Mi van a hegyen – és mi van a naplón, a büntetőkódexen – túl?
(WEÖRES)
A napló a legszemélyesebb műfaj. Erre én azt mondom, hogy amit írok: napló nélkülem. Személytelen napló. Tehát feltalálom a fából vaskarikát. Tornai József szerint ez magyar specialitás: „vannak magyarok” – írja, s folytatja:
Tulajdonképpen ez az, ami mindig is érdekelt. A fából vaskarika. Kipróbálni a forma tűrőképességét; feszíteni a szituációkat (ha bírja szusszal, minden drámaíró ezt csinálja), igen, az elviselhetőség legvégső határain is túlfeszíteni: kérdőjelet rajzolni minden beskatulyázó kategóriára; bebizonyítani, hogy az ellentétek vonzzák egymást – sőt: hogy gyanúsan egyneműek. Mint egy alkimista. Keresem a bölcsek kövét, hogy megbolygassam vele az elemek zárt rendszerét… És miért ne? Az irodalomba ez belefér. Homérosz azzal kezdte, hogy hosszú eposzt szentelt ama példátlan, kihívó abszurditás bizonyításának, hogy az ellenség nem egy „másik”. Hogy a trójai is ember. És Dosztojevszkij, Csehov, Kosztolányi „résztvétszolgáltatása” vajon nem kérdőjelezi-e meg az igazságszolgáltatás büntetőkódexeit? |