarok százezerszám vándoroltak ki (így a költő apja is), a világháborút s a felfegyverkező fasizmus két évtizedét.

De most, a század utolsó harmada felé menve, egyre több szaváról vesszük észre, hogy lelkének egyik felével már ezekben az évtizedekben élt. A mi korunkban. Akár arról is, hogy ő olyan rendet akar, amelyikben játszani is lehet. Akár arról, hogy utódai már a művelhető csillagokba fognak átröpülni.

Így írta.

A történelem, amely halála óta annyi új dologra tanított minket, nagyon jó glosszákat szolgáltat József Attila költészetéhez is.

Minél többet és minél intenzívebben élünk ebben a században, annál jobban ismerhetjük és szerethetjük őt.

(Horváth Imre: a „Sárga Ház”-ciklusból.)

Ez az ország sokszor nem volt meg a térképen, de itt, Nagy Kázmér székesegyházának a kriptájában, a halottak mindig a lengyel nemzeti nagylétet hirdették, mereven, konokul, tömegtüntetésben. Itt vannak a Jagellók, a Potockiak, a Szobieszkyek, a szabadság védszentjei: Poniatowsky József és Kosciuszko Tádé, és itt van ezüstkoporsójában a mennyei patrónus is: Szent Szaniszló. És vörös márvány síremlék alatt itt nyugszik a nagy király: Báthory István.

A ráccsal elzárt kápolna előtt a magyarok mindig megállanak. Egy perccel tovább is, mint a többi látogató. Előttünk is járhattak itt magyar honfitársak. Friss koszorú, piros-fehér-zöld szalaggal.

„A szegedi József Attila Egyetem diákjai …”

No, melyik a nagyobbik magyar karrier? Az Opos nemzetségből királyságra jutni Lengyelben vagy a vagányok félig lúdtalpú Attilájából – Csin-bin! – Egyetemmé lenni, Alma Materré?

Mert ide már így tették le a szegedi diákok – a József Attila Egyetem nevével – koszorújukat.

Olyan magától értődő természetességgel fest itt József Attila neve e királyságig feltört oligarcha sírján, mintha egy másik fejedelemé, egy felséges rokoné volna.

Egy világhódító II. Attiláé.

De miféle szerénység ez is? Mondjuk csak hozzá bátran: hejh szentek és hejh lengyel királyok –

Mindig különösképp szerettem az Óda végén a „hajnali részegség” eksztázisát, a halálnak és az újjongó megdicsőülésnek az élményét a kelő Nappal szemben, a legszemléletesebb képet arra, hogy a költő „magán kívül van” – a szíve legalábbis:

Hölderlint olvasva, feltűnik a hajnali elragadtatásnak ugyanez a képe. A kiszakadó szívvel. Panthea és Empedoklész találkozásánál.

„És mikor lelkem frissült örömben először bontakozott a sokáig nélkülözött világba, s szemem fiatal kíváncsisággal itta a napfényt … Ó, mint hajnali felhő, úgy úszott szívem a fenséges, édes fény felé …” (Hajnal Gábor fordítása.)

Különben Empedoklész épp annak a hiánytalanul teljes természetnek a megtestesülése, amely József Attilának itt revelálódik, az Ódá-ban:

Közhely már, hogy az Ódá-ban mennyire materialista képeken gyullad az eksztázis. S vajon Empedoklész elragadó (szicíliaiakat és Hölderlint egyaránt elragadó) lénye nem egy materialista filozófián gyullad ki?

„A semmiből nem lehet semmi, és ami van, el nem enyészik.”

Nagyon szeretem azt a filmet, amit ma este vetítenek. A hosszútávfutó magányossága. Odahaza már láttam, még a nyáron, a szinkrongyár hűvösvölgyi műtermében. Jólesik itt viszontlátni. Szinte hazai emlékként támad fel a vásznon az angol külváros és a ligetes táj. Ebből a Csendes-óceán-parti trópusi éjszakából minden, ami Európa, már a szülőföld igézetével hat. Üzenet hát ez is a szűkebbik hazából. Hogy is mondták régebben? Az óhazából.

Különben is, nagyon szép film!

Olyasmiről szól, hogy nehéz szívvel nem lehet befutni a célba, még a csodafutónak sem.

Pedig itt van a pálya előtte, és itt a nagy esély: most lehetne visszafutnia a számkivetettségéből a társadalomba. A célszalag mögött biztató mosollyal, vasárnapi ünneplőben ott ül Anglia, és zeneszóval várja a győztest. De a hosszútávfutó az apja halálára emlékszik, az otthoni nyomorúságra, a tüdőbajra, az anyja pofonjára, és az utolsó pillanatban, a cél előtt kiáll a versenyből. Lehúzták az emlékek. Letört. Nem bírt felejteni …

József Attilára kell gondolnom, az ő sorsára.

József Attila sorsa, persze, sokkalta nagyobb ennél, de a bánata neki is ebből az anyagból volt.

Amikor a futó fiú váratlanul megtorpant pár méternyire a célszalag előtt, oldalában a kordont feszítő, biztató-gyalázó nézőközönséggel, úgy állt ott, kissé megriadva és magát mégis mindenre elszántan, szelíd mosollyal (amely felért egy hadüzenettel), hogy azokat a setét eperleveleket is vélte az ember látni, ahogy a vállára hullanak …

Mint a Bánat című versben.

Nemcsak azért, mert éppen futásról és megtorpanásról szól ez a vers is. Nemcsak azért, mert ebben is benne van: futtam, mint a szarvasok, és mert benne van: varázsüttön megállok … Hanem mindennél inkább azért, mert az is benne van: famardosó farkasok űznek vala szívemben.

Ezért nem fut be abba a világba, ahol a dicsőség, a jobb sors, az igazgató mosolya várja, ahol jól nevelt gimnazista úrifiúk vannak és jótékonysági hölgyek, s a falon az angol királyné képe. Ott volt az orra előtt mindez, az övé volt, már csak egy lépést kellett volna tennie. De ezt már nem tette meg.

(Petőfi is eszembe jutott közben, akinek utolsó pillanatát Ady látta meg igazán: megáll a kukoricás előtt, ahol még elrejtőzhetnék. Ez a kukoricás az élet és a társadalom, ez a kiegyezés. Nem, inkább kívül maradni ezen és meghalni …)

Lám, a legendás szarvassá lett fiú csupán egyik fele volt a költő mítoszának, utána jött még a metamorfózis vége: a farkassá lett csodafiúszarvas.

Hogy is van? Hogy is mondja egy másik versében József Attila? Hogy ki is a felnőtt? – Akinek szívében nincs ott apja-anyja …

Az övében bizony ott voltak – sírköves, dűlöngő temetők.

Amikor a színésznek gratulálunk, mondom neki, hogy van egy magyar vers, amely éppen ilyesmiről szól.

– Ki írta?

Mondom. S azt is, hogy már nem él.

– Ó … Régen halt meg?

– Nem. Ma van huszonhat éve.

Edgar Morin kitűnő könyvének a címe ez. Ezt olvasom. Ahol a játék fontosságáról ír, nem lehet József Attilára nem gondolni: „Egyedül egy játszani engedő civilizáció volna képes ártalmatlanul levezetni az iszonyatos vágyat az elfojtott önérvényesítés kirobbantására.”

Azt hiszem, csakugyan József Attila kapcsolta újra össze, amit a nagyképűség régen elválasztott egymástól: a politikát, a történelmet, a rendet és a gyerek igényét bennünk, a játszhatnékot …

Nemcsak a híres nagy versének befejező soraira gondolok. Ott ez a kis töredék is –

Így tudja, így vallja: gyerekkori játszókedve éppúgy feledhetetlen momentum a jövő számára, mint akár a gyerekkori szenvedése.

Semmi sem fejezi ki jobban, hogy „megszállottak” vagyunk, egy eszmétől, egy hivatástól – mint ez a népdalsorocska. („Megszállottak” – mint az apostolok a szentlélektől.)

Hiszen benne van még az az oly aktuális figyelmeztetés is a világ számára, hogy vegye észre végre ezt a megszállottságot, ezt a prométheuszkodást, és becsülje már meg a tüzet vivőket.

Semmi sem fejezi ki jobban …?

De.

Baudelaire, egyik látomásában a kimérájukat cipelő emberekről. („Mindegyik egy-egy Kimérát vitt a hátán; nyomhatott annyit, mint egy zsák liszt vagy szén, vagy mint egy római gyalogos felszerelése …”)

És József Attila, midőn arról ír, hogy gyerekkori félelmének és bámulatának tárgyát most felvállalja.

„Mint lopott fát.”

Ez a hivatás képe. A lopott fával vinni együtt a fadobálókat is, az egész világot is.

Csodálatos és mélyen igaz ez a metamorfózis: a gyerekkori emlék nő fölénkbe, mint hivatásunk útjára kormányzó lelkiismeretünk. Vagy ha tetszik: felsőbb énünk.

Meleget visz haza?

Vagy fényt az emberiségnek?

Pontosan úgy, ahogy a népdal mondja: „Tüzet viszek …”

Akinek verseit most várja mérték,

az már a föld mélyében hallgat.

Mért nem hallgatta élve a Föld léptét?

Mért nem csinált csendjéből forradalmat?

Húszéves se volt, mire az első világháborúnak vége lett. S meghalt, még mielőtt a másodiknak vége lett volna. Élete: eleven példa rá, hogy milyen eszeveszettség, mekkora őrület poétának lenni Magyarországon, ahol Csokonai idejében ez még csupán bolondság volt. Életrajza nem kevésbé megrendítő, mint a Juhász Gyuláé, a József Attiláé vagy a Radnótié. Költészete is egy kétségbeesett élet dokumentuma, baljós dobszókíséret a korhoz, megsemmisítő vád.

S nem is csupán ott, ahol költészete a csúcson, az előbb említett költőkkel egy magasságban jár.

Hiszen aránytalanságaiban, töredékességében, gondolatainak lidércnyomásos elnehezedésében még jobban fokozódik, még szívszorítóbbá válik költészetének vádoló ereje. Versei mondanivalójához – amikor már minden kép kevés – odadobja nyomatéknak a maga keserves életét. Amiről a tréfa is mindig olyan keserűre fordul:

Egyéni tragédiája akkor ilyen tréfás-keserű, amikor debreceni keretben villantja fel. Ott valóban fel se nőhet tragédiává. Csak groteszk túlzásai vallanak az iszonyat méreteiről:

Itt, ebben a debreceni környezetben, önvallomása mindig: öngyilkoló irónia. Még egy példát erre:

De menten vége minden öniróniának és akasztófahumornak, amint túllép Debrecenen, s országos keretben, népe költőjeként vall magáról. Ilyenkor őt is úgy láthatjuk, igazibb mivoltában, mint aki szintén „országos volt a pusztulásban”.

A franciák azt mondják az önfeláldozóan munkás lelkekről, hogy mindkét végén égetik a gyertyát. Így emésztődött Gulyás Pál is. Szörnyű sorvadozásából fennmaradt fényképeit nézve: illusztrációkat látunk költeményeihez, jobban mondva: költői képei önarcképek is, megannyi Veronika kendője. Figyeljük meg: milyen képre fordítja le azt az újsághírt, hogy Rómában Gömbös hozzákötötte az ország szekerét a fasiszta „tengely”-hez? A vére elfolyatott áldozatnak a képe ez, Gulyás Pál fényképe ez s egyszersmind a háború vágóhídjára szánt országé:

Ennek az 1936. április 3-i éjszakáról keltezett látomásnak döbbenetes méreteit később a valóság igazolta. Aki ezt így tudta átélni, az elégett ebben a látomásban, és kiégett, mint Cassandra a hiábavaló jóslataiban.

De itt még nincs vége a versnek. Az előző képet ódai ünnepélyességgel ismételgeti, szinte litániát mond a miniszterelnökhöz, és azután – no, még egy gyilkos célzás Mussolinire! – az eredeti képet úgy fordítja át, hogy azzal pofájába vágjon a címzettnek, de akkorát és úgy, ahogy az egy ligeti hamiskártyásnak vagy egy élelmiszer-manipulánsnak kijár:

Két év múlva, pontosabban: 1938. szeptember 15-én, csütörtök délelőtt tíz órakor, amikor a rádió bemondja, hogy „Anglia miniszterelnöke ma reggel repülőgépre szállt Németország felé” – Gulyás megint verset ír. A történelmi pillanatot a vers mottójában jelzi ilyen pontosan. A vers címe: Most repül! A verset azért idézem, mert megint csak azt igazolja, ami szerintem oly mélységesen jellemző Gulyás költészetére: testén érzi a rossz, a közép-európai történelmet, mint a vámpirt … Valahogy úgy érzi, hogy testének, családjának, az országnak és Európának együtt egyetlen vérköre van, és a bárhol meginduló vérontástól elpusztul ő is. Körülbelül így is történt. Külső seb nélkül – így mondják – elfogyott a vére 44 tavaszán, mint azoké az áldozatoké, akik rafinált gyilkosok keze alatt csak hallják a vércsöpögést, s ettől lassan meghalnak.

De lássuk a verset. Kevésbé képszerű már a látomás és jóval idegesebb. Szinte villámfénnyel sistereg fel itt az a szédítő-vakító-őrjítő evidencia, hogy egy a világ és egy a végzet is generációkon át.

S utána – mint elégetett Sibylla-könyv – még néhány kipontozott sor.

A halkan percegő rémület öblösen visszhangzott föl Gulyás költészetéből. Mintha egész szervezete erre lett volna ráhangolva, hogy elcsitított félelmeknek legyen hangszórójává. A maga pusztulására a világét rímeltette, a világ pusztulására a magáét. Helyszíni jelentése a két világháború közéből így olyan igaz és olyan megrázó, mint egy magát is halálraítéltnek tudó orvos naplója egy önfeledten sugárfertőzésbe hullott városból. Egy személyben hordozza a kollektív betegséget és a kollektív betegséget felfogó tudást is. Gulyás hangja – valljuk be – valóban elviselhetetlen volt, elviselhetetlen, különösen azoknak, akik bíztak benne, hogy különbékét lehet azért kötni a végzettel, mert elvégre is nem eszik olyan forrón a kását, s mert még sohase volt úgy, hogy valahogy ne lett volna … És ilyesmikben bízni eléggé emberi dolog. De Gulyás jóslatai éppoly kevéssé voltak „emberiek”, mint ahogy nem volt emberi az a valóság sem, amely később igazolta jóslatait. Magából kikelve és magába kuporodva ő csak mondta és mondta a magáét, soha ki nem fogyó látomásait a megsemmisülésről. Mindig az utolsó sikoltás jogán. Hadd idézzünk egyik ilyen, már címében is programszerű verséből: „Megsemmisülve – egy üldözési mániás naplójából”.

És így tovább. Barátai halála megint csak erre alkalom: apokaliptikus látomásra. Egy festő barátja fölött ilyen halotti beszédet tart, a lehető legzordabbat: művészetének halála és az emberiségé még hátravan. S amilyen zord, olyan esengő is, hogy amit prófétál, be ne teljesedjék.

Ezek a képek nem egyszerűen egy zaklatott idegrendszernek képzelgései, nem a rossz közérzet párái, nem holmi oktalan lidércnyomások. A bel- és külföldi miniszterelnökök utazgatására írott verseiből láthatjuk, rémülete rövidzárlatként jelentkezik, a sujtó rádióhírek ahogy átfutnak rajta. De épp csak átfutnak. Mert a konkrét történelmi alkalomból máris kinyílik a látomás. S akkor már nem a látott-hallott vagy revelált jelenség a fontos, már nem is az hat elsősorban a valóság erejével, hanem ezeknek láttán: a szorítás a szív körül.

Ebből a szívszorításból szakad ki aztán az átkozódás a nemzet vérének szétpancsolójára vagy a tehetetlenség a kipontozott sorokban, vagy éppen a kétségbeesett kapkodás valami könyörület után.

Erre is lássunk egy példát, erre a sajátos fohászkodásra, amely, persze, átok is ugyanakkor és a tehetetlenség bejelentése is. Egyik ilyen imádságba csukló verse az Itáliához.

Ennek a versének megindítója is valami rádióhír vagy szónoklat lehetett. Ettől válik hirtelen szívszorító valósággá Itália:

Mi lehetett ez a hír? Az abesszin háború híre? Mindegy. A lényeg az, hogy a csöppnyi debreceni biztonság széttört e hírre, a lényeges az, hogy „meghal Leonardo és Dante”. És így tovább fokozva:

A történelmi katasztrófa képe úgy bomlik át abba a másikba, amely már az emberiség csődjét mutatja, mint Madáchnál. Ahogy ebben a csődben felismeri helyzetét, és hogy mégis tenni mozdul, az is szinte ádámi magány és csak azért is harc:

A felismerés tárgya pedig valóban luciferi látomány:

S ezek a „közeledő látomások” meglepő módon német módiak:

Ezeket a valóságtól elrugaszkodó látomásokat, hogy utolérte aztán a valóság pár év múlva! Igazak – és mégis mily valószínűtlenek. Hol volt ezeknek a gulyási látomásoknak a „talajuk”? Vagy mint bizonyos egzotikus fák, a levegőbe eresztették gyökereiket? Milyen valószínűtlen a természetrajzuk ezeknek a verseknek – Debrecenben, 1936–38-ban, próbáljuk csak elképzelni: beleágyazva egy vidéki város átlagközvéleményébe, minden egyébtől elszigetelve, a nyaranta balilláktól nyüzsgő városban Gulyás Pál két éven keresztül írja ezt a versét Itáliához, két éven keresztül csigázza magát, hogy kifejezze azt, amiért jobbik esetben csupán bolondnak, rosszabbikban bitangnak taksálják, azt, hogy Olaszországban feltámadt a nihil, az alvilág, az Antikrisztus.

A vers vége: ima. Szépségében Berzsenyi Fohászkodás-ához méltó szakasz ez. De – hogy továbbra is a madáchi fogalmaknál maradjunk – nem az Úrhoz száll, hanem inkább a Föld Szelleméhez. Hogy váltsa meg magát attól, ami a történelemben rossz, vagy semmisüljön meg. Tehát azért a végső vagy-vagyért szól ez az ima, amelyről ma már – itt, az atomkorban – tudjuk, hogy nagyon is lehetséges vagylagosság.

Itáliához című versének párja lehetne a Nibelungi köd. (Adhatta volna azt a címet is neki, hogy „Germániához”.) Ennél megint Berzsenyit idézhetnénk, ezúttal mint példaképet a súlyos, kissé avítt mitológiai fegyverzetre. Persze, valamivel is nyíltabb beszéddel életveszélyes lett volna ez a vers 1936-ban, amikor megjelent a Válasz-ban. Így is félreérthetetlen volt már a címe is, az értelme is. A vége ennek is: ima a Megsemmisüléshez. Érdemes megfigyelnünk benne, hogy amikor csak mireánk, magyarokra csendíti ki versének értelmét, akkor se kisebb benne az egyetemesség igénye. Nem idéz külön végzetet nemzetének. A kilencmillió ember vére csak csepp az emberiség tengerében, s Gulyásnál mindig csak erről van szó: az oszthatatlan, egyetlen emberiségről, az élő és élettelen Természet testvéréről.

Azzal kezdtük ezt az előző fejezetet, hogy mennyire egy vérkör fut át a költőn és világán, hogy mennyire személyes és mennyire világtörténelmi egyszerre a lírája.

Az eddigi versek idézése során merültek volna már föl egyéb problémák is. Ne mellőzzük el továbbra is ezeket, vegyük számba inkább, mint keresztúton, a további tájékozódás lehetőségeit!

Az egyik ilyen továbbhaladásra csábító gondolatmenet elindulhat Gulyás költői nyelve és jelképrendszere felé. A másik úton azokat a képeket nézhetnénk végig, amelyeket a költő Magyarországról festett. A harmadik meg Gulyás világnézetét próbálhatná felderíteni …

Mindhárom út azzal kecsegtet, hogy költészetének sűrűjébe visz. Próbáljuk hát sorra valamennyit!

Az „elásott szó” immár másodszor kerül elénkbe.

Másutt meg elásott mitológiai alakokról beszél, akik növényi léttel élnek tovább, s ír arról is, hogy „földbe kell magunkat ásni. Lassan sűllyedő testünkben egy új indulat zsigerje fog zsongani, agyunkban új velő”.

Gyakori kép ez Gulyásnál: a földbe, az éjbe temetkező forma lappangva tovább él, s ha mint forma széthull is, ereje megsokszorosul. Nem csoda tehát, hogy hitt a régi szavak, a mitológiai képek, az orfikus költészet varázserejében. Az egyszer már eltemetett kultúráknak szava végigment a halál és az újjászületés metamorfózisán, megjárta az élő és élettelen anyag határait, ismeri a bomlás és sarjadás pillanatait – s éppen ezért gazdagabb Gulyás szemében – minden más szónál. Így jelennek meg nála, a vulkáni hévvel és erővel feltörő kifejezések mellett, sokszor kritika nélkül, olyan mítikus jelképek is, amelyeknek sosem volt értelmük nálunk, vagy ha volt, már elpárolgott.

Itt azonban figyelembe kell vennünk, hogy Gulyás mondanivalója annyira meghaladta – és olyan sajátos ugrással haladta meg! – a korabeli és debreceni „körebeli” olvasóinak köztudatát, hogy a költőnek valóban törekednie kellett minél több eleven erejű pátoszt kicsikarni a szavakból. Minden eddigi hitből, amelyet okkal vagy oktalanul elevennek hisz, megpróbál oltógallyat venni költészetéhez, hogy ezáltal hittel teljesebb, azaz hitelesebb legyen.

