Egy gyászteli év emlékeibőlIllyés régi naplóit olvasom. Az 1966-os év végén elvonulnak előtte az év halottai. Seregszemlét tart. Némelyikük halála engem is érintett… Pontosabban: érint. Hisz mintha csak most volna, hogy futok le a Szajnának forró kora délután, a Jénai sugárút felől, Bourdet-ék ebédjéről. Az Invalidusok mögötti kis utca felé igyekszem, hogy odaérjek a gyászházhoz a lever du corps szertartására. Öt percet se késtem, és az utca fordulójában már tűnik is el a fekete autó Gara koporsójával. Mint egy autóversenyen, indulnak nyomába a kocsik. Az egyikben helyet kapok, és már száguldunk mi is a végtelenül messzire eső temető felé. És az is mintha most volna, hogy az Új Szent János Kórház kertjében egy padon ülök, és az egyik ablak mögött – tudom – ott vívja haláltusáját Sárközi Márta. És az elmúlásnak az a terítéke a farkasréti temető ravatalozójánál: odabent az egyik koporsónál gróf Hunyady Ferenc beszentelése folyik, és a pap azt a másik halottat is emlegeti, akinek most ácsolják odakint a ravatalt, és akiért már gyűlnek a tömegek… „Egy igaz erdélyi magyart temetünk – így beszélt a pap az öreg Furi gróf fölött –, és egy másik igaz erdélyi magyart is temetnek itt most: Tamási Áront.” Íróismerőseim (no meg a román nagykövetség emberei), akik a szertartás megkezdésére várva a ravatalozó előtti nagy téren sűrű csoportokban álldogáltak, meglepődve láthatták, hogy én mintha egy másik koporsót kísérve jönnék Tamási búcsúztatására – ő innen indult Farkaslakára, Hunyady meg fel a budai temetődombra. Ez is mintha ma lett volna. És hogy a drága fuzsitus Tompa Kálmán, mindnyájunk ingyen doktora, leborul Tamási koporsójára, és nagy zokogások közt ölelgeti… Tompa Kálmán is egy igaz magyar ember volt Erdélyből. |