Aranykor…?A kérdőjelet az olvasó függeszti hozzá a címhez. Aranykor – a mi korunk? S eszébe jutnak az ellenérvek. Esetleg eszébe jut a maga élete mint legnyomósabb ellenérv. Vagy eszébe jut azoknak az élete-halála, akik ebben a könyvben szerepelnek. (Ki számlálja össze? Hány öngyilkosság, hány erőszakos halál, mennyi börtönév és mennyi emigrációban eltöltött évtized gyűlt össze csak ebben a könyvben is, s micsoda iszonytató – és mindig reménytelen – küzdelmek rákkal, bénasággal!) Aranykor? Az olvasó gyanakodni kezd. Talán holmi finom, lappangó iróniát kell keresnie ebben a címben. (Vagy holmi otromba manifeszt hódolatot?) Hiszen az aranykor vagy messze mögöttünk van, ahogy a mítoszok mondják, vagy messze előttünk, ahogy Platóntól kezdve költők, filozófusok hirdették. De a jelen mindig a meg nem elégedés lázában ég. S a történelem folyamán igazán ritkán szakadt föl a fausti óhaj, hogy maradj még, pillanat – eljött az aranykor… Büszke vagyok rá, hogy ott lehettem egyszer egy aranykornak – ha nem is a születésénél – a keresztelőjén. Egy olyan pillanatban, amelyben ez a szó sugárzóan érvényes volt, meggyőzően és teljes értékűen csengett. Rendkívüli pillanat volt ez, egyike azoknak, amelyekhez csillag vezeti a jóakaratú embereket. Bár éppen nem aranykorra valló pillanat… (De mint drámaíró, jól tudom: a szituáció adja meg az elhangzó szó becsét.) A szituáció: egy betegszobáé. A beteg, a nagybeteg – évek óta az – a karosszékében ül. Most csillogó szemmel. És bal kezének egy mozdulatával némán rámutat az Aranykorra. Az akkor még neve nincs Aranykor ugyanis ott állt az asztalon. Akár kézzel is foghatóan annak, aki tamáskodnék e csoda láttán. Ez a kézzelfogható Aranykor egy kis agyagvázlat volt, egy faágon kapaszkodó vagy faágat hajlító gyerek szobra. Megszólalásig az az Aranykor volt, amelyikről Vergilius beszélt. S kontrasztként mellette a szobrász bénán csüngő, elfehéredett jobb keze, leszakított, holt faág. A szobor keresztelési szertartása az volt, hogy felolvastam fölötte Vergilius IV. eklogáját. Így nyerte el a Kisfiú örökre az Aranykor nevet. Ez volt Ferenczy Béni első szoborműve, amit – évek óta tartó bénaságában – bal kézzel mintázott. Ez is hozzájárult, persze, hogy olyan hiteles Aranykor lett ez az Aranykor. Hogy tudtuk róla: a nemlétnek milyen mélységeiből bukkant elő. S egy tökéletes megfogalmazás evidenciájával. Azt hiszem, nem kell most már magyaráznom, sem magam mentegetni, hogy miért adhattam e könyvnek – amelyben a Ferenczy Bénié mellett más sorsok és tragédiák is vannak, s az ő bal kézzel mintázott szobra mellett még más emberfeletti eredmények és még más biztató üzenetek is –, hogy miért adhattam ennek az egész könyvnek az Aranykor nevet.
*
… forgószélben próbáltam állni helyemen. József Attila
A forgószél Danténál egy egész éneken át fúj. Viszi, sodorja azokat, akik – finoman így mondja bűnüket – az értelmet alárendelték a szenvedélynek. A szenvedélyes szeretőket.
Minden látomása közt ez volt Danténak a legszívszorítóbb látomása. Közben is majd elájul a döbbenettől vagy a részvéttől, a végén el is ájul, majdnem belehal. Pedig Dante tulajdonképpen jól bírja a poklot. Igaz, hogy csak rövid vizitben van ott, s nem ítélettel, halhatatlanság-fogytiglan. (Ez, persze, nem jelent sokat: a tapasztalat szerint a részvétlátogatók rosszabbul szokták viselni az emóciókat, mint a részvétre szorulók.) Ez a szélfútta nép közel áll hozzá. (Közte van két legrokonszenvesebb hőse is: Paolo és Francesca.) Közel? Miért? Mert szeretők? Persze – de talán másért is. Bűnhődésük módjában van valami, ami a költők (művészek) sorsára emlékeztet. Pihenés nélküli röptük, sodortatásuk, szétszóratásuk … Hogy ki vannak szolgáltatva maguknál nagyobb erőknek … Hogy tárggyá válhatnak – ők, a legszuverénebbek … Hogy egy szélroham bármelyik pillanatban nyomtalanul kirepítheti őket a képből … Hány ilyen raj, hány ilyen generáció küszködött már ebben a közép-európai léghuzatban is!