Nem lenne nehéz egy Berzsenyi-pört akasztani a nyakába. Gulyásnál is vannak „gőztorlatok Alpesi”. De ennek a pörnek Berzsenyinél sem volt sok értelme. Különben is Gulyásnak kijutott efféle akadékoskodásból mind ez ideig. Inkább az „engesztelő szózat” van most soron, a Kölcsey-súlyú leszámolás a kritika mulasztásaival, a költőtársak közönyével. De Berzsenyit valóban ne felejtsük el Gulyásról szólva. Stílusukban és sorsukban is volt annyi megegyezés, hogy remélhetjük: egyik a másik titkához adhat kulcsot. Magányosak voltak és eksztázisra hajlamosak, és mindketten jobban hittek a mitológiában, mint az korukban szokás volt. (Egy kisebb, Berzsenyiről szóló versében Gulyás – úgy látszik – vállalja is Berzsenyivel a rokonságot.)

A magányosságnak nagy része van abban, hogy a költő hangja egyénien fejlődjék, önálló sarjadásra kapjon. S arra is nagy kísértő a magány, hogy a szónak, az igének erősebb csengést és nagyobb jelentőséget adjon, mint a valóságnak, amit a szó jelöl. Filozófiában ezt idealizmusnak mondjuk, de a költészetben – ahol a szó olyan sokat jelent – ez még csupán költészet.

Gulyás maga így ír erről a mítoszok felé csábító magányáról:

Nem is csak a görög, hanem a germán, a finn mítoszokból, a román mitikus népmesékből és a keresztény szentek életéből is rajzanak be hősök és képek Gulyás verseibe. Ezek az ősi jelentéssel teljes, testes fogalmak ott segítik legjobban, ahol mondanivalója vitatható lenne, merész vagy paradoxonos. A szláv–magyar testvériségről írva, a merész ügy védelmében fellépteti Szent Cirillt és Szent Lászlót, sőt Petőfit is – aki különben Gulyás költészetében teljesen mitikus alakká válik. Babitscsal szembe a Kalevalá-t szegezi és a Kalevalá-hoz kulcsolt mitizált Adyt. A klasszikus apollói Csokonaival szemben pedig feltámaszt egy más elvű mítoszt, a népköltészetét és ennek élén egy másik, igazibb Csokonait. Krisztus és az Evangélium a régi világ pusztulására szolgál például: „Szétszakadt a betlehemi Krisztusnak óriás palástja, köddé vált a Hegyi Beszéd …” A germán mítoszok véres és vérengző alakjai – mint láttuk – a „Drang nach Osten” képviseletében tűnnek fel a látóhatáron.

Démonizált világ ez. Ahol még az élők is átalakulnak önmaguk ősképévé. Így jön Veres Péter a délibábból, így lesz pokoljáró alakká Oláh Gábor („sokszor hallom a temetői csöndben strázsáló lépteid zaját alul … Te jársz ott alattunk mágneses talppal, viszed fantom tested tótágasát”). S így nevezheti a költő jómagát is „hádeszi tanárnak”.

És vegyük számba még e mellé a nem kevésbé démonizált természettudományos és fiziológiai szótárt, a nem köznapi hőfokra fűtött fogalmakat, mint „atom”, „forma”, „éther”, „szubsztancia” vagy mint a sajátos értelmű, talán a halál véletlenszerűségét jelző „pillanat” stb. Néha mintha tudós-professzor Hatvani magyar-fausti nyelvét hallanánk. Érezni is gyakran, hogy nem komolyan, hanem diáktréfából keveri beszédébe a misztikus és tudákos szavakat. Különösen szatirikus versekben.

Igen, hajlik néha költészete a barokk túlterheltség felé, hajlik játékból a cirkalmas debreceniességre is, de ugyanakkor páratlanul biztos hangsúlyösztönnel tudja a népdal formáját is. (Lásd például A naptalan ház című versét!) A lényeges azonban az, hogy erre is, arra is az ő nyelve hajladozik. Ódában és pastiche-ben, népi ízű balladában és lírai pillanatképben egyaránt felismerhető csalhatatlanul a gulyási hangvétel, mondatfűzés, közérzet és filozófia.

Szemére vetni inkább csak azt lehetne, hogy verseiben sokszor nemcsak a tökéletes vagy találó, tehát érvényes kifejezést adja, hanem a harcot is a tökéletes kifejezésért, a mondanivaló megközelítésének sikertelenebb folyamatait is. Életműve nem remekbe szabott versek sora (van ilyen is benne jócskán!) – hanem folyton újuló kísérlet az egy-két lényeges mondanivaló teljes kifejtésére. Egy-egy gondolat, egy-egy szópár itt is, ott is feltűnik, ismételten, mintha helyüket keresnék a kontextusban, ahol teljes súlyukkal üthetnek. Ahol megtalálják helyüket: jó, ahol nem: ott kizörög az üresjárat. Nagyméretű versei közt éppen ezért ritka az olyan töretlen verse, amelynek sem anyagában, sem arányaiban nincs hiba. (Ilyen tökéletes, nagy ívelésű versének talán csak a Mozart idézésé-t és a Babitshoz szóló Búcsú a mestertől-t fogadhatom el. Mindkettő kompozíciójában érezhető egy versen kívüli ritmus és mérték is. A Mozartban a zene, a Búcsúban pedig az idő, az az öt esztendő, amely elvitte Babitsot, s közben felépítette ezt a verset.)

A távoli kultúrák jeleit és fényeit Gulyás – azt hiszem – azért is gyűjti olyan imádva, mert ezzel is erősödhetik legbensőbb élménye, az, hogy a világ egy. Ezek a halhatatlan jelképek, a kultúrák romolhatatlan elemei időben kötik-fércelik egybe ezt a korokra széthullni akaró világot. Egymásban élünk, megéledünk, elhalunk … Ellentétes ősi princípiumok ma bennünk új csatára kelnek … és így tovább. De mindez már a gulyási világnézet köreibe torkollik.

Az igének erről az időn átütő erejéről sokat írt s nagy apparátussal. De elmondta ezt egyszer nagyon egyszerűen is. Az a címe ennek a versnek, hogy Gyermekem a porban. Itt is nagy témái kerülnek össze jó szomszédságba: az elmúlás, a születés és már távoli kultúra hírnökeként: a dal. De nem az elme munkája hozta össze itt az asszociációt, hanem csak a véletlen tűnődés. Talán ezért is lett ilyen feledhetetlen:

Ez is egyik vezérlő eszméje lehetett Gulyásnak. A kultúra egysége és oszthatatlansága. Ez az eszme mindenesetre harmóniában van világképével, és sok mindent megmagyaráz, többek között nyelvének kedvelt mitikus idézeteit.

Nem volt politikai koncepciója, de utálkozásában és szeretetében olyan következetes volt, hogy az felér a leghatározottabb programmal.

A költészet érdekes paradoxona, hogy Gulyás látomásokra hajló gyúlékony képzelete milyen pontos műszer volt a társadalmi bajok mérésére, kora típusainak röntgenfényű fotografálására.

Minden további magyarázat helyett inkább egy meggyőző idézettel szolgálok. A Háló című versével, amely, ha akarom: panteista vízió, s ha akarom: megsemmisítő kritika és gúnyos halotti búcsúztató valamely egykorú közéleti típus fölött. Íme:

Szatírában szegény irodalmunknak külön baja, hogy a kritika is milyen botfülű a szatírára. Nem vette mindeddig észre az egyik legeredetibb szatirikus hangot, a Gulyás Pálét. A Rontó Pál naplójából című sorozatában olyan telibe találó szatírák vannak, mint például a vaskalapos professzort gúnyoló Naftalin-kabát című. Így szól ez a pokoli szellemességű vádirat a „keresztény kurzusnak” felszínen úszó tökfejei ellen:

A debreceni városháza típusairól írott Három ember című, finoman veséző versét bízvást be lehetne tenni Móricz Rokonok-jába illusztrációnak, annyira találkoznak jellemzéseik. Akkor is született a vers: 1931-ben.

A Horthyék–Bethlenék sokat emlegetett s tapintattal neobarokknak nevezett parádés társadalmát egy másik versében Gulyás zseniális vetkőztetőként megfosztja ruháitól és kellékeitől, s egyfelől bemutatja a halálra vált, rozoga testet, másfelől a barokk parádé titkát: a kínos és szomorú ortopédiát. Kitűnő már a vers címe is – az egyre nagyobb pipájú és egyre kevesebb dohányú úri világnak ez a nélkülözhetetlen szava, a már mód nélküli rang beismerése, az a szó, mely maga a hódolatra váró, üres fikció, a nagy nesze-semmi-fogd-meg-jól – azaz: Tiszteletbeli.

Ez a kép, a halál képe, ez kísérti, bármerre néz Magyarországon a költő. „Ez a város régen meghalt” – idéztük már egyik debreceni verséből. Az élet nem élet, hanem csak olyanforma karikatúrája az életnek, mint a hullának szakálla-körme növése. Így lesz belőle is „posztumusz hajszál”.

A halál nem „nagyszerű halál” – hol van az már? –, régen belefulladt a kicsinyességbe, a groteszkbe. Csak az utálatosság és gyűlölködés él túl mindent, ez fogja túlélni – így érzi – a költőt is. Ezzel az átokkal fején átkozza viszont a költő városa reprezentatív embereit:

Társadalomkritikájában így olvad össze a kétségbeejtő tragikum és a nem kevésbé kétségbeejtő groteszk szatíra. Éppen ezért is emlékeztet sokszor Gogolra. Például Gyulai út című versében:

… S azután találkozik még itt Gyulán, egy ingerült gróffal és egy csontvázzal. Emberhez méltó társaság? Igen, akad az is: az áradó Kőrös partján a fűzfák.

Hasonló tragikus fintorral ír Hajdúhadházról, ahol nem tudna jobb dolgot magának, mint ezt:

S e fölött az egyik háborúból alighogy kiláboló, s máris a másik felé bokázó Magyarország fölött ott szól az andalító és vészjósló esti trombitaszó. A groteszk képen át – a trombitáló katona „arca most labdává puffad, most hirtelen lelohad” – áttör a látomás, a valóság: a temető.

Mi az élet itt? Egy halottsiratóban leltárba szedi Gulyás egyik barátja életét. Tipikus élet, ez aztán az! Ez volt a summája – summája! –, inkább egy marék száraz homok, mert ez pereg így szét:

S mi jut a parasztnak ebben a világban? Kétszer is ír az országúton mulató és ácsorgó parasztokról.

Ez jut a parasztnak, ez a régi röghöz kötöttség, amikor pedig már sóvár lelkét vinnék vágyai messzebb. Ezt jelenthetné nekik az országút: belépést az országba, a magukéba – és ki a világba …

A szűkös élet határán csupa nagybetűs totem, csupa tilalomfa. És közben a vers – figyeljük csak zenéjét! – úgy dalol, mint a madár, lüktet benne a dal.

Gulyást a népiesek között szokták nyilvántartani. Azt hiszem, csupán azért, mert vidéken élt. Ha jelentkezik is nála a népies eszme: mindig mint drámai motívum jelentkezik, mint egy kötelék, mely a választás pillanatában a húsunkba belevág, tehát mint alkalom egy konfliktusra. Így például megírja, hogy a faluba, ahol paraszt ősei éltek, nincs visszaút: „befalazták Tiszadob ókapuját”.

Gulyás irányzata nem az, hogy vissza a népbe, hanem ki, a néppel együtt, a felvilágosodás és világszabadság felé – ha lehet. Mert a kétségbeesése legtöbbször azt mondja, nem lehet. De akkor se választ más irányt. Vagy ezt hirdeti, vagy ezt siratja. De mindig hű hozzá.

Ha remény villan fel benne, ez a remény:

És ha elhamvad benne a remény, mint erre egy évre, 1941-ben, akkor is ez a jelkép-Petőfi jelenik meg – halottan.

Az bizonyos, hogy Gulyás csak az olyan művészi formában hitt, amelyben a nép lelke is felvisszhangzik, s amely a természettől nem idegen. Ennek a felismerésnek jegyében fordul el Babitstól, s ezt írja meg mintaképéről, Csokonairól, egyik csodálatos szépségű versében (Csokonai fuvolája):

Erre példakép előtte Csokonai: a szintézisre a népi és a klasszikus kultúra között. S innen már csak egy lépés a másik szintézis: a panteista áhítattal felfogott természet és a történelem között. (Lásd Mozart idézése, amelyben Mozart mellé rendkívül finoman idézi Csokonait is, Diószegi Sárának nevével.)

Szinte megszállottja volt az egyetemesség eszméjének. S ezt a népekre is értette. Amikor legjobban szembefordították valamelyik szomszédjával a magyart, Gulyás rendszerint megírja „alkalmi” költeményét a testvéri csókról, a találkozóról, nemzetek fölötti eszmék jegyében.

Kassa kapui előtt című versében írja – felidézve „Petőfi csókját, Stefan Petrovics s Maria Hruz bolyongó, hontalan, országutakon kóborló fiának csókját”:

Sokszor fellengősek ezek az eszmék, pátosza nemegyszer épp valami kifejezési zavarnak a takarója, de igyekezete mindig helyes: ledobni minden nacionalista elfogultságot. Nem volt iránytűje, de a hazai szorongatásból nosztalgiája jó irányba lendült.

Hányadán volt a magyarsággal?

Utolsó adalékul hozzá, s egyúttal átvezetőül a következő fejezethez, egy részletet idézzünk fel Ady szobra elé című verséből. Akad ebben is épp elég a „fellengős eszmék nyomorúságából”, de milyen biztos egyensúly dolgozik benne, éppen a legnagyobb nacionalista felfordulás küszöbén, 1939 februárjában:

Juhász Ferenc figyelmeztetett arra, hogy itt a kulcs Gulyás költészetéhez. S nem is csak a Gulyáséhoz. A modern költészetnek egy egész tartományához. A létezés egységének élménye valóban uralkodó gondolat Gulyás igen sok versében, s ahol nem fogalmazza meg, ott is föl-földereng.

Biztatására leírom itt ezt Gulyásról én is, mert olyan igaznak találom felismerését, hogy enélkül éppen a leglényegesebbről nem beszélnénk. Ennek a felismerésnek fényében egyszeriben plasztikussá, elevenné válik a költőről a kép. (Szinte úgy, ahogy Rajzpróba című versében írja apja arcának megelevenedését.)

Ez az élmény – a minden: egy élménye – mint egy hirtelenül megtáguló horizont, Gulyásnál legtöbbször szívszorongató és döbbenetes érzést kelt, de ugyanakkor emelkedett és magasztos érzések is járnak vele. A halálfélelemben pedig ez a legerősebb vigasztalása.

Mert persze, hogy a halál félelmében fogant ez az élmény, és a halál ellen. Gulyás költészetére nagyon igaz az a régi mondás, hogy aligha filozofálna az ember, ha halál nem volna. Ihlete nagyon sokszor gyullad ki efféle riadalomban s máris ilyen ámulatra:

Első önálló kötetének címadó verse is a sírokon növő virágok banális képét fokozza látomássá: „misztikus ünnepi asztallá”.

Családja tagjai – mint a mesében – beleköltöznek a fákba, virágokba, vagy azonosulnak a Nappal, a Földdel …

Másutt meg – miként az ősi cseremisz népdal, mely a nyílótulipán-arcú Napban az anyát látja:

S már kapcsolódik is tovább a kép, a Nap-anya képe a Föld-anyáéval:

Ez – ha tetszik – az anya halála után a temetői föld, melyen átérzik a holt szíve melege, de – ha úgy tetszik – csupán a lebukó Nap után a napmeleget visszasugárzó talaj. Így is, úgy is pontosan stimmel a kép. Mind a két értelme egyszerre és azonos intenzitással szól, s így lesz a föld ebben a költeményben azzá, ami a mítoszban: áldott méhű, kegyes anyává, a termés istennőjévé.

Kozmikus látókör és odaadó figyelem, ez kell ahhoz, hogy megnyíljon a költőnek a termő rejtelem:

Egyik versében leírja, hogy az erdőből hazahoz két kis makkot, s otthon cserépbe ülteti. Mi történt? A mindennapos csoda:

Így lesz felemelő, így lesz himnuszt zendítő az élmény: egyetlen összefüggő varázsgyűrűben élünk. Gulyás filozófiája, hogy ne féljünk tőle, adjuk át magunkat a körforgás hullámainak. Az utolsó Ige című aforisztikus summázásában írja:

Ez az élet-halált összefogó panteizmus filozófiának nem új, de spontán életérzésnek, költői élménynek azért mindig új lehet. Néha mintha a debreceni füvészkör hangját vinné tovább és figyelmes természetszeretetét.

Így elmélkedik a kályhában égő akácfa fölött:

Másutt is egészen nyíltan Csokonai szellemében és Csokonai zenéjére békíti össze a halál gondolatát az életörömmel. Így kezdi a Költők tavasza című himnuszát:

És most külön és hosszan kéne beszélni a fákról, amiknek igézete alól nem szabadulhat fel soha Gulyás. Az újulás és a halál, a szerelem és a minden-mindegy, a gyermek és az apa-anya képe mind előtűnik nála a fák alkalmából. Utoljára Paál Lászlót babonázták meg így a fák, a lombok:

Mintha a fákban vált volna legjobban érzékelhetővé mindaz, amit felismert a természetben, ámulatra méltó tanulságot, titkot – mintha az egész költészet és minden egyes költemény egy zöld faággal kezdődnék, mint a román népdalok: a „frunza verdé”-vel –, mintha megismerésre és ihletre csak az ő lombjuk adhatna sugalmat – így ápolja, imádja, oltja, neveli verseiben a fák képét és emlékét.

Ha voltak neki antik jósokat idéző hangjai, sibyllai révületei – a lombsusogásból jósló Pythiával tarthatott rokonságot, annyi szent. Beleszédül az ember Gulyás fákról szóló verseibe. De hátha épp ezt az élményét akarta közölni: a szédületet? Hiszen ő is a fák varázslata alatt élt:

(Emmanuel Lochac egysoros versére – talán így fordíthatnám: „A legmegejtőbb fantomok a fák fantomjai” – rárímel Gulyás Pál majd mindegyik verse.)

De a társadalomban társtalanul maradott ember hiába menekül a természethez. Tartós idillben nem lehet része, az „atra cura” követi, megbántott lelke éppúgy riadozik, szíve éppúgy szorong, mint Debrecenben vagy a történelem kutyaszorítójában. A csillagos ég nemcsak felemel, rá is ülhet lelkünkre. A természet körforgását morzsoló malomként érzi magán, aki már megtörten tekint szét a mindenségben. Ádám csillagközi útja éppoly reménytelen, mint vegetálása az elárvult Földön, mint magánya volt a falanszterben. Gulyás panteisztikus örömeinek visszája: a mindenséghez mért magánya. S ennek képei pedig szinte logikusan fejlenek ki debreceni elhagyatottságának képeiből:

A természet nem adhat menedékjogot. Nem adott Vörösmartynak, nem adott József Attilának, Szabó Lőrincnek, Juhásznak. Nem adott Gulyásnak sem. Hiába esengett hozzá, hiába dicsérte. Csak egy nagyobb színpadot adott, ahol emberi végzetdrámáját tovább játszhatta. A Debrecenben kezdődő dráma ez, a Debrecenbe láncolt Prométheusz drámája, amelyhez a Mindenség csak olyan díszlet, mint – Berlinben, színházban láttam így – Faust mennyországa, amely német tájban, a város kapuja előtt, egy dombon áll.

… És a létezés varázsgyűrűjéből circulus vitiosus lesz, és a természet tündéri metamorfózisai csak arra lesznek jók, hogy a költő lidércfényként lássa fellobbanni az alakuló anyagon az öntudatot, a szerelmet, a halálfélelmet.

Itt vagyunk a jellegzetes világháborúk közti látomásoknál. De Magyarország, a kontinens már csak ugródeszka, föl, a kozmikus képek közé, ahol az elemek a statiszták, mint Lear király körül a viharban a „gondolatnál gyorsabb kéntüzek”.

Így bomlik fel végül a „minden: egy” mégis ama kettős világra, ahol is a Jó és a Gonosz harcának óriás árnyai jelennek meg a költő derűs és kétségbeesett hangulataiban. Mert a költő a történelem konfliktusait legtöbbször úgy éli át, hogy felépíti magában a világ értelmét, és azután összerombolja, azután megint felépíti, azután megint összerombolja, azután megint felépíti …

Nem ismerem életét annyira, hogy sértődéseinek, csalódásainak sorát elszámláljam. Ennek már úgyis csak az Isten lehet a tudója …

De egy-egy konfliktusa úgy világít ki a verseiből, hogy drámát lehetne írni belőle. Ilyen hevülete, ilyen jellemeket metsző fénybe borító haragja van a Gulyás-Babits konfliktusnak.

1928-ban Gulyás Pál hódol Babits előtt. A Misztikus ünnepi asztal című kötete végén egy verset intéz hozzá. Szép, komoly vers ez, egy szép és sokat ígérő kötetben – Dantéhoz hasonlítja benne Gulyás Babitsot. (S micsoda hatalmas rím lesz itt Dante piedesztálja: „emberiség-lemente”.) A versforma is bók: terzina.

