Életveszélyes műfaj-e a napló?

A naplóíró munkahipotézise legtöbbször olyasmi, hogy amit papírra vet, nem kerülhet nyilvánosságra, csak majd egyszer. Mikor, talán egy hőn remélt politikai változás után, vagy sohanapján.

A végítéletkor – ha lesz.

Az ilyen negatív munkahipotéziseknek lehet lélekemelő erejük. Az a sztoikus pátosz, mellyel a halálraváló Hamlet Horatióra bízza a tanúságtételt: „To tell my story”.

A napló tehát az időnek két síkját fogja be. Tárgya: a napi „hordalék”, az épp aznapi meditáció, a „végtelen napjaim menete” (Kosztolányi); ám az olvasata: majdani. Ezért van a naplóírásnak mindig valami transzcendens huzata.

A kitartóan vezetett naplók legtöbbje magányosan megvívott üdvösségdráma. Ettől is lesznek a naplók oly személyessé. Másként üzen az utókornak a fiatal, másként az agg. Kérdés, hogy a naplóvezetés stílusára is vajon nem érvényes-e az, amit a nagyszerű svéd író, Sven Delblanc – akinek műveit Csatlós János fáradhatatlanul közvetíti – ír a memoárokról. „Írd meg emlékirataidat fiatalon: színesek lesznek és erőteljesek, ha igazságtalanok és szubjektívek is… Írd meg öregen, amikor idillen és önsajnálaton kívül már semmid sem maradt.” (Holmi, 1992. október.) Ugyanazokról az ötvenes évekről olvashatunk Fodor András naplójában és a Máraiéban; s bár mindkettőjüknek egyformán kicsi lehetett a reménye, hogy a hazai olvasóközönség elé kerül rengeteg naplójegyzetük (talán épp ez a reménytelenség volt számukra a konok ihlet forrása), mégis, micsoda különbség van köztük hangvételben. Feledhetetlen Fodor naplójában az a jelenet, amikor sikeres vizsgája után majdnem a villamos kerekei alá szökellve, nevetve visszaint a halálravált kalauznak. Mélységesen igaza van Orbán Ottónak: „A fiatalság izmai lóerejében bízik. Vadul fröcsköl a tó vizében, párbajozik, kiáll a szikla peremére. Ha meghal, meghal, hát aztán. Föl sem fogja, miket beszél.” – Amit ebben a prózaversében Orbán Ottó a generációk kihívó viselkedéséről mond: az említett naplóikból még szembeszökőbb; a folytatást Orbán mintha egyenest az öreg Márai naplóiról írná „Az öregkor (föltéve hogy megérjük) Istennel pöröl: – Hahó, hát ez a te híres mesterműved? A fájó tagok, a disznóól birodalmak, az elhúzódó háborúk?…” Mintha a fiatal szív máris közelebb volna a tőle objektíve távolabb eső utókorhoz, mint az öreg. A század eleji tavaszistenek naplói – Kafkáé, Nizsinszkijé, Csáth Gézáé, Radnótié, a gimnazista Szentkuthyé –, oly mindegy, hogy hány évtized múltán: a mai fiatalok olvasmányai lettek. Mellettük feltámadnak, posztumusz terebéllyel, az Istenhez adresszált nagy soliloquiák: Széchenyi, Füst Milán, Lengyel Menyhért, Illyés, Rónay György naplói.

A naplóíró „szemmel tartja” a maga korát. Viszont a kortársak is szemmel tartják a naplóírót – ha egyszer rajtakapták, hogy rovásukra voyeurködik. A legtöbb naplóíró inkognitóban jár a világban, aztán hazamegy és megírja. Az ilyen napló suttyomban készül, mint a pokolgép. Ha kiderül, mit fabrikál az író, csakugyan úgy néznek rá, mint egy potenciális terroristára, akitől minden kitelik.

Emlékezzünk csak, mennyi talány és feszültség környezte Radnóti naplóját, amíg jobbára ismeretlen, de már legendás volt. Vagy hogy milyen riadalom futott át a brancson, amikor először publikált Fodor András két kötetre rúgó válogatást régi naplójegyzeteiből. Nem is csak azért, amit egyik-másikunk magáról olvashatott – jót, rosszat – bennök, hanem inkább azért, mert fel kellett tételeznünk, hogy azóta is benne vagyunk – nem is sejtve, hogy mikor vagyunk benne – Fodor megvesztegethetetlen tekintetének a látóterében. Pánikba eshetnek a naplóíró családtagjai, munkatársai, börtönőrei, népe bölcs vezérei, ha észreveszik, hogy ki vannak szolgáltatva, mert – Weöres szavával – „néz a hatalmas”.

