Új néma barátaim

Megpróbálok új műfajokban teremteni új baráti kört. Drámaíró jó barátaim mellett – Euripidésztől Bornemiszáig, Sheridantől Sarkadiig – most kezdem szívembe zárni Pascalt, Márait, Jules Renard-t. Mióta rákaptam az ő naplóikra és álnaplóikra, néha szinte súrolja az arcomat az arcuk – azzal a távolságot tartó mosollyal, amelynek a belső görcsét én is ismerni vélem.

Most Somlyó cikke felhívja a figyelmem Stefan Hermlinre. Olvastam már tőle, és találkoztam is vele üresjáratú nemzetközi találkozókon. Somlyó portréja – a fővonásokat a képzeletünkre bízta – hirtelen testvéri közelben mutatja e nagy német költőt:

„…olyan író, aki hosszú ideje csak szellemi melléktermékeit termeli meg.”

Somlyó elegánsan megfogalmaz egy elegánsan elviselt kudarcot. A legnagyobbat talán, ami írót érhet.

Jobb volna továbblapozni, nehogy túlontúl megejtsen ez a rokonszenves balsors. De most már csak azért is olvasom a folytatást, mert mohón érdekel, mint minden írói visszavonulás, amelyből még egyszer győzelem lehet…

„S amit elmond, csak arról ad hírt, amiről hallgat.”