Nem tudom, Babits mit szólt hozzá, gondolom, semmit, mert amikor öt-hat év múlva megszólalt, úgy tett, mint aki csak akkor veszi észre, hogy Gulyás egyáltalán a világon van.

A Tékozló című új Gulyás-kötetről írt Babits bírálatot. A bírálat veleje az volt, hogy Gulyás tetszelegve tocsog valami debreceni egzotikumban, és azt se igen tudja Európáról, hogy eszik vagy isszák.

Ha már érzem itt a drámát, itt a feladat is: próbálom „átélni” Babitsot. Brissagóban ül – onnan keltezte kritikáját, pálmák alól –, a kertben, ahonnan – házigazdája szerint – a világ egyik legszebb kilátása nyílik. Lába előtt a Lago Maggiore, mögötte a svájci Alpok havasai, és szemben már Olaszország, épp az a kis falu, ahol az édes Bernardino Luini született … Milyen valószínűtlenül távoli, mennyire nem is igaz innét egy debreceni költőnek panasza arról, hogy költő és hogy debreceni. Nagy lehetett a kísértés, hogy onnét, Brissagóból, ahonnan mint egy páholyból lehet bekönyökölni Itáliába, a jó sors kegyeltjeinek ezen a nemzetközi találkozóhelyén, elhárítsa magától azt, ami az otthoni nyomorúságra emlékeztette.

De mégis! Van, amit a legnagyobb rosszindulattal és a legnagyobb jóindulattal sem tudok átélni. Nézem a Tékozló kötetet, igyekszem Babits szemével olvasni. Mindjárt az első versben: „Mint az olajfa hajló derekán levelek rügye támad/ s bontakozó rügyüket lengeti lágyan a szél:/ úgy nyílt emberi formám szét …” stb.

De hiszen ez és az effajta sorok nem lehettek idegenek Babitstól! S tovább: „ily különös képlet voltam, burkolt ige, melyet Pythiaként rebegett titkon a hű szerelem …”

Hogy nem vette észre Babits a hozzá oly közel álló gulyási hangokat? Az eksztázisba csapó intellektuális élményeket? A címadó versben, ahogy a ribizlibokrot leírja:

Voltaképp Gulyás közel áll Babitshoz. Mindkettejük költészetében megnyílik az az örvény, amely szédítő, ha belenézel a közepébe, de mulatságos is, hogy a peremén milyen kitartóan táncolnak az olvasmányok bűvszavai. Igaz, hogy Babits költészetéről ez a hab akkor már javában letisztulóban volt, amikor Gulyás Pál jelentkezett. Vagy éppen az feszélyezte volna Babitsot, hogy Gulyás a maga meghaladott stílustörekvéseire emlékeztette? Csak találgatni lehet, hogy honnan támadhatott ez az idegenség két olyan költő között, akik formában oly sokszor voltak hasonlatosak, s akik megegyezhettek volna, ha másban nem, legalábbis közös Dantéért rajongásukban?

Az is lehet, hogy a kötetben programszerűnek – végzetszerűnek – bemutatott Csokonai–Gulyás párhuzam hívta ki maga ellen a lappangó Kazinczyt.

Nem tudom. Gulyás később egy megrázó versciklust szentel kettejük konfliktusának. (Búcsú a mestertől.) Először is magyarázza újabb jelentkezését – a háborútól félelmében, Európa védelmében nyújtja kezét.

A program, amit Babitsnak kínál, persze, kéretlenül és persze, elfogadhatatlanul: vissza a természethez, a mítoszokhoz, az elfelejtett Adyhoz.

Gulyásnak nagyon igaza van abban, hogy Babits eltávolodott Adytól és mindattól, amire Ady rokonian idézhető. Másrészt Gulyás is eltávolodott Adytól, mert nem látott benne mást holmi mítikus ős-Kajánnál. Ilyenformán mindkettejükre rávallanak ezek a sorok, Gulyás Pál ezután következő, megint csak perelő hangú versének sorai. (Úgy látszik, előző versére választ várt Babitstól, s hogy hiába várta, hat hét múlva adresszálta hozzá ezt az újabb verset, Utolsó szó címen.)

S azután még egy kis vers, 1941. augusztus 6-i dátummal.

A régi tanács első fele lámcsak bevált. Babits halott. Immár nincs akadálya, hogy megtapasztalhassa Gulyás igazát a „stirb und werde” lehetőségeiről:

Kettejük perét azért idéztem részletesebben, mert Babits elutasító állásfoglalása nagy hatással volt Gulyás sorsára, s talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy még ma is hat.

Vidéken maradottsága, a vidéki költőt tetemesebben érő igazságtalanságok is hozzájárultak ahhoz, hogy érzékenyebben reagáljon minden ellentétre, amely közte és Babits vagy más sikeres fővárosi költő között adódott. S a sértett emberek gyilkosan lényegre tapintó pillantásaival kapta el pályatársainak legjellemzőbb vonásait, és legrejtettebb hajlandóságukra csap rá egy-egy jelzőjével.

De nem kevésbé lucidus jellemlátó a lelkes, baráti versekben. Móricz, Kerényi Károly, Veres Péter, Németh László páratlan elevenséggel élnek verseiben. Mert nem csak mindennapi mozdulatukat vázolja föl, hanem azt is, ahogy a történelem mozdul bennük, a magyar történelem.

Például:

Akiket nem ismert, azoknak a soraiból is olyan dermesztő biztonsággal olvasta ki sorsukat, mint egy hivatásos léleklátó. Egy korai Radnóti-kötetre ezt írta feleletül vagy talán – ma már így látjuk – jóslatul inkább: „S rántsd le magaddal Dugovicsként versed végső hasonlatát!”

Kortársairól írva, legtöbbször nyíltan magára is fordítja a szót. Nincsen ebben semmi kivetnivaló. Természetes, hogy a költő versenytársának érzi kora többi költőjét, hogy elhatárolja magát tőlük, vagy épp szövetséget köt velük, hogy egyáltalán szemmel tartja őket, hogy eredményeik láttán felébred benne is a becsvágy vagy éppen a magatehetetlenség érzése. Méri magát hozzájuk, és mérkőzik velük.

Nincsen ebben semmi kivetnivaló. Madarat tolláról, költőt versenytársairól …

Gulyás meglepő tisztán látja, kitől mi választja el, s kivel mi köti össze. Így vallja mindig testvérének Németh Lászlót. (Vajon nem Németh László Kertmagyarországának fái, lombjai integetnek olyan búsan, olyan megejtően Gulyás Pál verseiben?) Nemcsak eszméikben azok, sorsukban is.

… Hogy aztán homályos célzásokban gazdag átkot szórjon a kettejüket verembe ejtő írótársaságra. Gondosan részletezi, milyen legyen a végítélet ezen az irodalmi világon. A jó átkozódók tudnak csak így átkozódni: parttalan dühvel és apróbb részletekre is kiterjeszkedve. Akárcsak Shakespeare hősei:

Az irodalmi harc így köröz föl nála oda, ahol a lét és nemlét harcává válik, lelkiismereti harccá, melyben üdvössége a tét.

Haragjaival és rajongó szeretetével, esengésével és utálkozásaival eleve kimérte helyét a két háború közti irodalomban – mint bátor halandók leendő sírjukat.

Ironikus sírversében értetlen kritikusainak sommás ítéletét mondja ki, előlegezve, a maga fejére – „népiesek” másodrangú csillaga:

Karnyóné komikus sirámaiból ismerős ez az irónia. Ott tört össze így nevetve egy poétaszív.

1956. augusztus

Gulyás Pál nevét, címét a legelső Válasz borítólapján ismertem meg. Micsoda pléiade névsora kívül (Buday, Féja, Fülep, Illyés, Juhász Géza), s belül a szerkesztő neve és címe: Gulyás Pál, Debrecen, Burgundia utca 1. Micsoda erős kezű kocsis lakik ott – gondoltam –, aki gyeplőszáron tart egy ilyen csillagrajt, s hová röpíthetik a lelkünket s a hazát ezzel a Válasz-szekérrel! – S éppen tíz év múlva, midőn a reménybeli égi utasok összetört tagokkal a mélyben hevertek, 1944 októberében, akkor láttam megint Gulyás Pál nevét és címét azokon a levelezőlapokon, amelyeket Kerényi Károlynak eregetett Asconába, s amelyeket hamarosan a gyászjelentése követett.

Nem emlékszem, hogy e két időpont között, ahová neki élete utolsó tíz esztendeje esett, nekem pedig szellemi fejlődésem kezdete, első szakasza, valaha is találkoztam volna vele vagy akár nevével, írásával – legalábbis úgy nem, hogy e találkozás megragadott volna. Holott akkoriban sokat és odaadóan olvastam, s több se kellett volna a könnyen lobbanó érdeklődésnek, mint ezek a Gulyás Pál-versek, amelyekben a legvonzóbb és legmegejtőbb költői tárgyakra lelhetett az olvasó: egy vidéki magányban megtört szívre, egy rossz államrendet felrobbantani kész puskaporos hordóra és a Bölcsek Kövére, amelyben benne van a mindenség titka.

Miből fakadt Gulyás Pál tragédiája? Mármint a mellőzöttsége, s hogy máig oly kevesen ismerik?

Egyik ok – gondolom – az volt, hogy az egyensúly, a realizmus és a nyelvi klasszicizmus jegyeiben fejlődő irodalmunkban naivnak és túlzottnak hatott Gulyás végletes fájdalma, miniszterelnököket fenyegető és világvéget prófétáló haragja és egyetemességre célzó filozófiai igénye.

Ezt a magyar irodalomban mindig idegen (pedig mily gyakori!) fausti lelket Gulyás Pálban Linné természetbölcselete szelídíti – a debreceni füvészkör öröksége. Körülbelül úgy, mint ebben a kis töredékben:

A költőt, akit életében nem ismertem, így képzeltem el: a világ egységének és a kerti virágoknak páros igézetében …

Debrecenben, a Burgundia utca 1. szám alatt.

Gulyás Pál nagyon szép tanulmányban áldoz Madáchnak. Haláluk ez idei évfordulója valószínűleg meghozza majd ennek a kiváló Madách-elemzésnek az újraközlését. Itt most ennek az elemzésnek azok a pillanatai érdekelnek csak, amelyekben a Madách-portré önvallomásnak hat.

Azt hiszem, Gulyásnak ez a legobjektívebb önvallomása.

Vonzalmát Madáchhoz feltehetően az fűti, hogy felismerte: éppoly elátkozottan vidéki költő ő Debrecenben, mint Madách volt Sztregován. S e felismerés másik fele, hogy éppoly lobogó vágy élhetett Madách szívében is, mint az övében, hogy felérje, amit így hív: a világstílust.

„Madách műve – túl a színpadi rendezések látványosságain –: a magyarság jelentékeny erőfeszítése a világstílus felé. Erre az életen át elrejtőző álomra, erre a számítás nélküli, befele fordult, »vidéki« emberiségre ismét szüksége van irodalmunknak.”

Micsoda könyörtelenséggel látja és fogalmazza is meg Madách fátumát (mai szóval: korlátait). És micsoda pokolköröket járhatott meg maga is, Gulyás Pál is, hogy ilyen tapasztalatokkal (vagy ilyen reményekkel?) írjon a költő megváltásáról, mennybemeneteléről, a sikerült Műről:

„Mágikus súly és dilettáns szóömlés különös keverékei ezek a drámák. Alkotó állapota sűrű ködéből rángatja a drámai sablonokat, hogy hősei monológjaiban kifújja szentenciákba préselt életérzéseit, míg végre a hegeli dialektika s egy végzetes év megváltja – látszólag – örök műkedvelőségétől.”

A megváltáshoz még egyéb is kell – kellett volna – Madáchnak is, neki is. A nagy kortársak figyelme, elismerése.

Ennek hiánya miatt kesereg és vádaskodik annyi versében. Például így – ilyen megváltatlanul:

És Madách nevében pedig így:

„Másfél évtized alatt eszmeileg óriásit szökik előre, távlatai kiszélesednek, de visszamarad és lerántja kezdő éveinek epigonizmusa, egy kifejezési angolkór, amelyet egyéni és hazai körülmények – s mint látni fogjuk, nem utolsósorban Arany János is – csak állandósítanak.”

Madách maszkja mögött Gulyás, Aranyé mögött pedig Babits.

De ez most messzire vezetne …

Ahogy távolodik az időben, nemcsak költészetének fénye nőttön nő, de még inkább: az adósságunk iránta.

Sem egyiket elemezni, sem másikat törleszteni nincs itt terünk.

Aki annyit beszélt az eltemetett szóról, mintha húsz évvel ezelőtt csakugyan magával vitte volna szép verseinek csodáit is, a már megírtakét is, a föld alá. Gyerekes daccal, mert életében nem figyeltek rá illő módon.

Vajon nem a maga sírjabeli haragját, panaszát írta-e meg jó előre?

Jóslatai, félelmei sorra betelnek rajta.

Ilyen életveszélyes pálya a költőké.

Hiszen a szelíd angyalokat is felidézte ő. Emelkedett lélekkel halt meg. Végső pillanatáig írta üzeneteit. Ezek közül olvashattam én is néhányat Svájcban.

A legutolsók családjához szólnak. Húsvéti üdvözlések. Ilyen békével (magának a pogányság békéjét vindikálva) és ilyen öntudattal búcsúzott övéitől, hazájától:

Halála küszöbén írta első, igazán boldog sorait. Most húsz esztendeje.

Az ötvenes években Ferenczy Béni finom vésői alatt egy sorozat költőképmás született. A legbensőségesebbnek tekintett műfajban: érmeken. S megannyi elvonuló, magányosságkedvelő vagy magányosságra ítélt költő képmása. Bessenyeié, Berzsenyié, Aranyé, Kölcseyé, Virág Benedeké s utoljára azé, akinek a vidéki lét leginkább börtön volt, s egy életen át szenvedett siralomház: Gulyás Pálé.

Mi vonzotta Ferenczy Bénit ezekhez a múlt félhomályában álló költőkhöz? Ifjúságának olvasmányélményei aligha. Hogy mit olvastak Nagybányán a Ferenczy gyerekek, azt épp az ő emlékezéseiből tudjuk. Kicsit szeszélyes válogatásban az egész világirodalmat, de a fenti költők közül csak Aranyt. Később mikor is találkozhatott velük, épp ezekkel, hosszú vándorévei során, Párizs és Moszkva között? Amikor én, még később, Genfben megismertem őt, a legmegragadóbb vonás benne, első pillanatban, épp a nemes értelemben vett világpolgárságé volt. Megjelenésének és szellemének eleganciája, fölényes nyelvtudása, otthonos és baráti emlékei Európa annyi fővárosából. Abban a nagyon nemzetközi jellegű városban is feltűnt és figyelmet keltett, mint a legjobb hagyományokat őrző európai világfi.

S aztán, hogy itthon találkozunk, lám, szinte csupa remetét mintáz. Odaadóan, testvéri rokonszenvvel.

Igaz, hogy az a Jászai Mari téri lakás is valamiféle remetelak volt akkoriban. Derűs, gazdag, virágos sziget, magasan a Duna fölött úszva, de ahol sem a megteremtett benső harmónia, sem a napról napra születő rajzok, kisbronzok, érmek nem feledtethették a lényeget: hogy számkivetésben él ott a XX. század egyik nagy szobrásza, s a szigetlakók mosolygó diszkréciója nem feledtethette azt sem, hogy – ha jól láttam – egzisztenciájuk alapja a művész feleségének pulóverkötögetése vagy szabása volt. (Még egy hivatalos magánlevélben is nekiszegezték a kérdőjelet, hogy egyáltalán szobrásznak tekinthető-e?)

Akkor csakugyan elégnek látszott erre a portrésorozatra magyarázatul: sorstársakat lelt a költőkben, lelki rokonokat. Ma már, amikor tanúi lehettünk, élete utolsó szakaszában, a nemlét partjairól visszatérő Ferenczy Béni művészete új mutációjának, ez az egykori költők felé fordulása is sokkal érdekesebbnek látszik, hiszen ez mintha már annak az 56 utáni stirb und werdé-nek volna a preludiuma. Perneczky Géza Ferenczyről írva felhívja a figyelmet a költők szerepére, akik segítettek őt kiszabadítani a reneszánsz szépség bűvöletéből – „de maga a szobrász akkor jutott legközelebb költőisteneihez, amikor azoknak lehetetlen vagabundságát, valami nem voltat megteremtő kísérletét vállalta magára”.

Hát igen …

Láttam, hogy ismerkedett meg Ferenczy Gulyás költészetével, hogy szerette meg, s mi ejtette meg őt leginkább benne. Tanulságos ez az út, nem is csak azért, mert Ferenczy Béni legbensőbb affinitásaiból és sorslehetőségeiből revelál valamit, hanem azért is, mert Gulyás költészetének a lényegéhez vezet; melynek központi témája – egyre inkább így érzem –: hogy válthatja meg magát Magyarországon egy művész, halállal vagy halált felérő önmegtagadással, önmegsemmisítéssel? Ahol is a megváltás a Természettel és az Egyetemességgel való új, érvényesebb szerződést ígéri …

Azok a versek, amelyeknek zenéje mellett a Gulyás-érem szándéka megfogant, s az érem elkészült, mind művészekhez szóló versek voltak, művészek posztumuszteljesebb életéről (Mozartéról, Csokonaiéról) vagy éppen egy költőnek posztumuszteljesebb életre való biztatásáról (Babitséról).

Ha a Gulyás-oeuvre-öt végiglapozzuk, különben is azt vesszük észre, hogy az élő barátokhoz vagy reménybeli barátokhoz szóló kötözködő versei mellett ezeknél sokkal nagyobb számban szólnak versei halottakhoz, de mint élőkhöz, az immár meglelt zavartalan dialógus lehetőségének az örömével.

Ilyenféle halálra, újjászületést ígérő halálra biztatja Babitsot. (Mint Szent Pál az első keresztényeket.) Talán csak azért, hogy az olyan hőn óhajtott testvéri dialógust megkezdhesse vele.

Amikor Gulyás Babitsot tetten érni véli klasszicizmusában, szinte szobrászként aposztrofálja:

Amit Gulyás hiányol: az orphikus alászállást egy Anteusénál mélyebb szintű és megsemmisítőbb érintkezésre az anyafölddel, bízva egy szó szerinti újjászületésben, amely már szinkronban lesz a hasonlóképpen megsemmisülő és újjászülető világgal. Íme, a gulyási tanács:

A Csokonai-vers megint egy szobor idézése, önnön klasszicitásban dermedő szoboré, és a szoborhoz megváltásul egy orphikus-népi hangszer szava: a fuvoláé.

Az a vers, amelyet úgy ismételgethettünk, fennszóval, mint egy kedves hanglemezt, Gulyásnak Mozartról szóló verse volt. Nemcsak témája, szerkezete is zenei. Egymástól elkülönülő zárt tételekben, visszatérő motívumokkal. A vers első két tétele: kísérletek Mozart feltámasztására. „A csillagok fénye söpörte s bedobták a meszes gödörbe.” Elébb a költő próbálkozik, prédikátoros-funerátoros imával, hogy innen felhozza, majd a zenekar a g-moll szimfóniába kezdve, kezdi a hatékonyabb költögetést. A várva várt és folyton retardált feltámadás végre itt van a harmadik tétel allegrójában:

S ez a tétel fejeződik be váratlanul (milyen megindult felnevetés köszöntötte mindig ezt a fordulatot!), hogy megszólal egy magyar téma. Mozatra Csokonai. Valamiféle Erzsébet- és Mária-találkozás mintájára: az anyák kerülnek egymás mellé.

S ettől kezdve, a gyermek Mozart életében (olvasás közben hogyne jutna a felolvasó eszébe a Ferenczy Károly-képek piros ruhás Bénije,) a művészet és a távoli nagyvárosok felfedezésének csodás pillanatain most már mindvégig átüt immár nemcsak az elmúlás fájdalma (egy ilyen géniuszé, egy ilyen kisfiúé, az élet királyáé), hanem külön nekünk szólóan, a magyar létezés fájdalma is, amely nem kevésbé szorongató, mint a bécsi temető csontkamrája.

A művészet kettős experienciájáról szóló tanítására, Gulyás Pál tanítására a formálás és a majdnem meghalás egyaránt való szükségességéről (amelyre itt mintha inkább volna alkalom), Ferenczy Béni nem maradt közömbös.

Erre nemcsak az érem a bizonyíték.

1969

Empedoklész világa gyűlölet nélküli világ. „Ha nem volna gyűlölet a világban, a dolgok eggyé válnának, ahogy azt Empedoklész hirdeti” – írja Schopenhauer (Die Welt als Wille und Vorstellung.) A világnak erre a bontatlan egységére könnyűszerrel idézhetünk akár párhuzamos sorokat is Empedoklésztől és Radnótitól. S ami még érdekesebb: ez a világegység mindkettőjük számára mint személyesen átélt (vagy legalábbis átélhető) kaland jelentkezik. Empedoklész írja a Megtisztulások-ban: „Az istenek együttlétéből elcsavarogva, voltam fiú és voltam lány, voltam bokor és madár, voltam néma hal a tengerben.” (117. töredék.)

