Fekete-zöld babérfák terhe alatt

„Emlékiratpótló napló” mondja egyik öregségében írott könyvéről Balogh Edgár. Posztumusz könyvnek szánja. És „keserű éjszakai könyv”-nek nevezi. Abban a lebénultságomban, hogy tíz éven át csak ide-oda rakosgatom, de képtelen vagyok a naplókötetem kéziratát kiadóhoz elvinni, az utókorra hagyatkozás gesztusa (és gusztusa) is meglehet. Hisz különben nem vagyok én katatóniás, teszem-veszem magam, ágáltam is, „röpködtem” – ahogy a családban mondják – koromat meghazudtoló mozgékonysággal. Hogy a mázsányira halmozódó kézirat dacosan kéziratban akar maradni: ez mégis élő voltomat (élő ember? élő író?) hazudtolja meg.

A magam emlékiratpótló (és drámaíráspótló!) naplóját a „kifelé menő” distancia-tartásával írom. S attól a sokat ígérő végső pillanatomtól előlegben fölvett: mindent egybeölelő látással…

Posztumusz könyveinket írjuk – mondogattuk régebben – a nyomdák lassú – lelassított! – átfutását jellemezve.

Posztumusz könyveinket írjuk – ez a felismerés, vagy „attitűd” még jót is tehet az írásnak ma már, a naprakészséget sürgető silány korban, amikor a nyomdagépek úgy járnak, mint a bolondóra.

Erre a túléléstechnikára Karinthy naplója most bomba példa.