Ez a sorsuk a rossz csillag alatt kirajzó nemzedékeknek is. A szél, amely szétszórja sorainkat, átfúhat rajtunk is – hogy a végén ne csak egymástól, de mi magunktól is elsodródjunk – elidegenedjünk … A felejtés szele.
*
Október utolsó napján, Rómában Lengyel Menyhérthez voltam híva vacsorára. Perczel Zita volt még ott, csak ő kiment a konyhába kisütni a húst. Én meg – fejemben egy pohár vörös bornak, de sokkal inkább e találkozások valószínűtlenségének a mámorával – a házigazda oly szabatos, árnyalt, ízes mondatait figyeltem, elragadtatással. – Kár, hogy nincs egy magnó velem – gondoltam. A Nyugat legelső korszakának – Fenyő Miksa mellett – utolsó élő tanúja bámulatra (számomra irigylésre is) méltó eleganciával anekdotázott. Az íróasztala fölött az egyik polcon, ezt is nézem közben, magyar könyvek. Kötésükről is könnyen megismerni őket, az első világháború előtti és utáni kiadványok. Negyven-ötven-hatvan évvel ezelőtti kiadványok. – Ez mind az ön könyve? – Pesten, a barátaim, ha antikváriumokban rábukkannak, megveszik és elküldik. Már ilyen sor van belőlük. – Aztán nevetni kezd, s mint az élet különös, vénségünkre tartogatott tréfáját közli: – Egyetlen betűre sem emlékszem. Pedig én írtam őket. Hiába … – És szabatos, árnyalt, ízes mondatokban részletezi, hogy mennyire nem emlékszik már a régi könyveire, színdarabjaira. Egymás után üti fel a könyveket: – Nem emlékszem … Nem emlékszem. Mint megannyi diadalt, úgy mondja: – Nem emlékszem. – Szinte derűsen: – Nem emlékszem. Olyan, mint aki valami tehertől szabadult meg. Nem is volt kicsi teher. Minden író ismeri, több-kevesebb szégyennel cipeli is haláláig: önmagunkat számon tartani. De, úgy látszik, kilencven évünk után még talán ezt is el lehet tenni. Ha így van, érdemes Matuzsálemnek lenni. Ilyen bölcs Matuzsálemnek. De a másik teher marad. Ez alól nincs felmentés. A kortársakat számon tartani. Kilencvenkét évesen is kigyúlva beszél a szerkesztőtársakról a Pesti Napló-nál és Bródyról és Bartókról és Greta Garbóról, mindenkiről.
*
Persze, a régi iskola. Ady szinte minden kortársáról írt. Kosztolányi majdnem mindről, kedvenceihez vissza-visszatérve, Babitsról kilencszer is, Karinthyról nyolcszor; Szomoryról ötször, Tóth Árpádról négyszer … Ez akkor volt, amikor a szakmák és a szakmai szövetségek se választották széjjel a művészeket. Emlékszem egy Nyugat-számra, amelyben az Ady-versek mellett Bartók Allegro barbaró-ja van, fakszimilében, a következő lapokon meg Kernstok-rajzok … S mögötte, persze, barátságok, állandó kávéházi együttlétek, viták és egy közös fronthoz tartozás tudata. S ma? Nem panaszkodhatunk. Juhász Ferenc valami imponálóan konok és heroikus receptivitással áldoz hónapról hónapra mások művészete előtt – egy oldalnyi prózában, azok szuverén világát bevetítve a maga szuverén világába. Mint egykor Ferenczy Béni, akinek érmeiről napfény és dicsőség villant barátaira … Somlyó Talizmánjai és tanulmányai … Csoóri, aki szintén szenvedélyesen portretíroz, és szintén vissza-visszatér kedvenc modelljeihez, Veres Péterhez, Tornai Józsefhez, és aki felfedezőként ír olyan festőkről, mint Orosz János és Németh József … Illés Endre a gellérthegyi éjszakák csöndjében – a valamikor ott székelő varázslómester örököseként – rendszeresen idéz élőket, holtakat. A kritikusi kard tartja a rendet köztük, és az író a maga vérével itatja – hogy szóra bírhassa őket. Ezért lehet könyveiben a magyar irodalom képe – vigasztalóan és változatlanul – olyan, mint amilyen egy igazi nagy irodalomé lenni szokott … És Vas István, akinek nyomába csak tallózni ér már az irodalomtörténész, az irodalomkritikus – írjon Kassákról, Szentkuthyról, Hajnal Annáról vagy a határokon túl élő magyar költőkről … És Rónay György kritikusi – szinte szemleírói – szolgálata, évtizedeken át, pótolni azt, ami más kritikákból annyiszor kimaradt: az érzékenységet az igazi írói szándékokra … Példaképeim is voltak ők. Abban a kitartó figyelemben, hogy meglássuk az égbolton kirajzolódni – a szellem magasabb rendű biológiai egységének jelképeként – a generációnk plejádját, V betűjét, melynek magunk is tagjai lehettünk.
H. M.
1971, karácsony |