Radnótinak van pár sora, amely akár Empedoklész textusának parafrázisaként olvasható. (Bár a lét különböző formáinak a felöltése, a metamorfózisok korláttalan lehetősége Radnótinál nem mint múlt idejű élettapasztalat, hanem csak mint nosztalgia, mint „életremény” jelenik meg.)

A világ egysége itt tehát abban revelálódik, hogy a lét minden formája (valóban minden formája: ásványi, növényi, állati, eszmei, isteni – hegy, növény, madár, gondolat, istenkedés) adva van, adva lehetne vagy adva lehetett volna a költőnek, újra meg újra való újjászületés alkalmaként. Ámde revelálódik ez az egység abban is – egy másik versében –, hogy a végtelenben szétterülő vagy pláne táguló világból – úgy érzi a költő – mintha kiestek volna a távolságok. Más szóval, hogy a magunk dimenziója és a világ dimenziója voltaképpen egy. (Ez egyelőre egy félálom révületében lesz előtte világossá. S tegyük mindjárt hozzá: félálomban és szerelemben – aggodalmas szerelemben.)

Mitől rándult így egybe a világ?

Miféle aktuális fájdalom emlékezteti hirtelen a költőt erre az egy-vérkeringésre, amely átjárja a létet? Nyilvánvalóan az, ami hasonló felismerésekre ébresztette ebben a korban József Attilát is: a következő világháborúk közeledése a távol-keleti és a spanyolországi előháborúkban. „Sanghai vagy Guernica.” E két helységnév szerepe nyilvánvaló. Ezeknek közelsége hoz közel mindent, Juppitert és a kedvese rettegő kezét.

Csakhogy, tudjuk, Radnótiban kezdettől fogva megvolt az affinitás a természet minden mozzanatának – mondjuk így – „testvéri” szemléletére. Nem állt távol tőle a halaknak és madaraknak prédikáló, naphimnuszt szerző Szent Ferenc, vagy mondjuk inkább: az a Szent Ferenc-i öröm, hogy fellelhetjük magunkat minden teremtményben. Fiatalkori verseiben uralkodik ez a bensőséges látásmód, a mikroegzisztencia felfedezése és idillje, egyminiatúra-festészet, amely arra volt hivatva, hogy bizonyítsa: a természet legkisebb jelenségében is ámulatra méltó. Ismerik erre a költői feladatra visszatekintő ars poeticáját. (A vers, amelyet már 1939-ben írt, egyesíti magában a mikrojelenségek megvallásáig menő igazmondás programját immár a tűzhalál fenyegető képével. Tehát – mondhatjuk úgy – egyesíti magában az empedoklészi filozófiát az empedoklészi sorssal.)

(Engedjék meg, hogy – zárójelben – ezzel a verssel kapcsolatban megkockáztassak még egy értelmezést. Az oly szuggesztíven felidézett három szín: a magyar nemzeti színek. A piros, a fehér, a zöld. A költő, akinek soha életében egyetlen szava nem volt a nemzeti érzelmek és hiúságok legyezgetésére, itt mintha – már-már a hermetizmus szemérmességével – e három szín mellett is vallomást tenne. Ennek az értelmezésnek az abszurditását talán csökkenti, ha meggondoljuk, hogy ezek voltak azok a hónapok, amelyekben a törvényhozásban kezdték kérdésessé tenni a költőnek a nemzethez való tartozását …)

A létező világ testvéri megvallása és vállalása, legapróbb tényeiben is ujjongó leltárba vétele – ez a motívum végig visszhangzik Radnóti költészetén. A Pogány köszöntő-től, vagy még előbb, a Sirálysikoly-tól kezdve az utolsó Razglednicák-ig, amelyeknek egyikében megint a régi figyelemmel értesít arról a meglepő és izgalmas tényről, hogy „felhőt iszik … a fodros birkanyáj”. Ez az affinitása minden létezőhöz nemcsak arra képesíti a költőt, hogy pontosan leltárba tudja szedni a világ dolgait, hanem arra is, hogy kedve legyen bennük újjászületni, esetleg velük együtt meghalni. Amikor a Szabadságot ébresztené a költő, a természet egész kórusával együtt fújja a riadót.

A József Attila-i „nagyon fáj”-kórusnak a párja ez. Az egy-a-világ vallása alapján. És az ő világáról is el lehet mondani, mint az empedoklésziről, hogy azért egy, mert nincs benne gyűlölet.

Pontosabban; ebben a szférájában nincs benne gyűlölet. Mert egy másik szférájában van.

De erről később.

Érdemes azonban máris egy pillantást vetnünk e két szféra érintkezési pontjaira. Mondjuk úgy, durván: ahol Empedoklész és Ézsaiás konfliktusba kerülnek. Sok ilyen pont van Radnóti költészetében. (Szerintem: költészetének minden pontja ettől a feszültségtől teljes.) Például:

A vers dátuma 1944. április 30. Tehát akkor vall a gyűlöletnélküliségről, a legutolsó hónapok vérlázító megszégyenítései és egyre szorongatóbb életveszedelmei között, amikor épp az ellenkezőjére volna oka. Akkor mért teszi? A versében azt mondja: alázatból. Valamiféle csak azért is alázatból.

De ezt a szakaszt inkább azért idéztem, hogy lássák: amikor a költő arról ír, hogy kihullott szívéből „a sok rejtett harag”, egyúttal szokásos, ámuló pillantását körülhordja az élet gazdagságán. Nyugodtan mondhatnánk: egy mosolygó Empedoklész pillantása ez, valahonnét, ahonnan belátja a teljes életet. Az Etna csúcsáról. A kráter pereméről.

Végtére is, Empedoklésznek legemlékezetesebb tette nem a szeretetre és harmóniára alapozott természetfilozófiája volt (amely különben is borzasztóan töredékesen maradt fenn, de hát tudjuk: „úgyis minden töredék”), hanem a halála. (Ennek is megvan ugyan a maga külön filozófiája, amely Freudot annyira izgatta, mert a maga „halálösztönének” filozófiai előképét vélte benne felfedezni.) Az, ahogy meghalt Empedoklész. Ez ragadta meg Radnótit is. És nem is csak a halál feledhetetlenül látványos mozzanata – az Etna kráterébe dobta magát Empedoklész –, hanem amit a halálában sem hagyott el: az Értelem és a Mosoly.

A saruit Empedoklész, tudjuk, ott hagyta a tűznek a partján. A mosolyát megőrizte a lángok közt is.

Empedoklész halála váratlan esélyként, új alternatívaként merül fel Radnóti előtt egy olyan töprengésében, amelyben már-már úgy vélte, csak visszafelé van út: a gyermekkorba vagy a bolondságba.

Mindez a két lehetőség nyilvánvalóan regresszív. Menekülés. De visszafelé. A felelőtlenségbe, a szelíd értelmetlenségbe egy olyan világból, amelyet ép ésszel elfogadni lehetetlen. S akkor, mintegy mellékdalban felmerül egy új alternatíva. Előre. A csak azért is értelemig. Előre a halálba.

Az Értelem jelzője: édes. Ha nem mint jelző, hanem mint főnév jelenik meg, ő maga is nagybetűs szó lesz, és a költő hitvesét jelenti: ő az Édes. A költeményeket mintegy egymásra helyezve, figyeljük meg, hogy az empedoklészi konstellációnak (halál–tűz–értelem) vagy egy analóg konstellációja egy kevéssel későbbi versben (halál–tűz–szerető). S itt kísért az évszak is, a halálévszak: az ősz.

Azt hiszem, az Értelem-princípium és a Szerelem-princípium egymásba átjátszó voltára elég bizonyíték ez a hol jelzőként, hol személyként megjelenő „Édes”, de mindig a halál partjain.

A halál tűzpróbáját kiálló értelem, öntudat képe már ezeknél a verseknél jóval korábban, a háború előtt is megjelenik Radnóti költészetében. „Egünkre láng fut” – írja egy 1937-es versében. S így fejezi ezt be:

Mire majd eljut, pár év múlva az oly tisztán kinyíló képhez, Empedoklész a kráter szélén, az óhaja beteljesülni látszik: semmi nyoma szaván a félelem füstjének.

Álljunk meg egy percre, s próbáljuk számba venni, hogy mit jelentett, Radnótitól függetlenül is, Empedoklész oly talányos filozófiája és halála a modern szellem számára. Úgy látszik, Empedoklész izgatja a modern szellemet. A sor, gondolom, Hölderlinnel kezdődött. S Nietzschével folytatódott. (Nietzsche az, aki Empedoklészt jellemezve, a kettősséget annyira hangsúlyozza benne: „Orvos avagy mágus, poéta avagy rétor, isten avagy ember, tudós avagy művész, államférfi avagy pap, Püthagorasz avagy Démokritosz, ő e kettősségek között gomolyog. Benne ér véget a mítosz kora, a tragédiáé, az eksztázisé, de ugyanakkor benne születik meg a modern görög ember, a demokrata, a vitatkozó, a racionalista, az allegóriák alkotója, a természettudomány embere. Benne két század ütközik meg egymással …”) Franciaországban Georges Sand-t Empedoklész tűzhalála varázsával ragadta meg. Gaston Bachelard idézi Georges Sand-nak ezt a művét, az Histoire du Rêveur-t. S itt van, persze, maga Gaston Bachelard, aki csodálatos könyvében, a La psychoanalyse du feu-ben egy fejezetet szentel annak a jelenségnek, amit ő complexe d’Empédocle-nak nevez. Ami ebben a fejezetben most számunkra a legérdekesebb, az, hogy Bachelard is összeköti a tűzhalál kísértését a magas intellektualitással. S talán még az is, hogy az intellektualitás mellett hangsúlyozza a szolidaritást, a szolidaritást a világgal, ami felébred abban, aki szántszándékkal a tűzben keresi halálát. („La mort dans la flamme est la moins solitaire des morts. C’est vraiment une mort cosmique ou tout un univers s’anéantit avec le penseur.” Vajon nem itt van-e a magyarázat arra, hogy a máglyát, éppen a máglyát, annyian tudták könnyű szívvel választani?! Micsoda gyorsuló sodródással mennek például önként a máglya felé az albigens kathár-ok Illyés drámájában! S vajon a benzinnel magukat felgyújtók nem egy olyan szolidaritást keresnek-e vagy remélnek megteremteni, amelyre az életben – úgy érzik – nincs mód?)

A költő, aki Empedoklésszel megállt a tűzhányó peremén, egy lángok látomásával párosuló tömeghalál képét csak nemrég írta le. A halálukban uniformizálódó lelkek iránt is testvéri részvéttel:

Akárhová néz: a halálba masírozók sorait látja. Csütörtök című versében az európai intelligencia jeles képviselőit. Ők is mennek meghalni. Hontalanok, idegenben vagy otthon öngyilkosok lesznek vagy megölik őket. S lám, hogy elmosódnak ők is a halálban! Fényes nevek voltak, s a versben már csak monogramjukkal szerepelnek. Ki kicsoda? Róluk is elmondhatjuk: „egyforma lelkek! ó, mindegy, hogy ez vagy az ki volt, mi volt”. Mintha csak erdőben, a fák kérgén olvasnánk ezeket a monogramokat. P. R. és J. M. és T. …

(Engedjenek meg megint egy zárójelet, ezúttal egy személyes emléknek. Párizsban, pár évvel ezelőtt, egy szombat délelőtt azon vitatkoztunk G. L. lakásán, hogy ebben a Radnóti-versben szereplő T. – akiről annyit tudunk, hogy „New Yorkban egy kis szállodában hurkot kötött nyakára” – vajon Ernst Toller lehetett-e. Akkoriban mutatták be vagy újították föl Párizsban Toller egyik darabját. Ez adta az indítást a vitához. S miközben a házigazda a tőle megszokott eréllyel cáfolta a Tollerrel való azonosítást, és apróra elemezte a verset, amelyet mindenkinél jobban ismert és szeretett – hiszen még nemrég egy fordításkampányt is szervezett e vers köré – egyetlen rezignált vagy keserű hangsúllyal vagy akár csak egyetlen később – két nap múlva – megvilágosodó célzással el nem árulta volna, hogy már ő is fölvetette magának a kérdést: „ki annyi éve bolyg hazátlan, tovább bolyonghat-é?”)

Hogy a légi és tengeri csaták tüzében ellobbanó katonák lelkei mellett, és hogy az otthontalanul bolyongó európai értelmiség szétszórt, omló falanxa mellett igézte-e Radnóti szemét valami más is – kérdés. (A táborokra gondolok, amiknek elképzelhetetlen iszonyatát sikerült a németeknek akkoriban még eltitkolniok, de amiknek képe – nem is túlságosan áttételesen – a húszas évektől kezdve már megjelentek az olyan vizionáriusok műveiben, mint amilyenek Kafka, Füst Milán és Farkas István voltak.)

Bachelard azt írja, hogy a máglyák látása beleoltja az emberbe az „Empedoklész-komplexumot”. Mennyi máglya visszfénylik a Radnóti látomásaiban! Még ki sem gyújtotta a rossz történelem a máglyáit (vagy ha kigyújtotta, rejtve égette), Radnóti szeme már megbabonázottan bámul feléjük. Az ősz színeiben is majdnem mindig a tűz és a vér színeit véli felismerni. „Piros láng és lomb int” – írja, oly fiatalon, amikor megérti az ősz hívását. S egy következő őszön:

A tűz és a vér színeit az őszben? Igen, de a halál színeit is. Az ősz és a tűz, az ősz és a halál könnyen asszociálják egymást a Radnóti-versekben. Mintha mindig is sejtené, hogy ősszel esik majd az ő halála is. Ezért írhatja: „Hány súlyos őszt és hány halált, halálok vad sorát értem meg eddig én!” Novemberben ölték meg, öt évvel azelőtt azt írja a Naptár-ban novemberről:

Mint egy előre megírt razglednica.

S hadd idézzük itt ezt a másik versét is:

Hispánia. Igen. S Garcia Lorca – akinek a meggyilkolása olyan mementó lett számára, hogy nem is tud emlékétől többé szabadulni – is úgy jelenik meg az Első Eclogá-ban, mintha tűzbe veszett volna:

Gondoljuk csak el: effelé máglyák és tüzek visszfénye játszik Empedoklész arcán. Hogy tud akkor mosolyogni? Olybá veszi talán, hogy beletartozik az esztendő őszi ciklusába az, hogy a Föld, az Anyaföld, felnyíló, izzó méhébe visszahívja gyermekeit? … S akkor ennek a hívásnak már nehéz is ellenállni. Ilyen őszi máglyán tűnnek el az Oziriszok, a Tammuzok, az Attiszok, az Adoniszok … Hogy visszajöjjenek tavasszal.

Az Empedoklészt idéző vers mellé hadd tegyem most oda a Papírszeletek közül ezt a kis négysorost:

A szerelemnek és a halálnak az a közelsége, amely folyton ott játszik a Radnóti-versekben, szinte természetes, hogy feltámasztja a tűz képét, mert az az egyikkel is, másikkal is rokonítható. Radnótinak nemcsak a halálba, hanem onnan haza, szerelméhez is tűzön át visz az út. Levél a hitveshez című versében írja:

S hogy az empedoklészi kép teljes legyen, ezt a versét így fejezi be:

A rossz közérzet egyik jellemzője, hogy nehezen megfogható. Mondhatni: ködként ül a lelkeken. Efféle tárgytalan, kontúrtalan és oktalan (vagy legalábbis annak látszó) rossz közérzet érezhetően terjeng a világban a második világháború óta.

Többféle magyarázat született a rossz közérzet eredetére. Ezek között volt egy, amelyik kezdettől fogva kínálkozott magyarázatul, de túl brutális lett volna tudomásul venni. A rossz közérzet ugyanis még mindig ezerszer kellemesebb, mint a megfejtése. Mert a rossz közérzet mélyén – ezt kellett volna bevallani – a bűntudat lappangott.

Nem, nem a gyilkosok bűntudata.

Csupán a túlélőké.

De ez se kellemes.

Közismert Sieyès abbé mondása a forradalom után, amikor megkérdezték: „Mit csinált főtisztelendőséged a történelmi időkben?”

„Túléltem.”

A válasz, az egykori, szinte dicsekedő. A túlélés mint remek sportteljesítmény jelenik meg, szerencsés végű kaland, sikeres embercsempészet a halál sorompói között. Sieyès abbénak bizonyára melegen gratuláltak hozzá.

Ez a gratuláció korunkban elmarad. A modern Sieyès abbéknak aligha van kedvük hozzá, hogy szerencsefiként ünnepeltessék magukat. Inkább valami szorongásról vallanak.

Íme, az egyik legjobban megfogalmazott vallomás Saul Bellow regényéből:

„Mi megúsztuk, túléltük a dolgokat, életben maradtunk, s holmi haladáselméletek se hangzanak hitelesen a mi szánkból, hiszen nagyon jól ismerjük mindennek az árát. Nagy megrázkódtatás ráismerni, hogy életben maradottak vagyunk. Amikor ráeszmél az ember, hogy ekként kiválasztott, úgy érzi, hogy nyomban sírva fakad …”

Hogy az efféle rossz közérzet mennyire nem lohad a múló idővel, sőt, mintha folyton jobban rágna a lélekben, mérhetjük Arany János versein, amelyeket Petőfi halálának kerek évfordulóira írt. Nem halaványabb, inkább egyre véresebb kísértet az, akiről „harminc év múlva” írhatja Arany: „álmaimat gyakran látogatod most is”. S mindjárt felvethető egy másik kérdés is, akár Petőfivel, akár Radnótival kapcsolatban: vajon ez a bűntudat fogékonyabbá teszi-e a túlélő kortársakat a költő életművének befogadására? Módosítja-e az esztétikai élményt?

E kérdés: szónoki kérdés. A modern művészet legjobbjainak sikere Kafkától vagy akár a Kierkegaard- és Dosztojevszkij-újrakiadásoktól Beckettig, azon alapszik, hogy a mai olvasó nem annyira élőnek, mint inkább túlélőnek, vagy ahogy Bellow mondja: „kiválasztottnak” érzi magát. Mintha ama „bor a feledésre”, amelyért Babits az első világháború vége felé fohászkodott, a második világháború után kevésnek vagy gyöngének bizonyult volna a feltámadó emlékekkel szemben. Még a jóléti társadalom mindennapi diadalérzete sem hozta meg a felejtést a „kiválasztottnak”. Ahogy Bellow írja: „Amikor a halottak elvonulnak előtte, utánuk akar kiáltani, ők azonban eltűnnek az arcok, a lelkek fekete fellegeiben. Füstfelhőben szállnak el a megsemmisítő kamrák kéményeiből, s itt hagyják az embert a történelmi siker vakító fényében – a Nyugat technikai sikereinek fényében.”

A túlélő számára ez élet relatív élet lesz, „túlélet”. A befejezett életekkel szemben: esetleges folytatás. Mondhatjuk úgy is, hogy az élet lesz a kivételes állapot. (Innét a bellow-i azonosítás: élek, tehát kiválasztott vagyok.) S hogy ezzel a kivételezettséggel ne hívja ki a sorsot: a túlélő igyekszik az élet értelmetlenségét bizonyítani. Az élet abszurditását. Gondoljunk Sartre Oresztész-drámájában arra a jelenetre, amelyben az élők, a túlélők, várják a halottaik látogatását. S nem győzik bizonygatni, hogy nekik rosszabb, mint a halottaiknak.

Mintha a modern művészet egyik törekvése volna, hogy a lét és a nemlét fölcserélhető érték legyen. (Kimerítő háborúk után, úgy látszik, bekövetkezhetik a lét értékelésében ez a viszonylagosság. A Trójai nők bevezető jelenetében, amikor az istenek elhagyják a felégetett Tróját: Poszeidon és Athéne ugyanolyan boldogtalan-szerencsétleneknek deklarálják a most győztesen grasszáló görögöket, mint a legyilkolt vagy rabságra hurcolt trójaiakat.)

Az élők és holtak lidérces találkozásáról Radnóti is ír feledhetetlen sorokat.

Az olvasó egy pillanatig szinte zavarban van. Ki mondja ezt, kiről? Az élő költő a halott barátokról? Vagy a halálra szánt költő azokról, akik majd túlélik őt? A vers dátuma szerint éppen úgy indokolt lehet ez is, az is. (Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben. 1944. augusztus 17.) Persze, világos: egyelőre az élő beszél a halottakról. Ők jelennek meg, olyan váratlanul, tünékenyen, ragaszkodóan, ahogy a halott Jézust látták megjelenni asztaluknál a tanítványok és a kertben a szent asszonyok …

(Hadd mondhassam el itt – ellenpéldaként: Jézus feltámadását én nem nagyon értettem. Nem a tényt, annál semmi sem természetesebb, mint hogy a halott felkel, és tanítványaitól enni kér. A rációját nem értettem. Feltámad, de nem mond több példabeszédet, maga már nem támaszt föl senkit, nem gyógyít … Akkor mire való volt még az a posztumusz negyven nap? Talán csakis arra való, hogy az apostoloknak ne kellessen úgy érezni magukat, hogy ők: túlélők? Lehet, hogy Jézus így akarta megkímélni őket ettől az akarat-elsorvasztó, rossz közérzettől?)