Kassák akkor szánja el magát naplóírásra, amikor 1955 márciusában Rákosi megint felüti a fejét. Mi lesz?

Hogy a naplóírás mennyire hivatás, ebből a kassáki naplókezdésből kitetszik. Egy jövendő prózaantológia szép darabja lehetne:

„Már régen, évek óta készülődöm a naplóíráshoz. Nem tudtam, világosabban szólva nem mertem magam rászánni. Mitől féltem? Valaki személy szerint megfenyegetett? Nem… Nem rémítgettek, nem fenyegettek meg a szó fizikai értelmében, de olyan légkör vett körül, hogy »saját jól felfogott érdekemben« lemondtam az írásról.

Ma sem vesz körül kristálytiszta levegő, ellenségeim ma sem ölelnek magukhoz szeretettel, s mégis, mintha túljutottam volna életem egy kritikus szakaszán, s íme itt ülök a tiszta papír előtt, hogy rájegyezzem érzéseimet, gondolataimat, a torlódó eseményekkel kapcsolatos észrevételeimet.

Semmi ellenségeskedés, alattomos indulat nincs bennem. Hosszú, tétova idők után ismét ráébredtem, hogy író vagyok, és teljesítenem kell kötelességemet… Aki valóban író, annak kegyetlen belső törvények szerint írnia kell.

Megkísérlem, hátha tudok még tiszta szemmel látni, s talán olyasmit tudok mondani, amit ma vagy holnap hasznosítani is lehet.

Átolvastam a fentebb írottakat, és úgy vélem, járni lehet a megkezdett utat. Ez az út egyszerre vertikális és horizontális. – Vizet, kenyeret és lámpást viszek magammal.”

A Naplóíró és a Kor (amelyet megír) nemegyszer csakugyan úgy fonódik össze egymás elleni (iránti?) szenvedélyben, mint két tébolyult ama konfliktusban, amelyet az idegorvosok folie à deux néven emlegetnek. „Testvérellenfelek” – mondja ilyen esetre a drámaíró. S tudja, hogy ez az élethalál-küzdelem végzettragédiává is fajulhat.

Persze, mindig ott, ahol valamiféle „zsarnokság van”. Családban. A Bach-korszakban. Ceauşescu Romániájában stb. Ezekben a szituációkban a napló maga is tét lesz. Üldözött és dugdosni való tárgy. Sorsa megjelenik a naplóban. S a napló: a napló naplójává is válik.

 

1911. A Faun önfeledten fuvolázta Debussyt, s közben nyílt színen oly mozdulatokat engedett meg magának, mintha tökegyedül volna az erdőben… Az induló XX. századot többek közt Nizsinszkij táncától futották át a sokatígérő boldog borzongások: aranykor kezdődik! (Nálunk Csokonait ébreszti ekkor Ady hasonló ígérettel: „Vitéz sírján ébredt vidám okok röpítnek ki bennünket a Télből.”)

Hisztériás rámenőséggel Nizsinszkij után vetette magát egy kis magyar női csuka. Az orosz táncos jó partinak igérkezett, elejtésére összefogott a pesti család. A turnézó együttesből a balerinák női szolidaritással szintén besegítettek. Valahol az egyenlítő táján egy óceánjáró fedélzetén a kapitány összeadta Nizsinszkijt a matrózfiú-ruhás Pulszky Romolával. Lengyel Menyhért pompás vígjátékot írt az esetről. Ha Shakespeare megéri: ő is megírta volna a maga vígjátékát. (Vagy a későbbiekről: legsötétebb tragédiáját.) A magyar család törököt fogott a tánc istenében. Ez az operett-házasság kihozta a Pulszkyak végzetdrámára-predesztináltságát. Tönkretették Nizsinszkijt és maguk is tönkrementek bele. Ráadásul rájuk szakadt a világháború is. (A hajóskapitány egy katonaköteles antant állampolgárt adott össze egy Ká-und-Ká leánykával.)