A másik kép – hogy mi ülünk betolakodó vendégként a holtak asztalánál – csak olyanformán játszhatott velünk, mint ahogy az állomáson rostokoló vonatban ülők a másik sínpáron mozduló vonat láttán néha egy pillanatra azt hiszik: ők indultak el. A szerepeknek ez a reverzibilitása nagyon is hozzájárult a modern szellem érzékenységéhez és abszurdra hajló világnézetéhez. Végső soron csakugyan mindegy, vagy mindegy lesz, hogy egy asztalnál ülve ki volt a vendég és ki a házigazda…

1970

Azt hiszem, ma már senkit sem lep meg, ha egy remekmű – látszólag paradox módon – egy amatőr hagyatékából kerül elő. Mint Lampedusa herceg kéziratai, mint Csontváry vásznai, mint Kavafisz versei … (Mielőtt vitatkozni kezdenénk azon, hogy mi is az amatőrség – mondjuk inkább úgy: olyanokra gondolok, akiket a brancsban nem tartottak számon, vagy ha igen – valahol a margón túl.) S visszamenőleg is! A modern szellem mennyi outsider-t emel fénybe mint elődöt. Sade márki, Kierkegaard, Proust, a vámos Rousseau, Antonin Artaud, Le Corbusier – és a többiek … Abban mind megegyeznek, hogy nem fogadták el az érvényesülés adott játékszabályait – ki fölényesen, ki sértődötten, ki meg praktikusan azért, mert úgy vélte, hogy így odaadóbban nevelheti művét a jövőnek. Volt, aki úgy érezte, túl későn kezdi a művészi pályát, volt, aki félt a nyilvánosságtól, volt, akit bizonytalanná tett küszködése az autodidaktaság hátrányaival – amelyekről pedig már hányszor kiderült, hogy előnyül is szolgálhatnak.

S nálunk is, száz év után, vajon nem az a költő került-e egyik legkiemelkedőbb helyre a megvallott modern elődök prezidiumában – Berzsenyi Dániel, Füst Milántól és Németh Lászlótól vezettetve –, aki legkevésbé tudott beleilleszkedni kora eleven, fejlődő írói társas életébe, s akinek műve az elfogadott ízléstörvényektől elszakadva jött létre – mintha az irodalom valami méhen kívüli terhességgel hordta volna ki?

Mintha azok a bizonyos paradox evangéliumi tanácsok nagyon is érvényesek volnának a modern szellem protokolljában: a magukat megalázók felmagasztaltatásáról, a hivatottak és a választottak számarányáról, sőt, még az is, amelyik az együgyűek boldogságáról szól.

Ferenczy Béni utolsó, törött lelkű korszakának tapogatózásai rajzban és agyagban – hogy a tudatnak ősvilági mélyeiből megint a felszínre jusson – az előző, tökéletes formák boldog derűjében sütkérező korszakát is – visszamenőleg – súlyosabbá és figyelemre méltóbbá teszik.

Őt az agyvelőnek egy ostoba balesete tette tíz évre outsider-ré.

Másokat a sorsuk vagy a történelem.

Mint például az emigrációjának első évtizedében drámát író Károlyi Mihályt.

Talán nem érdektelen kísérlet: e paradoxiákban megpróbálni tetten érni a törvényt, a fejlődés törvényét, amely az efféle paradoxiákkal bizonyára a túlzott szellemi endogámia kárhozata ellen védekezik.

Drámairodalmunk klasszikus alkotásai – ellentétben más népek reprezentatív drámai oeuvre-jével – jórészt úgy jöttek létre, hogy nem élvezhették egy intenzív színházi kultúra kedvező légkörét. Távol a színháztól.

Hozzátehetjük: rendszerint még történelmünknek is mostoha korszakában.

Mire számíthatott a három részre szabdalt országban a Magyar Elektrá-t író Bornemisza? És kortársai, köztük a Balassi Menyhárt árultatásáról pamfletdrámát író Névtelen? Legföljebb arra, hogy a külföldi városokban – Bécsben, Padovában – tanuló magyar diákok eljátsszák majd, maguk közt, a maguk épülésére. Mire számíthatott Somogyban a drámát író Csokonai? Ő is még mindig csak diákokra, a maga diákjaira. És Katona mire számíthatott – fiókjában a Bánk bán-nal? Vörösmarty – fiókjában a Csongor-ral? Madách – a Tragédiá-val? (Nem lehet elégszer ismételni, ha fel akarjuk mérni teljes mélységében azt a sorsot, sorsot, bizony, és nem holmi pechszériát, hogy a három klasszikus drámánkat nem láthatták íróik színpadon. Holott virágzott a színházi kultúra Magyarországon.)

És Teleki László, az életében négy előadást megért Kegyenc-ével? Számíthatott-e rá, hogy színpadot, közönséget és figyelmet kap, ha egyre újabb tragédiákban gyűrűző életét megpróbálja továbbra is kitalált drámákkal kiszondázni, értelmezni, kifuttatni, megkoronázni?

És tudjuk, milyen kispolgári szellemtől eltelt színházvezetők értelmetlenségén véreztek el Móricz nemzetidráma-teremtő tervei, és Karinthynak a két háború közti nonszensz-Magyarországon bőven csírázó prae-abszurd drámakísérletei.

Kritikusoknak is híjával lévén, legtöbbször maguk a drámaírók fogalmazták meg tendenciáik védelmében a dramaturgiai eszméiket is.

Csoda-e, hogy Magyarországon épp a legjobb drámai művek egy kissé torzóként hatnak? De tegyük hozzá, ez néha nem is baj. A tökéletesre csiszolt drámáknál nemegyszer izgalmasabb az, amelynek kevésbé kifejtett részletei alkalmat adnak találgatásra, egymástól eltérő interpretációra. (Különösen most, amikor a rendezői interpretációnak – és az ebben rejlő filozófiai és politikai átértelmezéseknek és beleérzéseknek – egyre nagyobb a jelentősége a világ színpadjain.)

Drámában a torzó, az amorf, a rusztikusság – bizonyos méreten és igényen fölül – a nagyság természetes kísérője lehet, és ezért nem zavaró. (Más egy törött porcelán figura és más a milói Vénusz.) Ezek az említett drámai művek jórészt híjával voltak az eleven színházi világ ihlető-formáló-polírozó hatásának, de így talán még elementárisabban szólhatott belőlük, aminek kifejezésére születtek: a szorongás, az elkeseredés és a lázadás hangja.

Nem színházban, nem színház tövében fogantak ezek a drámák, hanem csak a színház igézetében. Reménybeli, jövőbeli színház igézetében.

Talán egyetlen olyan mélypontja volt a magyar történelemnek, ahonnét nem szakadt fel az országos gond egy nemzeti dráma formájában vagy félig formáltságában. Az első világháborút, a forradalmak bukását követő másfél évtized volt ez a meddő időszak. 1919-től, amikor Barta Lajos Sötét ház-át bemutatták, tartott ez az 1935–36-os szezonig, amikor is szinte egyidőben születik meg Erdélyben a Budai Nagy Antal, Zürichben a Tiszazug és idehaza a Villámfénynél.

Bizonyára nem volna nehéz elméletet faragni, hogy ebben a csakugyan istenverte másfél évtizedben miért nem született magyar nyelven sorskérdéseket felszínre sodró dráma. Semmi sem kényelmesebb, mint szükségszerűnek mondani a meglevő dolgok létét és a hiányzó dolgok nemlétét.

Holott, a magyar drámák sajátos rendhagyó természetének az ismeretében nagyon is esedékesnek látszott itt, a húszas évek közepén egy új, a korra és a bukásokra élesen reagáló tragédia.

A magyar nemzeti drámák sorozatának ez a hiányzó láncszeme előkerült. A húszas években esedékes drámai vallomás.

Károlyi Mihály írta Londonban 1927 elején.

Az egykorú sajtó beszámol erről az eseményről: a száműzött Károlyi drámát ír. Interjú is jelenik meg Károlyival a pozsonyi Reggel című lapban. Károlyi elmondja a darabja eszméit, és hangsúlyozza: nem kulcsdrámát ír – amit könnyen feltételeznének egy tollat ragadó emigráns politikusról.

Károlyiné így emlékszik vissza a darab születésére:

„Ravelszki … Ez a név visszaidézi fájdalmas élénkséggel a húszas évek nyugtalan, tapasztalatokban dús és keserű klímáját. Párizst, az emigránsok Rive Gauche-át, a gesztenyefákkal szegélyezett boulevard Raspailt, az alacsony házunkat a belső udvaron, az alkóv-ággyal, amelyet egy kopott bársonyfüggöny választott el az ebédlőtől, a nagy stúdióval, ahol messze az éjszakában vitattuk Ravelszki drámáját …”

Majd így folytatja:

„A darab megírásához teljes nyugalomra volt szüksége. Háromszobás lakásunk a gyermekekkel és a háztartás nehézségeivel, nem volt alkalmas arra, hogy dolgozzék. Elment Londonba, hogy ott egy olcsó penzióban csendben megírhassa.”

Hogy Károlyi a drámaírás idejére családjától messzire költözik, azzal az előnnyel jár, hogy a Párizs és London közt sűrűn járó levelekből ma is nyomon követhetjük a dráma kialakulását, Károlyi írói töprengéseit, felvillanó variációit a megoldásokra. Ezt a levelezést olvasva lehetetlen nem gondolni rá, hogy a különféle kémszolgálatok és postai cenzúrák mennyit vesződhettek a levelek megfejtésével, hiszen egy Károlyi-méretű forradalmár leveleiben nyilván fedőneveknek vélték a darab hőseinek neveit. És a drámai fordulatok! Gyilkossági előkészület, titkos nyomda, hatalomátvétel, illegális hazatérés, leleplezés a külföldi sajtóban stb. Az író gyakran kér tanácsot Párizsban maradt feleségétől: X-szel vagy Y-nal mit csináljon, hagyja-e életben vagy sem?

De a londoni és párizsi színházi emberek – ha eljutott hozzájuk a dráma vagy a dráma híre – se juthattak sokkal közelebb a mű lényegéhez. Az első világháborút követő évtizedben nagyon kevesen lehettek, különösen a győztes antantfővárosokban, akik a szórakoztató színház mindent elsöprő sikerei mellett elképzelhetőnek tarthattak egy olyan drámát, melynek alapkérdése: milyen eszközöket vehet igénybe egy forradalmi párt a hatalom megszerzése érdekében?

A darab kézirata is elsüllyedt, s csak most, az utóbbi években került elő s kezdett cirkulálni. 1967-ben jelentős részleteket közölt belőle az Új Írás.

Amikor a kéziratot először olvastam, úgy éreztem, olyan élményben van részem, amilyet Móricz Zsigmond írt le, amikor a negyedfélszázados lappangás után felbukkant Magyar Elektrá-t kézbe kapta.

A dráma alapgondolata pirandellói.

Egy emberről szól, aki vállalja, hogy úgy éljen, mintha meghalt volna. S fűzzük mindjárt hozzá a tragikus-katartikus befejezést: a hősnek tényleg meg kell halnia, hogy az eszméi élhessenek. (Ez a halált valló élet és ez az életet kényszerítő halál eszünkbe juttatja Chamfort mondását – aminek Károlyi drámája megerősítése is, cáfolata is: „Le théatre tragique a le grand inconvénient moral de mettre trop d’importance à la vie et à la mort.”)

A lét-nemléttel való dupla játék Károlyi Mihálynál azonban nem metafizikai vagy mélylélektani érdekességként merül fel, hanem egy nagyon is politikai dráma magjaként.

A dráma hőse Ravelszki, aki életében a nemlét látszatát választja, eredetileg egy forradalmi párt vezére. (A párt itt inkább a forradalmi mozgalmak absztrakciója. Olyanfajta általánosító történelmi jelzés, amilyenhez Az ember tragédiája szoktatott minket. Ravelszki maga is: az általános értelemben vett forradalmár. Ha Vázsonyi Vilmos 1918-ban azt mondta Károlyiról, hogy egyszerre akarja eljátszani Lvov herceg, Kerenszkij és Lenin szerepét, az bizonyára nem volt igaz, de Ravelszkiről már sokkal inkább elmondható volna ez a bon mot.)

Pártja a forradalom kirobbantására készül. A reakciós kormány (félelmében, s a maga szempontjából is oktalanul) meg akarja gyilkoltatni Ravelszkit. Alkalom is van rá, Ravelszki titkos tárgyalásra utazik éppen a szomszédos ország forradalmáraival.

A merénylet megtörténik, s a fővárosban elterjed Ravelszki halálának a híre. Ez idő előtt kirobbantja a felkelést. A gyilkosok kormánya megrendül, s Ravelszki pártja már a hatalomátvétel küszöbén van. Ekkor érkezik vissza a sebesült Ravelszki, ugyanolyan titokban (nehogy újabb merényletnek tegye ki magát), ahogy elment. Megérkezik a fővárosba, amely őt gyászolja, s most söpri épp el a gyilkosok kormányát … Az ő halála kellett, hogy győzzön a forradalom. Csakhogy Ravelszki él – bár ezt alig tudja valaki. Ebben a helyzetben kéri meg pártjának a vezetősége, hogy – a forradalom győzelméért – tegyen úgy, mintha meghalt volna. Tűnjön el, örökre. Ravelszki, nehéz tusakodás után, vállalja ezt, mint pártjának járó áldozatot. Álnéven emigrációba megy, azzal a tudattal, hogy maradék életében soha nem adhat magáról életjelet.

Károlyi Mihály életének ismeretében lehetetlen meg nem érezni ebben az extrém drámai helyzetben a költői áttételét a maga nagyon is személyes sorsának: állampolgárságától, birtokaitól megfosztva, száműzve él – az akkori szójárás szerint „polgári halottként”. A vad pirandellói ötletnek itt van a személyessors-hitelessége.

Ravelszki emigrációjának a rajza mint egy csúfondáros-ironikus scherzo-tétel illeszkedik be a dráma közepébe. A humornak a forrása itt az a mélyen emberi felismerés, hogy a honvágy egyformán gyötri vagy gyötörheti a forradalmárt és az ellenforradalmárt. (Ebben a képben bizonyára bőven merített Károlyi a maga emigrációs élményeiből, s itt áttételre sem igen lehetett szükség.) Groteszk és eszelős világ az emigránsoké, az élet margóján, a dantei Purgatóriumnak egy változata. (Dante is emigráns volt!) Itt éli Ravelszki álnéven, súlytalanul és nehéz szívvel a maga inkognitó-létét.

Nem bírja ki. A honvágy, az aggodalom, a száműzöttek irracionalitása hazahajtja Ravelszkit. Újabb inkognitó. Itthon ez, persze, elviselhetetlenebb. (Hogy a cselekménynek ebben a fordulatában az emigráns Károlyi milyen álmai transzponálódhattak?!)

Otthon a rossz sejtelmek mind beigazolódtak. Pártja, miközben az ő mártírnevével takarózik, szegre akasztotta a forradalmi programot. Az árulással együtt növekszik a mesterséges Ravelszki-kultusz. Minden Ravelszkiről van elnevezve. Épp hazaérkezésekor avatják például az új Ravelszki-mauzóleumot. Ravelszki úgy érzi: ez a sarokköve az egész hazug rendszernek. Meg akar jelenni önnön dísztemetésén. Egykori elvbarátai felkészültek erre (nyomában vannak, sejtik, hogy otthon lappang): elterjesztik, hogy az elmekórházból megszökött egy szegény beteg, aki Ravelszkinek képzeli magát …

Marcona ápolók razziáznak, hogy elhurcolják, aki kiejti: „Én vagyok Ravelszki!”

A dráma itt, a végkifejlet küszöbén arról is szól: vajon milyen sors várna a tiszteletre méltó nagy halottakra, ha feltámadnának.

Ravelszki úgy jelenik meg az ő nevében felépült világban, mint az önmagát mindig túlélő Ádám. Émelyegve, csalódottan, tettre készen.

Korunk színházáról akik írnak, egyre többször emlegetik azt a szót, hogy rítus, rituálé. Ez egyszerre jelenti a színpadon folyó cselekmény előírt szertartásosságát, valamint azt, hogy ez a cselekmény voltaképpen áldozati cselekmény – vagy legalábbis egy áldozati cselekménynek jelképes utánjátszása. Ez a ritualitás éppúgy megvan Csurka István vadul ünnepélyes és halálba sodró színpadi kártyajátékában, mint ahogy megvan Peter Weiss darabjaiban, de még az olyan aktuális-közéleti darabban is, mint az Eljött a tavasz, amely formájában voltaképpen egy halottak ünnepe, s legföljebb azt sajnáljuk, hogy még következetesebben nem az.

Ilyen szorongatóan ismerős ősi rítus a Károlyi-drámában a mauzóleum-avatás, a halott nélküli halottünnep, amely mégis halálos áldozatba torkollik.

Ravelszkit egy előre elkészített üres hely várja egy elmekórházban, ahol – nincs kétség – az ápoltak éppoly közönséges beosztott börtönőrei, mint az ápolók és az orvosok. Félelmetes hely és helyzet, ámde Ravelszki is most válik igazán félelmetessé. Aki eddig vállalta a ráosztott áldozatot, most kicsikarja az igazit, a végsőt. „Rákényszerítelek, hogy másodszor megölj” – mondja utódjának a hatalomban. Most látszik csak, hogy az elégtételnek micsoda szenvedélye gyűlik fel abban, aki képes volt a személyiségéről lemondani. (Ez lemondásban több annál, mint amiről a keserűség filozófusa, Cioran beszél: „Méfiez vous de ceux qui tournent le dos à l’amour, a l’ambition, à la société. Ils se vengeront d’y avoir renoncé.” Óvakodjatok azoktól, akik hátat fordítanak a szerelemnek, becsvágynak, társadalomnak. Meg fogják bosszulni magukat, mert lemondtak ezekről.)

Mi volt Ravelszki tragikus vétsége?

Hogy egy szent cél érdekében ő is belement a Nagy Hazugságba. Ő is hazudta, hogy ő nincs. Ami ezt a tettét drámailag és erkölcsileg különösen izgalmassá teszi: saját személyes érdekei ellen szól a Hazugság. Belement, mert elhitethette magával, hogy erkölcsösen jár el, hisz áldozatot hoz. „Ha az ember habozik két út között, azt kell választania, amelyik nehezebb” – ez volt Ravelszki tragikus álokoskodása, amellyel az emigrációba, a névtelenségbe, a deperszonifikálódásba ment.

Talán meglepő, hogy az emelkedett szellemű hősiességnek ezt a próbáját (mely méltó volna arra, hogy a legszigorúbb római moralisták maximái sorába illesztessék) álokoskodásnak – még ha tragikus álokoskodásnak is – nevezem. Hát van-e megnyugtatóbb biztosíték az erény győzelmére, mint az önzetlenség – minden keresztútnál a nehezebbik út választása? Úgy látszik: nincs.

Csakhogy a dráma könyörtelen logikája nemegyszer kérdésessé teszi azt, ami különben a mindennapi élet legmegalapozottabb igazságának látszik. Így a Ravelszki-dráma az abszolút önzetlenség pátoszát.

Ilyenkor a drámaíró már saját húsába vág. Az áligazságok leleplezését másokon is elvégezheti, az alapos igazságok kritikáját inkább csak saját magán. Ezekben a pillanatokban lesz a tragédia szuverénné (függetlenné az erkölcsi kódextől is), és lesz egyszersmind az író bőrét vásárra vivően (bőrét és élete értelmét!) – a legszemélyesebben hitelessé.

A nehezebb út választása nem adhatott fölmentést Ravelszkinek. Ez az erkölcsi reflexeinkkel már alig-alig igazolható tanulság süt ki végül is a drámából.

A drámaíró Károlyi ezzel saját magán jut túl – nem az előítéletein, amelyeket élete pályáján amúgy is sorra elhagyott, hanem saját maga legjobb felén. Hisz nem róla írták és írhatták-e legtökéletesebb jellemzésül, hogy sohasem választotta a kisebb ellenállás irányát? „Egyszer kellett volna csak … a kisebb ellenállás irányát választania, élete egyik fontos fordulópontján, a sok közül, hogy pályája – az ő nevével, múltjával, vagyonával, családi és társadalmi kapcsolataival … egész másként alakuljon.” (Litván György: Egy kivételes jellem próbatételei.)

Bármilyen sajnálatosnak látszik is, de néhány igazi tragédia alapján, így a ravelszki alapján is, azt kell mondanunk, hogy ez a műfaj – bizonyos pontot elérve – már nem való többé arra, hogy gyakorlati erkölcsi iránytűül szolgáljon. Mondjuk úgy: a lét-nemlétnek északi sarkpontját elérve …

Csakhogy ezt nagyon kevés utazó és nagyon kevés tragikus hős érte el.

A politikust, és bármilyen más foglalkozású embert is, bizonyos gyanúperrel nézzük, ha drámaírásra adja a fejét. Sülhet-e ki ebből más, mint dilettantizmus? Erre a kérdésre válaszolva figyelembe kell vennünk, hogy a drámában a tehetség nem ott van jelen, ahol a legszembetűnőbb. Azaz, a dráma nyelvi és szerkezeti texturájában.

Minden korszakban van két tucat drámaíró, aki szellemes helyzeteket tud kitalálni, és elfogadható vagy akár briliáns dialógusokat ír, és a művek tíz év múlva menthetetlenül kifakulnak. (Fogadni mernék, hogy az 1926–27-es szezon londoni, párizsi és budapesti sikerei közül ma semmi vagy majdnem semmi sem érvényes.) Viszont minden korszakból számon tarthatunk két-három drámát, amely, ha ügyetlenül is, de nagy és eredeti drámai gondolatra épül. Károlyi Mihály drámájában én ezt tartom elsősorban, egyedül figyelemre méltónak: az erőteljes, merész és személyi hitellel teljes drámai gondolatot. (De a drámairodalomban is, végső soron, ez szokott számítani. A drámai gondolat. Ennek a hitele, ennek az aktualitása, ennek a fajsúlya, eredetisége.)

A drámai mű életereje nem a tökéletes, nec varietur formában van. (Némely klasszikus vagy klasszicista drámánál – ebben is …)

Ezek olyan igazságok, amelyeket épp a magyar irodalomban kéne a legkevésbé bizonygatni. Mint a bevezetőből láttuk: itt számos jelentős dráma született, amelynek szerzője nem érhette meg, hogy jelen legyen műve színpadi kialakulásánál. Csoda-e akkor, hogy olyan sok jelentős drámánk van, amely restaurálásra, retouche-ra szorul? A Magyar Elektrá-t Móricz igyekszik kecsegtetőbbé tenni Hevesi számára. Az ember tragédiájá-t Arany gondozza, a Mózes-t Keresztury. A Tempefői-t Benedek András fejezi be. A Czillei és a Hunyadiak esetében a vita végül is az átdolgozás szükségét igazolta. A Móricz-drámák egykorú kényszerbefejezése helyett az utókor kegyelettel igyekszik helyreállítani az író intenciója szerinti véget. Illyés újjáírja a Kegyenc-et. Füst Milán és Sarkadi posztumusz drámáinál pedig (a Catullus, az Oszlopos Simeon) elkelt volna egy kis retusáló gond.

Nagy művek ezek. És nagyságukból semmit sem von le az, ha akár teljesen új formába menekítették is át legeredetibb részüket: a drámai gondolatot.

Ahogy én is megtettem a Ravelszkivel. Ezzel a hűtlenség látszatába keverő hűséges szolgálattal próbáltam kifejezni bámulatomat Károlyi műve iránt.

Nemrégiben Gyergyai Albert emelte fel tekintélyes szavát a drámák betűjének védelmében. Drámaíró vagyok, szívből igazat adok neki.

A drámaátírást minden író csak az irodalom legszigorúbb parancsa ellenére csinálhatja. Mint a katona azt a haditettet, amely után főbe lövik őt, vagy Mária Terézia-rendet kap.

Az egykori pozsonyi riporter, aki nyilatkozatra kérte a drámaíró Károlyit, tudta: maga a tény is rendkívül érdekes. Hogy az emigráns Károlyi drámát ír. S tegyük hozzá, nemcsak a politikai rovatban szenzáció ez, hanem a színháziban is.

Gondoljuk csak végig: Shakespeare óta a drámák legizgalmasabb motívuma a hatalom. A küzdelem a hatalomért. Schiller óta mindinkább: a küzdelem a hatalommal. Nem is szokott jó drámaíró lenni, aki tájékozatlan a hatalom mechanizmusában és lélektanában. A magyar dráma fejlődésének egyik nehézsége volt, hogy a félgyarmati sorsú ország nemigen adott témát az igazi hatalomért folyó harc köréből. De a hatalom gyakorlásáról sem igen lehetett élménye magyar írónak. Teleki Lászlónak talán, pláne, ha később kezdett volna drámát írni.

Öt-hat évvel Európa és Magyarország legmegrázóbb forradalmai után születik egy dráma, amely elejétől végig a forradalmároknak a hatalomért folytatott harcáról szól, s ezen belül arról a világtörténelmi kihatású dilemmáról, hogy szabad volt-e bármilyen eszközzel szolgálni egy hatalomátvétel célját. S aki a drámát írta: a világháborút viselő központi hatalmak legnyakasabb ellenzéki politikusa, majd népvezér, majd államfő, majd száműzött.

A drámája azonban semmi esetre sem párbeszédben közölt önéletrajz, hanem önálló központi gondolati rendszer, amely a maga sajátos műfaji törvényei szerint újrarendezi, „újramodellezi” a szeme előtt (vagy a keze alatt) összekuszálódott világot. A dráma, az igazi dráma, műfajánál fogva, nemcsak számvetés, hanem program is.

Károlyi drámája egyszerre adja a meghamisított forradalom szatíráját, és egy életre-halálra vállalt ideálképet az igazi, a tiszta, a népi forradalomról.

Mindkét irányban némi romantikus túlsággal. A szatírája majdnem burleszk, a forradalmi ideálkép majdnem naiv. (A harmadik irányban is megvan a romantikus túlság: a temetői és az elmekórházi képek vadul makábris színeiben. Persze, csak a színpadi előzményekhez és konvenciókhoz képest mondhatjuk ezeket a színeket erőseknek és nem a történeti tapasztalatokhoz képest.) Hogy a forradalom eszményítve van a drámában – természetes. Az őszirózsás forradalom emlékével a szívében írta Károlyi. S melyik elveszett paradicsom fájhat fel nagyobb nosztalgiával? S tudjuk azt is: a nosztalgia megbocsátható hamisítása, hogy rajongásunk tárgyát az ártatlanság korának világításába helyezi vissza. A forradalom eszméje ezért jelenhetik meg Károlyi drámájában XIX. századi, szűzi szépségében újjászületve. Valahogy úgy, ahogy az ifjú Kropotkin herceg álmodott róla a Péter–Pál-erődben. Vagy ahogy Petőfi Apostola.

Hátrább lépett az időben? De ez nem jelenti azt, hogy tőlünk is távolabb került.

S van, ahol nagyon is előrelépett. A veszedelem, amitől Károlyi a forradalmat félti, amit drámájában fenyegető tragikumként föléje borít: olyan viharfelhő, amely a darab írásakor még fel se jött a horizontra. Vele a XX. század még csak azután esedékes.

Nem is csoda, hogy a londoni színházi emberek nem tudtak mit kezdeni a drámával. Persze, egy meglett ember első színdarabírói kísérlete. De a gyakorlatlan kézre valló formánál talán még jobban zavarhatta őket a zseniálisan megragadott lényeg: hogy miféle belső elvérzések fenyegethetik a forradalmi eszmét. Ennek a konfliktusnak mindkét oldala távol esett tőlük. Az is, amit a szerző féltett, az is, amitől félt. Károlyiné leírja, hogyan süllyedt el annak idején a kézirat. A visszautasítás indokai nagyon hitelesen csengenek. Bornirtságukban van valami történelmi hitelesség. (Kevesebb bornirtság a nyugat-európai köztudatban – bizonyára megnehezítette volna Hitlernek az útját.)

„Amikor végre elkészültünk a darabbal, vagyis az én angol fordításommal, férjem londoni színházi ismerőseinek megmutatta, akik azonban kifogásolták, hogy a nézőközönség először is nem szeret politikai darabokat, és hogy a történet nem bír meggyőző erővel, mert kormányok nem gyilkoltatnak politikusokat, saját pártjukhoz tartozókat nem tűntetnek el, hogy Ravelszki nem halhat meg, hogy happy-endingre van szükség.”

Egy dráma, amely ennyire szemben állt kora követelményeivel, csak egy outsider-é lehetett. A brancsbeli írók jobban meg tudják válogatni, hogy mivel érdemes szemben állniok.

Óhatatlanul felmerül azonban az a kérdés is, hogy az írói outsider-ség mellé nem járul-e valami politikai „donquijotizmus” – például a minden hamisságtól és hazugságtól mentes párt- és államvezetés hirdetésében. A rutinpolitikusok nyilvánvalóan naiv baleknak tartják azt a Ravelszkit, aki Jézus és Lincoln tanulmányozását elébe helyezi a Machiavelliénak.

Jó, rendben van: vegyük Ravelszki eleven kortársait, a Versailles és München közötti legsikeresebb karrierpolitikusokat, Clemenceau-tól Chamberlainig. Van-e egy is, aki harminc év múlva meg tud győzni a maga – vagy módszerei – igazságáról? Mondhatja-e ma valaki is – kezet a szívre! –, hogy Ravelszkikkel az élén rosszabbra fordulhatott volna Európa sorsa?

Rosszabbra? Nehezen.

Jobbra? Miért ne?

Félreértés ne essék: eszembe se jut feltételezni, hogy Ravelszki a szerző önarcképe lett volna, hogy Ravelszki-maszkban Károlyit lássam. Azt sokkal inkább el tudom képzelni, hogy a dráma hathatott inkább Károlyira, s a megtalált-megélt drámahőst hagyta úrrá lenni további életén. További rendkívüli erkölcsi fejlődésének útját mintha egy Ravelszki-modell határozta volna meg. (Ebben szerepe lehetett annak is, hogy a darab nem került színpadra. Ilyenkor az író, valami bűntudatos felelősséggel, fiahordóként hordja tovább a meglett drámát, és magát adja oda hőseinek – ágálni – színpadul.)

Ezért van az, hogy úgy láthatjuk: Károlyinak nem is annyira drámaírás előtti, mint inkább azutáni életét tükrözi a darab, hogy arról a sorsáról szól benne, amely a dráma születésének pillanatában még inkább csak esedékes volt a jövő kezéből. Ennek a drámának evidenciájáért írója történelmi tapasztalataival fájdalmasan fizetett. Tapasztalataival és előérzeteivel. S az írásműben felvázolt kísérletet továbbvitte – kontrollként? – az életében.

Segítette-e őt későbbi életében, a nagy döntések pillanataiban, a drámaírás során megismert katarzis?

Azt hiszem: igen. Ravelszki súgott neki. Ezért volt olyan végzetesen fontos Károlyinak, hogy az ő Ravelszkijét semmiféle happy-end-igény meg ne hamisíthassa. „A fontos a jövő kor számára, hogy volt egy Ravelszki, aki elveiért mindent fel tudott áldozni, még az életét is.” Így jelenti Károlyi a dráma elkészültét feleségének írott levelében. („Útban Pietersfield felé. Szombat du. 2-kor. 1927. febr. 12.”)

Valószínűnek tartom, hogy Károlyi Mihály drámájáról, mihelyt közelebbről megismerkedik vele a magyar kritika – nagyon sok érdekes dolgot fognak feltárni. Azt eleve bizonyosra veszem, hogy a helye – gondolati súlyánál és személyes átéltségénél fogva – ott van a magyar nemzeti drámák sorában.

De ne legyünk szerények!

Amennyire ismerem az európai drámairodalmat, csak a negyvenes évektől kezd felmerülni a forradalmárerkölcsnek efféle drámai problematikája. S éppen a marxizmus vonzásával tusakodó egzisztencialistáknál. (Camus: Les justes, Sartre: Les mains sales.)

De van egy alapvető különbség!

Károlyi nem azt a külső nézőpontot választja, ahonnét megtört polgári-humanista szívvel rosszallhatja, hogy a forradalom nem válogatós az eszközökben – hanem éppen a legbensőbb nézőpontot: egy mindenkinél tisztább forradalmár lelkiismerete felől, ahol is lezajlik a hazugság drámája, és az ezért adandó elégtételé.

Ma, amikor a fiatalság szerte a világon újra abban a – ha tetszik: naiv – tisztaságban óhajtja látni a haladás eszméit, ahogy Petőfi Apostola látta; amikor nagyszerű és tragikus Ravelszkiket volt már módunk az életben is megismerni; amikor az optimizmusunk talán nem olyan törékeny, hogy csakis happy endet tudjon elviselni: senki sem tekintheti többé Károlyi Mihály Ravelszki-drámáját outsider irodalomnak. Ellenkezőleg: pontosan effajta drámák – a politika és a filozófia kérdéseit a lét-nemlét síkján naiv igazságkereső hittel felvető drámák – segítik mostanában az emberiséget a kátyúból kijutni.

1970

1971

1955

Vajon a királynők költészetében van-e valami hasonlóság? Navarrai Margit, Stuart Mária és Carmen Sylva verseiben kiütközik-e az az élmény, amit csak a trónon lehetett megszerezni? Nem tudom. S a katonacsaládból származó költők vajon egy kalap alá vehetők-e? Van-e például közös vonás Vigny, Schiller, Lenau és Hugo lírájában? S akad-e közös vonás akkor is, ha a század végi katonafiakat – Rilkét és Rimbaud-t is – hozzájuk soroljuk? A jogvégzett drámaírók már mintha jobban felismerhetők volnának, erősen érvelő párbeszédeikről: Corneille, Osztrovszkij, Katona József. A papi otthont és a teológiát sem nehéz észrevenni Tennyson vagy Carlyle, Jean Paul vagy Lessing, Hölderlin vagy Arghezi művein.

De, azt hiszem, az otthon emléke vagy jelenléte sehol sem olyan szembeszökő, nem olyan átütő erejű, mint a földművelők költőfiainak alkotásaiban. Gondoljunk Hésziodosz, Vergilius, Burns, Whitman verseire. Vagy éppen az Illyés Gyuláéira.

A huszonhárom éves Burns anyajuhsirató verse mellé (The Death and Dying Words of Poor Mailie) testvérdarabként volna állítható a szintén huszon-egynéhány éves Illyés Gyula versének részlete:

Ám itt, ezekben a sorokban is szinte észrevétlenül megjelenik egy motívum – itt halkan, másutt dacosan vagy éppen tombolva –, s ez az Illyés Gyulára oly jellemző motívum mindig arra utal, hogy az emlék több az emléknél. Az emlék: útravaló, program. Sőt, néha: ars poetica.

Amint ennek a fiatalkori versnek a további szakaszaiban vallja:

Milyen tréfásan mondja. De vigyázz! Soha nem lehet tudni, hogy melyik kedves-szelíd emléke tapad egy véres-komorhoz. S az idilli tájon, a bukolikus stílus többezer éves hagyományai szerint legelésző emlékjuhok egyszerre csak rálépnek egy emlékaknára: s robban szét minden, fekete szén az ég is. Tele van a múltja szelíd juhokkal és lappangó aknákkal. A látott és elszenvedett régi megaláztatások keserve robban ezekben.

Az idill és a düh nála sokszor párosul. „Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt …” Ezzel kezdi egyik korai versét. Hogy átkozódással fejezze be, emlékezve a XVI. századi parasztforradalom legendás hősére, Dózsára, akit tüzes trónon megégettek és vitézeivel megetettek. Ez is emlék … S ki mondaná, hogy nem olyan személyes, mint a gyerekkoré?

Ebből az egyszerre szelíd és dacos emlékezésből van sodorva a hűség köteléke. „Zsellérek hű fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem …”

Ez a sor Itt éltem című verséből való.

Egyik legismertebb versének pedig a címe: Nem menekülhetsz!

Ez a két verscím egymás mellett olvasva megadja a költő sorsát.

„A költő megbízhatóságát keressük, s ez a megbízhatóság csodálatos szerepet játszik az esztétikai elbírálásban is.”

Ilyenforma Illyés ars poeticája.

A lírai hitel nála majdnem olyan szigorú követelmény, mint régebben volt az eposzi hitel.

Csakhogy az ő hősi eposza: jövő idejű volt. Arma virumque – kezdte írni a verseit, egy fiatalon elképzelt, kiszínezett honfoglalásról, mikor is a puszták népe majd nemzetté lesz. Ez volt az ő Aeneise.

Csakhogy akkor írta, amikor még el se kezdődött Trója ostroma.

Minden fiatalkori művében ott ragyog, játszik – szivárvány- vagy füstszínben – a régóta esedékes hősköltemény, a forradalom. Olyan magabiztosan mondta el: hogy lesz, mint lesz, mintha csupa látott, megvolt dologról beszélt volna.

A bizonyosság epikus nyugalmat sugallt neki, mikor a jövőről szólt. Akkor igazán. S a jövő mindig belejátszik a költészetébe.

Illyés realizmusa mögött mindig ott egy kis adag irrealitás is: az álom, a cél, a remény, amely fényt vet a valóságra. A legobjektívabbnak látszó realizmus sem születhetik meg a szubjektív elszántság, a szándék nélkül.

Ez a transzcendencia – mely a jövőre irányul – teszi Illyés megfigyeléseit, leírásait olyan megbízhatóakká.

A téli bombázásban elpusztult tornyokat, tetőket, kéményeket keresik a tavasszal megjött madarak.

A 45-ös pusztulásban ez a látvány emeli föl a költő szívét. A madarak röpte, amely körülrajzolja a hiányzó kéményt. Ez már „újjáépítés”.

Ezt a versét kell felidéznünk, hogy felmérjük keserűségét a budai Vár romjain, az emberek amnéziáján – akik, lám, feledékenyebbek, mint a madarak:

S mennyi versét kellene még felidéznünk ahhoz, hogy megértsük azt a derűs rezignációt, örömet is, amit a költő érez, mikor gyerekkora pusztáján a citerázó öregek helyett a rádiót hallja, a dzsesszt.

Vagy nem az emberek álma az, amely ebben a zenében is újraépül? Az összeomlott ősi tűzhely kéménye helyett immár ez a másik?

A magyar irodalomban maradandónak látszott az az ellentét, amit – először – a XIX. század két nagy költőjében láttunk megtestesülni. Petőfiben és Aranyban. (Akik – mondanunk se kell – a legjobb barátok voltak.) Finoman elemezte azt a polaritást már a mi századunk elején Babits Mihály, aki a maga bőrén érezhette a végzetszerű kategorizálást, mert úgy látszott, hogy a múlt századi Petőfi–Arany ellentétpár folytatódik tovább egy XX. századi Ady–Babits ellentétpárban. Így írt Babits: „… a két költő összehasonlításánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a mértékadó. E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szemben álló típusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közel állónak érezheti a maga kedélyeihez, s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezéseink öntudatlan alapját. Így lőn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; a flegmatikusok és a melankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hívei a függetlenségiektől és szocialistáktól … Van aztán a kontraverziának egy sokkal rejtettebb, s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az lesz: mi a költészet lényeges értéke? A tűz – feleli az egyik párt –, új tüzek és új lobogások, mennél újszerűbb egyéniségnek mennél szabadabb, mennél korlátlanabb, mennél pongyolább kifejezése. A művészet – mondja a másik párt – művészi világítás, művészi vers és nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és ízlés, s formák, művészi formák.”

Mi sem volna egyszerűbb, mint ezt a Petőfi–Arany párhuzamot, ezt a későbbi Ady–Babits párhuzamot folytatni egy József Attila–Illyés párhuzammal.

Csakhogy Illyés egyszerre Arany János-i és petőfies, flegmatikus és szangvinikus, melankolikus és kolerikus.

Akik felületesen ismerik, de a felületesen szerzett Illyés-képhez ragaszkodnak, gyakran azt hiszik, hogy becsapta őket …

Pedig csak az történt, hogy Arany Jánossal találkoznak, amikor Petőfit várták. Vagy megfordítva.

Ez az egyik hasonlata Illyésnek a zene születésére. A sok közül az egyik.

Az utóbbi időben többször írt a zenéről. De mintha a zenének éppen nem a harmóniája vonzaná, hanem az a szabadsága, hogy szétrughatja – újrateremtésre! – a harmóniát. Erről szólt hatalmas Bartók verse.

S mintha éppen ezzel a versével törtek volna gátat, először igazán indulatai. Mintha ez a verse nyitotta volna meg a tért az „Új versek”-nek, melyek között egyre több fúrja be magát elviselhetetlen fájdalmaktól hajtva, azokba az egekbe, amelyeknek neve éppúgy lehet Magányosság, mint ahogy Mindenség. Talán a zene „tárgytalansága” adott alkalmat, hogy végre felejtse az emlékek csitító képeit, gyerekkorának szelíd öregjeit, s hogy a maga közelítő öregkori éveinek költészetét már csupán a lét és nemlét, a kárhozat és az üdvösség kérdéseinek szentelje, mintha ő volna most ama mesebeli, halhatatlanságra vágyó Királyfi, aki feldobatta magát a csillagokig, s most kétfelé cibálja őt egy kerítés fölött a Halál meg a Halhatatlanság Királynéja.

Az emlékek világából a végső igen-nemek világába nemcsak a zene viszi el.

A dráma is.

Egyidegű szárny volt valaha ez a kettő: a zene meg a dráma. Ma sem mozdulhat úgy az egyik, hogy a másik is vele ne ránduljon.

Nemrégiben, 1962. december közepén, Kodály nyolcvanadik születésnapján, ünnepség volt szülővárosában, Kecskeméten. Illyés is fellépett a színpadra, köszöntő verset olvasott fel. Úgy vettem észre, ez a verse is azok közé a versei közé tartozott, amelyek egyetlen mohó és lankadatlan mondat spirálisával emelkednek feljebb és feljebb mindaddig, amíg meggyőző realitássá válik a versben feltáruló meghökkentő kép. Itt az, hogy a zene mesterének vezénylőpálcája: vasvessző, amellyel megveri a temetőt, és felriasztja a halottakat. Ahogy mondta a verset, tompa, indulatos hangján, felidézte ihletét, melyben a vers íródott. Hogy csigázta magát is a költő, hogy még ennek a köszöntőnek a formáját is kitágítsa akkorára, hogy beleférjen egyre nagyobb horizontú, teljes világa. Ennél alább már – úgy látszik – nem adja.

Ott kezdtem csak érteni, hogy az a sokat emlegetett költői „vallomás” miféle inkvizíciós gyötrelmeken fakadt vallomás is lehet. E versének hallatán, s látva a költő robusztus alakját a színpadon, a rivalda és a reflektorok fényében, arra kellett gondolnom, hogy ezeket az új verseket már nem is annyira a lírikus Illyés írja, hanem a drámaíró Illyés.

Annak idején Illyés vette észre, hogy Szabó Lőrinc sok verse úgy hat, mint holmi Shakespeare-monológ.

Az új Illyés-versek pedig egyre inkább egy nem szűnő párbeszéd töredékeiként hatnak, miket a vitaszenvedély mértéktelenül felnövelt. E köré a zenéről vagy egyébről szóló Illyés-versek köré gondolatban felrajzolhatjuk azokat a vallomásra késztető drámai szituációkat, amelyekben a hősök nem tehetnek egyebet, mint hogy ilyen kép-, érv- és szógörgetegekben tusáznak egymással.

Összegyűjtött verseinek elsejében, melynek címe Jel, Illyés a szívébe kapó lángról beszél.

Vissza-visszatérő hőse a magyar parasztforradalmak legnagyobb s jelképes alakja: Dózsa, akit tényleg „tűzzel-vassal” pusztítottak el.

De legutóbbi verseiben is tűzben égő fiatalságára emlékezik, s hogy ez a tűz azóta sem alszik el:

Vagy egy másik versében, melynek címe: Önarckép:

Fiatalsága-öregsége egyazon tűzben lobog, s ezért süt belőle – megjelenéséből, szavából, mozdulataiból – ma is a fiatalság. Mi ajzotta fel őt így? És miféle életprogramra?

De hiszen Illyés nevében visel egy megragadó sorsot. A neve Illés prófétáét idézi fülünkbe, s a tüzes szekeret, mely jön érte. Mi figyelmeztetheti a gyereket hamarébb a hivatására, mint a tulajdon neve – pláne, ha véletlenül csakugyan legendás ez a név? Hiszen a név maga is hívó szó, az első hívó szó, s ez lehet lelkesítő, lehet szégyellni való …

Gondoltunk-e rá, hogy milyen sors felé tereljük a gyereket, már azzal is, hogy nevén szólítjuk?

József Attilának, amikor a lelencben elvették tőle a nevét (a diadalmas hun király nevét!), és Pistának szólították, összetört a szíve.

Az Illés név nálunk nem is annyira a Prófétát, hanem a Költőt s a Költő-sorsot idézi. Ady óta csakis ezt.

1965

D. nagybeteg. Mindenki tudja. Ő talán nem – mondják. Vagy mégis?

Karácsonykor megjelent az ÉS-ben egy szép és nagy verse. Arról, hogy a halál megfogant benne és terebélyesedik. Ugyanazzal a heurisztikus örömmel, amellyel az élet jelenségeinek a felfedezéseiről szólt, szól most erről. Tökéletes a formula, csakugyan, amellyel sikerült tetten érnie magában a halált. Fordított egyet a dantei képen: ezúttal nem ő jutott egy sötét erdőbe, hanem egy sötét erdő jutott őbelé. S ez most benne és belőle él, növekszik … Igen, a rák.

D. mindig szerette a gondolat paradox játékait, a jelenséget kifordítani, mint egy zsebet, hátha lapul még benne valami rejtett értelem. Most csak a mozdulat a régi játékos. Eredménye, a látomás, új és lélegzetállító. Dante alvilágba csalogató erdeje lesz a rák képe. Az erdő – ez a Danténál is a halált idéző erdő – belénk lokalizálva. Miniatürizálva. És mégis őrzi a dimenziót. A halál – bennünk is – rengeteg. Félelmes, persze, és csalogató is. Egy új eposz kezdődik vele. Pokoljárás. Úttalanság és biztató ösvény, meredek fel és le, csillag a hegygerinc fölött, sötét völgy, égő szemű ragadozók …

A karácsonyi vers az invokáció most ehhez az új Odüsszeiá-hoz.

S a hőse az lesz, aki a színtere is.

Csak a hangjáról ismertem meg.

Az a régi volt. Mindig is ilyen határozott, a felismert igazság evidenciájával csengő, s pontosan célba találó volt a szava – ha közben kört kör után írtak is le a mondatai a végére tartogatott csattanójukig. Mindig öröm volt hallani. Hallani? Nézni is, mert látványnak is szép volt, ahogy a közlés örömében kigyúlva eregette ezeket a lasszószerű mondatait, amelyek beszéd közben – újabb effektus – még virágba is borultak. Mintha a fogalmazás neki valami örökös tavaszünnep volna, még itt, a kórházi szobában is, ahol most házigazdai udvariassággal fogad.

A természet újjászületésének meg-megújuló ceremóniája ez, az Ige által …

Erről ismertem rá, hiszen régen is rendszerint így láttam őt – saját szavai pillanatonként kivirágzó lugasában.

Mi, nehézkesebb szavúak, néha azt hittük, bűvészkedik talán, s a kabátujjából sodorja kifelé szerpentin mondatait. De a legtöbbször elfogadtuk csodának, mint amilyen az volt, amikor Dionüszosz hajóján az árbocot és köteleket befutotta a szőlővessző. (S vajon nem éppen ennek a folyton virágot lépő istennek a csodái voltak azok, amelyekben leginkább kételkedni mertek a kicsinyhitűek, holmi ázsiai rutinvarázslatot gyanítva mögöttük? Meg is bűnhődtek aztán! Miként erről a Bacchánsnők-ből – Devecseri fordításában – értesülhettünk.)

Az ágy szélén egy ismeretlen ember ült velem szemben, aki Devecseri Gábor hangján beszélt. (Ványoló vésőkkel dolgozott itt a betegség, egy gramm húst sem hagyott ezen az arcon.) De aztán, hogy elvette érzékeny szeme elől a kezét – függönyökön át is kápráztatóan sütött az erős, nyári nap –, a tekintete persze hogy ő volt. Ahhoz nem fért hozzá a pusztulás.

Régen meg kellett volna már látogatnom. Mi tartott eddig vissza? Talán, hogy tudtam, közel a vég? Vagy mert úgy gondoltam, hogy felesleges vagyok? Hiszen úgy hírlett, hogy a barátság megteremtette megint az örökös ünnepet körülötte …

Azt a vidám pásztori ünnepet, amelynek központja Devecseri volt, én régen is csak úgy néztem, mint egy szép képet. Vágyakozva, de menthetetlenül a kereten kívül maradva. Olyan volt ez a kép, mintha Watteau festette volna: Indulás Cythéra szigete felé … Kosztolányit idézték a párok. S valahonnan Mozart zenéje szólt. A bokrokban priapuszok álltak. Szobrok vagy igaziak? Azt se tudtam.

Megint újabb csoda volt, hallottam, a kórházban sikerült megteremteni ennek a gondtalan behajózásnak a hangulatát.

A szobaszámot elfelejtettem. Majd arról a kis Watteau-csoportról megismerem, mely ott fog tolongani. De ezúttal üres volt ajtaja előtt a folyosó.

Talán az is visszatartott a látogatástól, hogy valamikor régen cikket írtam ellene. S tudvalevő, hogy nehezen tudunk megbocsátani annak, akit egyszer megsértettünk. De erről később soha nem beszéltünk. A legutóbbi verseskötetéből adott egy példányt az utcán. (Az első köteteit is – emlékszem – az utcán dedikálta. A Catullus miatt be is kellett vonulnunk egy kapu alá, sok munka volt vele, amíg minden kicenzúrázott sort beírt, az összes kanszeretőt meg a pórul járt szegény Viktorokat. A teljesnek ígérkező Catullus ugyanis áldozata lett a háborús készülődésnek. A katonai cenzúrán prüd tiszti asszonyok dolgoztak, akik az ország harci szellemét fehér irodalommal vélték leginkább ápolni.)

… Most üzent, hogy meglátogathatnám.

Pillanatok alatt megvan a téma, amely mindkettőnket foglalkoztat mostanában. Én a múlt hetekben jegyzeteltem végig Euripidész Ciklopsz-át. (– „Ne haragudj, Gabi, ezt én már így mondom, Ciklopsznak, megszoktam.” – „Felőlem mondhatod Oidipuszt is akár Ödönnek, csak akkor Meneláoszt mondd Manónak, hogy legyen valami egység.”) S neki meg ugyanez a szatírjáték lesz a következő fordítanivalója.

Úgy látszik, ez az eddig félredobott darab most még divatba talál jönni.

– Major is hivatkozott rá a cikkében – mondja Klári.

Mivel lehetne együtt eljátszani? Szóba kerül az Alkésztisz. – „Közel áll hozzá, hiszen ezt játszották is szatírdrámaként.” – „Épp ez szól ellene. Ki hallott két szatírdrámát egy rakáson?” – Az érvet és az ellenérvet is Devecseri mondta. S aztán az újabb javaslatot is. – „A Héraklész illenék hozzá.” Mondom, hogy a Móricz-hősökből tör ki néha így a vérengző őrület, mint itt Héraklészből … Erre a Szegény emberek-et kezdi idézni, szinte sorról sorra.

Közben az egyik asszociációja átszökik egy másik készülő művére. A regényre, mert azt tervez. Diktálni kezd Klárinak. Közben visszaszól:

– Ne haragudj, nem akarom elfelejteni … Jár az agyam, mint a motolla.

Ez volt az egyetlen mondat, amely a beteg panaszaként hangzott: látod, erre vagyok ítélve, jár az agyam, mint a motolla.

Amíg diktál, egy fiatalkori verse jár az eszemben. Valamikor betéve tudtam. Most is sikerül magamban nagyjából végigmondani. Egészen addig, hogy:

Ferenczy Béni tíz éven át néma volt a halála előtt. Sarkadi Imre írógépén, a befűzött papíron félbeszakadt az utolsó mondat. Byron kétségbeesve erőlködött, hogy egy életbevágó üzenetet átadjon az inasának, Fletchernek. Az nagyothallott vagy mi baja volt, de nem értette meg. Byron sírt, mondta még egyszer. Fletcher csak a fejét rázta.

Itt most győzött a szellem a pusztuláson.

Elégtételt kéne éreznem. Hisz oly ritka győzelem ez. Hiába. Tele vagyok szkepszissel. Hogy hátha ez is éppoly hiábavaló, mint a némaság?

Aztán dedikálta egy könyvét. Megígértette, hogy írok róla. – Csak egy jegyzetet – mondta. Aztán megcsókoltuk egymást.

Ha emlékezetem jótékonyan nem csal, úgy rémlik, nem sok embert bántottam meg írásban. (Legalábbis, nem publikáltam, ha ilyesmit írtam.) Kettőt bizonyosan. Haláluk előtt mindketten magukhoz hívtak, utolsó baráti beszélgetésre. A legkeresztényibb erényekből tőlük, kettőjüktől kaptam leckét, végbúcsújukban, Garától és Devecseritől.

… A kapu előtt az autóbuszra vártam. Akkor eszembe jutott, hogy milyen gyenge lehet. Klári, ahogy mellette ült, néha átfogta a derekánál. Elhanyatlott volna talán?

De a szavakból rögtönzött színes-szőttes baldachin alatt olyanok voltak, olyan kedvesek és derűsek, mint szarkofágokon az etruszk házaspárok.

Már hányadszor írom le azt a szót, hogy derű? Félreérthető. Mit mondjak helyette?

A latinnak van szava erre a méltóságteljes derűre: serenitas.

„Hubay Miklós baráti szeretettől izzó felszólalása igen magasra tette Sarkadi művét.”

(Magyar Nemzet, szept. 23.)

1962

Tíz év után

1971. április

Alig telt el három hónap az új évtizedből, amidőn egy áprilisi délelőttnek a hírei félreérthetetlen, éles cezúrával belevágtak az időbe. És utána hiába szorítottuk össze a szemünket, tudtuk, hogy belenéztünk egy olyan eseménybe, amelynek sűrűsége felér a jelképekével. Számomra attól a pillanattól számítódik ez az évtized, mert abban a pillanatban benne volt – mint egy drámai expozícióban – mindaz, ami azóta foglalkoztatott. S mondhatnám azt is – úgy, mint egy Sarkadi-dráma hősnője mondja az utolsó felvonásban –, hogy attól a pillanattól számítom felnőtt koromat.

Még kora tavasz volt, s szinte nyáriasan jó, meleg idő. Egész délelőtt a XIII. kerületben járkáltam Kassákkal. Motívumokat kerestünk egy filmhez – jobban mondva: tereket kerestünk. Ebben a hosszú, délelőtti bolyongásban tanultam meg, hogy a konstruktivista festészet mit is jelentett Kassáknak. Ott a gyárak és a régi bérházak között. Lázba hozta őt egy-egy udvar mélysége, egy üres gang, amelyen majd végigjöhet valaki („de még jobb lesz, ha üresen hagyják, mondja meg az operatőrnek, ezen a gangon nem kell semmilyen mozgást mutatni”), felhívta a figyelmünket a szürke házfalak megismétlődésében rejlő ritmusokra, a vasúti töltésekre, a salakhegyekre – egy-egy ujjmozdulattal úgy vágta ki a világból ezeket a számára szinte kész kompozíciókat, ahogy a szobrász jelölgette meg a carrarai hegyekben a márványtömböket, fejtésre és elszállításra. Vagy hogy annál a művészetnél maradjunk, amelyről ott szó volt, a filmnél, az volt az érzésem, hogy talán, mellékesen, a film avantgárdjában is része volt neki, hogy talán azt is ő csinálta fiatalon (miért is ne?), hiszen olyan szuverénül, olyan otthonosan, olyan teremtő fölénnyel rakta helyükre a környező tér erővonalait … Közben Gagarinról beszélgettünk, aki előző nap járt elsőnek az űrben, s én elsütöttem neki is – ezúttal tréfás hódolattal tehettem – azt a felfedezést, hogy Kassák egykor oly legendás költői képe a fejünk fölött elrepülő nikkel szamovárról most a szputnyikokban képszerűen megvalósulni látszik, azok is olyan szamovárformák. – „Inkább medúzaformák” – mondta. De másra tért át, ami, úgy látszik, jobban érdekelte; arról beszélt, hogy egy jó prózai művet olvasott előző nap az új Kortárs-ban, Sarkadi Gyává-ját. Szeretett számon tartani minden felbukkanó értéket; mindig szerkesztő maradt. Én még nem olvastam. Hallgattam. Aztán megint a terekről beszéltünk, hogy régen miért kellett perspektíva a festészetben, s hogy ma miért nem kell. A holland enteriőr képekről beszéltünk, ahol az egyik szobából átlátunk a másik szobába, az egyik zárt térből a másik zárt térbe; a barokk festők kozmikus képeiről; így aztán megint Gagarinról is …

A belvárosba visszatérve, az Astoria előtt hallottam, hogy Sarkadi éjszaka szörnyethalt.

Sperlonga, 1971. október 11

(Részlet egy naplóból)

Fél kettőkor ébredtem föl az első álmomból. Visszagondolva a részleteire: jó hosszú lehetett. Ha elkezdtem volna mesélni, azon frissiben: talán egy órát is mesélhettem volna, talán két órát is; annyi minden történt benne. S nem zavarodott össze akkor sem, amikor próbálgattam magamban összerakni, hogy is volt … Szóval ritka világos, valószerű álom volt. Főbb eseményeit még most is el tudom mondani.

Érdekes volt maga az épület is, az álom színtere. Az egyik szárnyában valamiféle családi születésnap folyt, a másik szárnyában pedig bál volt, egy londoni lányismerősöm is itt volt a bálban. Középütt volt S. lakása, ahol tulajdonképpen minden történt. Én úgy kerültem oda, hogy lakás nélkül lévén, nála szálltam meg. De azért is ott voltam, hogy ha jönnek érte (kik? hát akik el akarják vinni), mondjam, hogy nincs otthon, hogy nem hajlandó a kezükre adni magát … És csakugyan jöttek. Ketten voltak. (Úgy emlékszem az arcukra még most is, hogy azt hiszem, bármikor fel tudnám ismerni őket.) És elkezdődött egy végeérhetetlen beszélgetés; természetesen belőlem akarták kiszedni, hogy S. hol lehet. Pedig nekem se mondta meg.

Ekkor ébredtem föl. Valószínűtlenül meleg volt. (Ez annál különösebb, mert az esték már nagyon hűvösek voltak, lefekvéskor a szomszéd ágy takaróját is magamra terítettem.) A tenger ütemesen dörgött az ablakom alatt. Úgy látszik, valami déli szél indult. A távolban villámlott. Ilyenkor láthatóvá lett a horizonton Circe hatalmas sziklájának sötét tömege.

Ahogy felébredtem, tudtam, jó volt felébredni. Ez egyike azoknak az éjszakáknak, amelyeken könnyen a semmibe csúszhatunk át. A halál szele legyintget itt engem alvás közben. Ezért látok efféle riasztó mozit álmomban. Jó, hogy felébredtem, mielőtt még azzal a két alakkal elmentem volna. Mert azok egész biztosan elvittek volna engem. S. helyett.

Megvárom, amíg kitör a vihar. Közben érzem, álmos vagyok, jól is esett volna visszaszédülni az álomba, de addig már nem alszom el – ezt tettem föl magamban. Hamar itt lesz már a vihar, dörgés is hallatszott néha. Bántott az is egy kicsit, hogy tudtam, azok ketten most várnak rám, nem is mondtam nekik, hova megyek, csak egyszerűen fölébredtem … Várjanak. Az olasz nyelvtan ott van mellettem, más könyvem nincs is itt, azt olvasgattam hát egy jó órán át.

A vihar nem tört ki, csak eleredt a csendes, meleg eső. Érdekes módon, az eső ellenére, Terracina lámpái az öböl túlsó feléről jobban idelátszottak, mint máskor. Kövér fények; szinte lüktettek.

Fél háromkor – a szememet már alig tudtam nyitva tartani – végre eloltom a lámpát.

Az álmom – a hosszú szünet ellenére – pontosan ott folytatódott, ahol fél kettő tájt abbamaradt. Csak az tűnt el belőle, hogy életveszélyben vagyok. A személyes szorongás megszűnt. Világos, hogy miért – S. fog meghalni, de nem ölik meg, egy meghűlés viszi el. Megmenteni azért sem lehet, mondják, mert egyszer már meghalt, s ez most csak egy olyan ráadás volt az életre. (Többször fölmerült analógiaként Jézus negyven napja a földön, feltámadása után, az is egy olyan illanó élet volt, jelenések sora inkább, mint élet …) Miközben segítettem intézni a hivatalos ügyeket – nem volt könnyű, s egyáltalán az álomnak ez a része korántsem volt olyan áttekinthető, mint az első fele –, pontosan tudtam, hogy megint sikerült magam kihúznom valamiből …

Még egyet, ami lényeges. Az együttlét S.-sel jó érzéssel töltött el, pontosan olyan jó volt a társaságában lenni, mint egykor az életben.

Olyan későn ébredtem, hogy a reggeli idejét is majdnem elkéstem.

A nap sütött, lehetett menni fürdeni. Megint egy nap ráadás a nyárra.

Messze kint, a szabad tengeren egy kis hajó ment északnak, szinte egyenest Circe óriás sziklabirodalma felé. Erről a vitorlásról eszembe jutott S., és róla ez az egész hosszú, kétfelvonásos álom. A tengerbe benyúló földnyelv szikláin felmásztam, fel egész a szaracén kalózok várához, ahonnét messzire ellátni jobbra-balra, s itt az egyik fal tövében megtelepedve, hozzáfogtam lejegyezni ezt, már ami az álomból még rekonstruálható volt. A jegyzet fölé odaírtam az Arany János verse elejéről, amire emlékeztem: „rég sir fedez … nem nyughatol ott is”.

1971. december eleje

Sarkadiról írva elővettem ezt az olaszországi jegyzetet. De előkerült egy másik is a papírok közül, amit tíz évvel ezelőtt írtam, közvetlenül a haláleset után. Szintén egy álomról szól. Mondtam is róla valamit a gyászbeszédben, de csak egy szót. A különös csak az, hogy a tíz év óta már némileg elsárgult papíron majdnem szóról szóra ugyanazt olvashatom, mint amit pár héttel ezelőtt Sperlongában leírtam … Ugyanaz a szorongás, ugyanaz az igyekezet a megmentésére, ugyanaz a tehetetlenség.

Pár hónappal ezelőtt, egy Sarkadi emlékének szentelt ünnepségen, Domokos Mátyás kérdéseket intézett hozzánk, akik ott szerepeltünk. Az egyik kérdését válaszolatlanul hagytam, vagy csak sután dadogtam valamit feleletül. Azt kérdezte: mit jelent ennek a generációnak Sarkadi halála?

Valami olyasmit akartam volna mondani, hogy ez olyasmit jelent, mintha megtizedelésen estünk volna át; nem voltunk soha valami sokan, egynek ki kellett hullni a sorból. A többi kilenc úgy ment tovább, azzal az érzéssel, hogy a fekete golyót bármelyikünk húzhatta volna … Lehet ezt generációs szolidaritásnak, de lehet bűntudatnak is nevezni.

Ez a két ikerálom ugyanezt mondja. Ezért szolgáltattam most ki őket. Válaszul arra a kérdésre, amely – ebből is látszik – elevent érintett.

Azok közül a hiedelmek közül, amelyek részint már életében, részint halála után kerekedtek, az egyik az, hogy életműve csonkán maradt; töredék.

Kezdjük azzal, hogy Sarkadi életműve ma mindenesetre jóval nagyobb, mint a halála pillanatában volt. Az elmúlt tíz évben megjelent új művei révén Sarkadi továbbra is markáns alakja, vitákat kavaró újítója maradt irodalmunknak. Hogy mást ne mondjunk: az Oszlopos Simeon a modern dráma történetében mérföldkövet jelentett; a jelentőségét még ma sem látjuk igazából; ez a posztumusz dráma voltaképpen preludium: azokat az életérzéseket mutatja be – ráadásul épp a genezisüket –, amely életérzéseknek az analízise szerte a világon ma van divatban. A kontesztáló fiatalság, a hippi mozgalom által felvetett – nemcsak rájuk korlátozódó – életérzések ezek. (Osborne Dühös fiataljai-hoz képest nem pár évvel, egy korszakkal van előbbre az Oszlopos Simeon. Az még a legszabályosabb XIX. század, ez a XX. harmadik harmada.) Mi az, amivel Sarkadi hozzájárul e jelenségek analíziséhez? Azzal, hogy felveti az önként felvállalt Rossznak – mint a berendezkedett és az örökségül kapott Rosszal szemben való talán hatékony állásfoglalásnak – a lehetőségét. (Elismerve ennek az állásfoglalásnak mégoly paradox és kétségbeesetten szomorú jellegét.) A Rossz – éppoly nagybetűvel, mint egykor Baudelaire-nél – gyakran és hangsúlyosan megjelenik Sarkadi Imre posztumusz írásaiban. (Bár az is figyelemre méltó, hogy a korai írásaiban is.) A Rosszal szemben elfoglalandó új álláspontot – gondolom – az tette elsősorban időszerűvé, hogy – be kell vallanunk – kellő szellemi felkészülés nélkül ért minket e században a Rossz már-már irracionális méretű jelentkezése, és fenyeget is további jelentkezési lehetősége. Sarkadi – ez igaz – éppen nem afféle hithirdető módjára áll szemben a Rosszal, aki élesen támadva és élesen elhatárolva magát a Gonosztól – mint ez annyiszor kiderült –, könnyen és szinte mulatságosan védtelenné is válhatik vele szemben … Sarkadi szembenállása inkább ahhoz az orvoséhoz hasonlít, aki magába oltja a legvadabb betegségeket, s így tanulmányozza ki a természetüket. És ha beléjük pusztul, akkor is a vizsgálódás és a felismerés örömével.

Mellékes, nem mellékes? – Sarkadi viselte először a világifjúság mai egyenruháját. Először, és akkor még egyedül. Farmernadrág, magas nyakú pulóver, fagombos zeke, szandál, kötött sapka … Pár év óta ez a divat. Van, ahol butikokban árulják már – méregdrágán –, mint műrongyot. Néhol – ahol az ifjúság kontesztál – színvallás is ez. Hogy viselőik alkalomadtán készek a barikádra menni, vagy alkalom nem adtán hajlandók passzív rezisztenciába süppedni.

Nem, nem volt mellékes, hogy ő is ezt viselte, akkor magányosan, némelyek szemében excentrikusan. Ez az öltözet illett személyes dolgait mindig semmibe vevő emberszeretetéhez, közönyéhez az anyagi javakat illetően, életmódjának derűs, szent és klasszikus értelemben – azaz Szent Ferenc-i és diogéneszi értelemben cinikus egyszerűségéhez.

De nemcsak a posztumusz művek okozhatnak meglepetést, hanem – új szemmel újra olvasva – a régen ismertek is.

Itt van az egyik legelső novellája – a Szépirodalmi Kiadó új Kiskönyvtár kötetében a nyitó novella – a Kőmíves Kelemen. 1947-ben írta. Tudhattuk-e akkor, hogy miről szól ez – akkor, amikor a Nagy Építés és az Éneklő Holnap elválaszthatatlanul egyet jelentett? Sejtettük-e akkor, hogy a kőművesek elkövethetik a gyilkosság bűnét az építés során – szívük és akaratuk ellenére, s mint a novellából kiderül: még csak nem is az építés érdekében? Itt már feltűnik a Rossznak a megtestesítője, Boldizsár – sátán, kispolgár? – a későbbi mitikus Sarkadi-jelképnek, a Gömbfejűnek a prefigurációja. Az egyre hallgatagabb kőművesek közt ő az, aki folyton beszél … „Beszélni meg nem lehetett, csak Boldizsár mert, az ördög, a pokolfajzat, s a szavára úgy rezzentünk mindig össze, mintha a templomban káromkodna valaki … s hallgatott minden: a kő is, az asszony is benne, meg az emberek is, akik közé rakták. S tudtam, hogy már nincs mit beszélni erről – nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó és a munka meg a félelem –, és úgy éreztük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva.”

Hogy milyen érzékenység volt Sarkadiban a jövő problémáira – s nem is csak az akkoriban már küszöbön álló jövő problémáira, mint az említett Kőmíves Kelemenben –, ám lássuk néhány „távprognózisát”. Amikor a mai közönség olyan felszabadult nevetéssel ismeri fel Csurka Döglött aknák-jának az alapszituációjában most futó éveink legröhögtetőbb paradoxonát – érdemes felidézni Sarkadi egyik régi-régi novelláját, melynek címe: Szilassy és Drashe. (Még 1947-ből.) „A háború óta Szilassy csak Drashétól félt” – kezdi Sarkadi. Szilassy, az egykori gyilkos fél attól, hogy Drashe most a gyilkosa lehet. Klasszikus eset. De van, ami túlmutat e novellában a felszabadulást közvetlenül követő éveken – van, ami már a Döglött aknák felé mutat –, s ez az, hogy Szilassy és Drashe, az egykori gyilkos és az egykori áldozat, egy esetleges szerepcsere lehetőségei és szorongásai közt szépen együtt iszogatnak egy kocsmában. A végén Sarkadinál is felrémlik már – mint most Csurkánál – a történelmi nonszensz (logikus?!) eshetősége: az egykori ellenségek cinkos összekacsintásában.

Arra a novellájára, amelyben Sarkadi leírja két esztergomi kispap jópofa teologizálását – debreceni létére igen nagy gusztussal írja le –, az ötvenes években bizonyára azt mondjuk (akár jobbról olvassuk, akár balról), hogy ez vicc, ez nem tipikus, két kispap így nem beszélhet – ilyen felszabadultan a természettudományról, a cölibátusról, a papi státus előnyeiről a népi demokráciában –, ilyen felszabadultan és ilyen magától értődő istenhittel … Ma viszont, a nagy zsinat után, s mióta az egyház maga is keresi és felveszi a dialógust minden rendű ellenfelével – ma csakugyan ez lett a modern papi stílus, világszerte.

Vagy nézzük meg azt az indulatot, amely a Tanyasi dúvad Zsuzsiját fűti. „Ökölbe szorult a keze, s jéghideg gyűlölettel gondolt vissza Ulveczkire, aki most megint a cselédtartó lett, s ő meg napszámos korának, a kezdeti évnek lázas indulatait érezte, a kiszolgáltatottságot, azt, hogy másnak mindent lehet, hogy miért van a gazdagoknak olyan könnyű életük – mind, mind az eszébe jutott, s toporzékolni szeretett volna dühében …” Ami Zsuzsit ilyen görcsbe rántja, az 1953-ban már abszurdnak látszó rémkép volt. Már és még. A mai novellahősöktől viszont éppen nem idegen ez a keserű, kérdező Zsuzsi-lelkiállapot. Ebben élnek. Például a Galgócziéi. S vajon nem efféle kérdésekkel zaklatott szívében menekül vidékről vissza Pestre Molnár Géza regény- és drámahőse, a Vasárnap mindig esik az eső igazságkereső újságírója? S az a másik újságíró, Csurka Szájhős-ében, nem ugyanilyen, nagyon is valós rémképekkel való váratlan találkozástól kap hisztériás némaságot és tehetetlenséget a tettre?

Ma azt olvasom az újságban, hogy a Szájhős-t – bemutatójakor – nem illett szeretni. Illett, nem illett: voltunk, akik szerettük. S vele együtt a tiszta élet szomjúságában begörcsölődő többi hőst, Sarkaditól és másoktól.

Hátra van még a tanulmányok, esszék, kritikák újraolvasása – majd kötetben megjelenésük alkalmából. (Ami, reméljük, nem várat sokat magára.) Emlékszem egy párizsi úti beszámolójára, 1956 tavaszán. (A Körhintá-t vitték akkor Cannes-ba.) Nem is annyira a beszámolójára emlékszem, mint inkább a mérges ellenérzésemre, amivel olvastam. Azon tűnődött Sarkadi, hogy mi lesz a nyugati nagyvárosokkal, ha az autóforgalom csak növekszik tovább, hogy hogy fogja ez megbénítani az emberi életet, megmérgezni a levegőt … Mit fáj ezért a Sarkadi feje? – gondoltam. – Így akarja talán javallani nekünk továbbra is a pezsgő élet hiányát, a sivár autótalanságot? Nem volt népszerű ez az úti beszámolója. Hiszen nem is sejthettük mi akkor, de mások se, hogy öt-tíz-tizenöt év múlva ez a nagyon sarkadista bölcselkedéssel előadott magándilemma a fogyasztói társadalom legnagyobb és legtöbbet tárgyalt problémái közé fog tartozni. (A múltkor, vacsora után, házigazdám kocsin vitt haza az Étoile mellől a Cité-szigetre. Alig pár perc alatt, az újonnan nyitott gyorsforgalmi utakon. Gratuláltam házigazdámnak, tudtam, hogy a városfejlesztés is az ő reszortjába tartozik. Szkeptikusan nyugtázta. A legjobb utak sem segítenek, sőt! Egy-egy ilyen útépítés után olyan lendületet vesz az autóforgalom, hogy rövid idő múlva már rosszabb a helyzet, mint előtte … Az volt az érzésem, hogy a nagyvárosi embert nyugaton semmi sem ösztönzi jobban kultúrpesszimizmusra és a dolgoknak alapjaiban való újragondolására, mint a közlekedési dugók és a benzingőz a levegőben …)

Kallódó Válasz-számokban el-elolvasom Sarkadi régi színikritikáit. Röviden, nyugodt hangon elmondott ítéletei a természetesség meggyőző erejével hatnak. Szikrája sincs benne a háború előtti drámakritika rossz, továbbélő hagyományának: a színháztól idegen, elméleti morfondírozásnak s a másiknak: a mindenáron való szellemesség és bennfentesség effektusaival ható zsurnalizmusnak.

A XIX. századi – a XX. századba is véget nem érni akaróan messzire benyújtózkodó, tudatunkban még ma is továbbtekergő XIX. századi – irodalomnak eszményképe volt a sorozatban mérhető (és eladható) írói életmű. Ez az, amit csupa nagy vagy akár aranyozott betűkkel is le lehetett írni: Az ÉLETMŰ.

Amit ma Sarkaditól olvashatunk – a posztumusz művekkel, a kiadásra váró tanulmányokkal és kritikákkal egyetemben is –, alig vagy édeskevéssé felel meg az efféle eszményképnek. S nem is fog megfelelni. Ne áltassuk magunkat, a csodák nem hosszú életűek: három napig tartanak. Sarkadi esetében tíz évig tartottak … Az árva íróasztalfiók lehetett csodásan (megdöbbentően) gazdag, de nem kimeríthetetlen. Új művek felbukkanására, meglepetésekre most már nemigen számíthatunk. (Vagy mégis? Az Elveszett paradicsom után, az Oszlopos Simeon után, a Próféta után, a Ház a város mellett után még mindig kerülhet elő ismeretlen dráma? A Sarkadi-emlékkiállításon fedeztem fel, az Irodalmi Múzeumban a Kőmíves Kelemen drámai formában írott változatát.)

Műveit tizenhárom év alatt írta meg. Mint József Attila, mint Csokonai. Mint Shelley, akivel lelke, sorsa mintha közelebbi rokonságba volna hozható … Ez a tizenhárom év valamivel hosszabb Petőfi költői pályájánál. Lám, csak költőket – prózaírókat alig tudnék sorstársakul idézni. Tizenhárom év irtó kevés egy prózaírónak. Az legtöbbször még ma is úgy vág neki a pályájának, mint egy maratoni futó. Hogy ő nem dőlhet ki. Pedig kidőlhet. Mint Kafka. Mint Saint-Exupéry. Mint Camus. Mint Sarkadi. S a többi negyven-negyven-egynéhány évesek, korunk irodalmának legszuggesztívebb árnyai.

Hallani vélem erre az ellenvetést, kérdés formájában, és szinte azt a nevetést is vélem hallani hozzá, amellyel Sarkadi Imre kísérte mindig játékosan kötekedő, töprengve bölcsködő kérdésfeltevéseit:

– Hát a huszonhét éves Petőfit persze hogy ledöfheti Segesvárnál egy kozák. Ő már halhatatlan volt. De ahhoz mit szólnál, ha Petőfi Segesvárnál ledöfött volna egy Tolsztoj nevű cári tisztecskét?

Utolsó, befejezetlen novellájában Sarkadi leírja egy farkassal a találkozását valahol a Mátrában. Váratlan, szinte hihetetlen ez a találkozás. Már a farkas feltűnése is, ezen a szelíd és régen romantikája vesztett kis Magyarországon, utána a versenyfutás a farkassal, amely egyszerre szárnyaló repülés és szorongás – igen, van valami álomszerű ebben a versenyfutásban –, végül a farkas kivégzése … Fenyegetően valóságos ez a farkas, és ugyanakkor rejtélyes, lelkes jelenség, mint a legendák farkasai, sőt, valami morális jelkép hordozója is, és e tekintetben hasonlít ahhoz a farkashoz, amelyikkel Dante is találkozott a Pokolra leszálltában.

Magyarul, Babits szép fordításában – ahol ugyan a „céda” jelző kissé egyoldalúan az erotikus vágyakra céloz csak, s feledteti, amire Dante inkább célzott, a pénzvágyat, a bírvágyat; s ahol az „annyi népnek vesztét” nem annyira a náció értelemben kell értenünk, mint inkább, egyszerűen úgy, hogy annyi ember veszte.

A farkas démoni állat. Majd minden mítoszban feltűnik. A görögöknél az őrjöngés istennőjének, Lüsszának a nevében is feltehetően az a szó rejlik, hogy farkasszerű… S tudjuk, hogy Apollónban is, az oly elegáns és sugárzó Apollón természetében is van valami ősi farkasörökség, s ugyanakkor Apollón a farkasölő isten …

A Sarkadi-novellát – novellatöredéket – olvasva is úgy érezzük, az írónak több köze van ehhez a farkashoz, mint az, hogy nagy keservesen megöli.

Majdnem azt merném megkockáztatni, hogy a Farkaskaland végén a kimúlt és kinyúlt farkasban éppúgy a saját halál képét idézi fel Sarkadi, mint ahogy ezt megtette néhány más novellája végén, és az Oszlopos Simeon végén. A visszatérő motívumok között, Sarkadi írásaiban, a legmélyebbről fakadottnak – szakadottnak – ez látszik. Annak a reménye (félelme), hogy egy végső pillanatban abszolút objektivitással tekinthetünk vissza arra, aki voltunk.

A Memento című novellájából idézem:

„S ekkor hirtelen – öt másodperc telhetett el, hogy Klári itt hagyott – éreztem, hogy valami erő engem – nem engem, hanem a testemet – ki akar fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csurgott rólam a veríték …” stb.

A hirtelen halál szorításában ez az a pontosan megfogalmazott vágy, amely később – a mindenségbe való kinyújtózkodásnak az élménye után, szóval egy-két tizedmásodperc múlva – be is teljesül; az a vágy, hogy „jó lett volna az egészet kívülről szemlélni”. „Kiáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt sikerült, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve a széken …” stb.

Lám, ennek a novellának a hőse is – pontosan úgy számol be a saját haláláról, már önmagán túllépve és még első személyben, mint az első nagy novella, a Szökevény hőse, aki elmondja, nyugodt, mesélő hangon egy napjának a történetét, így azt is, hogy őt hogy végezték ki.

Vagy mint az Oszlopos Simeon hőse, aki a mentők hordágyán így beszél. (Közbevetőleg: ő is a mindenséggel azonosulás élménye után jut el oda, hogy visszapillanthat magára.) „Magamat is látom … mert már megvan a sejtésem, ha nem is a felismerésem … hogy nem segítek a rosszon, ha tovább rontom … mert az aszkétaság korszaka … a késszúrással elmúlt … hát barátságosan nézem magamat … Ismerem ezt az arcot, sokszor találkoztam vele … a magára maradott emberek szomorú arca, gondjaimba bízatott, s immár senki se segít többé benne …”

Moszkvában, valamikor Moszkva mellett, a Megváltóról és Szent Andronikovról elnevezett kolostorban, ahol Rubljov élt és meghalt, s ahol most róla elnevezett múzeum van, az ikonok között van egy 1550-ből származó Keresztelő Szent János, tragikus, szomorú aszkéta, lábánál a hiú életet jelképező kiszáradt fa – amelynek tövére, az írás szerint, már a fejsze vettetett –, s a Szent egy tálon a saját fejét tartja.

Ez előtt a Szent János előtt értettem meg az Oszlopos Simeon hősének – aki különben szintén János névre hallgat – végső, talányos szavait. És azokat a novellákat is, amelyekben a hős elmondja utolsó napjának, utolsó órájának a történetét, az utolsó percig, s talán még azon túl is.

Ne kérdezzük, ha meghalt, hogy beszélhet. (Vagy talán nem is halt meg? De, biztos. Hisz ő mondja. Vagy az utolsó pillanat szubjektív tágasságába nemcsak a halálos pontos megfigyelés férhet be, a teljes számvetés, hanem erről a beszámoló is?)

Minden pontosan úgy történik, mint azon az ikonon, ahol Szent János, kezében tartva a fejét, elmondja a maga mártíriumát. Ahogy ő látta …

Mi a halál?

A Sarkadi-hősök így felelnek: – Magunkat meghalni látni.

S úgy érzem, a Farkaskaland is erről szól, az író útját oly testvérien és vérszomjasan követő vaddal, aki végül is kiadja páráját az író sílécei alatt …

Ezért nincs – ezért nem lehet – vége.

Befejezésül: egy emlék.

Nem az életéből – már az utóéletéből.

Tavaly ilyenkor, április közepén volt halálának a tízéves évfordulója. Alkalom tűnődésre. (Már tíz év? – amikor a jelenléte változatlanul, sőt fokozódóan eleven, hatékony, vitákra ingerlő? Még csak tíz év? – amikor annyi minden történt azóta, ha csak az űrutazásra is gondolunk, amelynek születési dátuma a mi tudatunkban most már örökre összeszövődött Sarkadi halálának dátumával?)

Sírját megkoszorúztuk.

Másnap Moszkvába utaztam, a magyar drámák bemutatójának a hetére. Valószínű, hogy ezek is közrejátszottak: mármint az évforduló, a felbolygatott kérdések, a tűnődés a sírnál, hogy még a Rubljov Múzeum ikonjain is a Sarkadi feladta talányokra kerestem – s véltem lelni – feleletet. De különben is, Moszkvával ismerkedve, minduntalan eszembe kellett hogy jussanak a régi beszélgetések Sarkadival.

Sarkadi sohasem járt a Szovjetunióban. Emlékszem mégis, mennyit emlegette. Meglepő volt a tájékozottsága, mint annyi mindenben. Részletekbe menő ismereteit főként egy nagynénjétől szerezte, aki 1919 óta élt Moszkvában, s valamikor az 50-es évek legelején jött haza, családostul. Őket faggatta ő sokat az orosz életről. Meg másokat is, biztosan. Amit aztán így megtudott, azt szívesen elmondta újra, magyarázva, kommentálva, hiányzó láncszemek után keresve – idegen életeket újraélni tudó tehetségével.

Azt már szinte el is felejtettem, hogy a Volga-menti rokon népek iránt is mennyire érdeklődött. Amikor ebben a tárgykörben írtam egy színdarabot, sokat beszélgettünk róluk. A legalaposabb kritikát is ő írta aztán róla. Ismerte az irodalmat Regulytól Zsiraiig. Gondolom, nem is kell külön mondanom, hogy az ilyen beszélgetések nem mentesek a nosztalgiától – ha én egyszer eljutnék közéjük …

A magyar dráma hetét ünnepélyes ebéddel fejeztük be a Művészek Házában. Sokan mondtak pohárköszöntőt. S felállt egy jól megtermett férfi, a mári köztársaságból jött, és Sarkadi Imréről kezdett beszélni. Arról, hogy az Elveszett paradicsom volt az első mű, az első írói híradás, amely mári nyelven, mári színpadon a rokoni magyarokról szólt. Míráról beszélt, a darab elragadó, fiatal hősnőjéről, aki Kolozsvárról jövet először kerül a magyarországi rokonok közé, s arról, hogy Míra szívével ismerkedtek meg ők is Magyarországgal.

Volt okom rá, nem is egy, hogy elszoruljon a torkom, amikor a felszólaló – maga sem minden megindultság nélkül – azt mondta: „Sarkadi Imre Elveszett paradicsom-a így lett nekünk, a mári – egykori cseremisz – népnek a megtalált paradicsom.”

Micsoda jó játék lett volna – tíz-egynéhány évvel ezelőtt, amikor fiókban rekedt drámáink fölött búslakodtunk – azt mondani: meglátod, még csuvasul meg cseremiszül is fogják ezt játszani, nemsokára, nem beszélve természetesen az elterjedtebb világnyelvekről …