Ezekről a viszontagságokról szól aztán Nizsinszkij naplója: egy Csiky Gergely-vígjátékba illő magyar úri család szerencsétlenkedéséről internálótáborokon és svájci gyógyszállókon át; s közben a maga eluralkodó rögeszméjéről: üdvözítő táncaival ő fogja kivezetni minden nemzetbeli kortársait a lövészárkokból! Mivel a Pulszky-Márkus-Párdány egyesült hadak éberen vadásztak a szerintük őrült (vagy az épp általuk őrületbe kergetett?) vejük naplóira – a Nizsinszkij-naplóknak a főszereplője hamarosan maga az üldözött Napló-kézirat lett. A balul kiütött házasságban a felsült család a reputációját féltette a cirill betűs írással egyre telő füzetektől – mi lesz, ha egy kiadó megkaparintja? Nizsinszkij számítgatja is naplójában svájci frankban, hogy vajon mennyit érhet, amit ír. Sztárgázsikhoz volt szokva. A család tehát lopta a naplót, s vitte híresebbnél híresebb pszichiáterekhez, akik persze mondták, amit az aggódó hozzátartozók hallani akartak: „Hölgyeim, számoljanak azzal, hogy egy Messiás nősült be a családba, tartsák készenlétben a kényszerzubbonyt, ha táncolni akarna… És mindenesetre dugják el előle az íróeszközöket.”

A terápia nem törte meg Nizsinszkij humorérzékét. (Bár gyakran fogja el sírógörcs.) Hamleti rafinériával álnaplókat kezd írni. Ezeket apósa, Párdány Oszkár számára, aki aztán orosz szótárral kezében próbálja desifrírozni a hátborzongató üzeneteket. Egyik ilyen csalinaplójában közli Nizsinszkij, hogy hangokat hall, és a hangok arra unszolják, hogy mérgezze meg a gyógyszálló vízvezetékét. Másnap nem ötóraiteázott senki a családból, csak ő. Ezt a csínyét az igazi naplójában mondja el, amelyet egészségügyipapír-szalagokra rótt, s inge alatt a testére tekerve viselt. És a téli sportolók bámulták, hogy mínusz húszfokos hidegben kiskabátban sétál a Sankt Moritz-i hegyek közt…

Beöltözködött a maga evangéliumába. Még nemrég is kerültek elő, kacatokkal teli utazóládákból (vagy a családi cenzúra zárolt anyagából?) Nizsinszkij hiteles és apokrif naplótöredékei.

Holt-tengeri tekercsek a megválthatatlan XX. századból.

 

A zsarnokság közismert paranoiája jó partnerére találhat a naplóíróban. Elsősorban a naplóírót elfogó szorongásokban.

Illyés verses naplói a 44-es évről jelzi: hogyan jár együtt az írás kényszerével az írást megsemmisítő szorongás. („Eltéptem, amit írtam…”)

Klinikai demonstrációra alkalmas e tekintetben Huszár Sándor naplója. Egy erdélyi napló Ceauşescu idejéből. (Azokat a részleteit ismerem e feltehetően nagy – és részben veszendőbe ment – naplónak, amelyek megjelentek A Céh című folyóiratban. 1991/3.)

Az elején nem látszik egyébnek ez a napló sem, mint az ellehetetlenült élet pótszerének. „A cselekvés élet-halál nagyságrendű kérdés. A naplóvezetés? A naplóvezetés pótcselekvés.” (Így írja Huszár szinte megvetően a naplóírásról, amikor egy kiállásával az erdélyi helyiségnevek magyarul is írhatása dolgában vásárra viszi bőrét. 1971. november, csütörtök.) Tizennégy év múlva: „Ez aztán a fejlődés! Ma már a naplóírást tekintem fő tevékenységemnek, azt, ami máskor melléktermék volt.” (1985. február 21. csütörtök.) Hogy aztán újabb két év múlva a kisebbségi „létbe vetettség” meghozza a revelációt: a létezés nagy visszásságának a felismerését, a szubjektív idealizmust, azt a végső látást, amelyre a naplóíró (mint magányos anarchista) eljuthat: „Az az érzésem, hogy a reálisan megvalósuló élettel szemben – amely abnormis, fals és manipulált – én ebben a naplóban egy megvalósítható normális életet élek, próbálok élni, tehát álmodok.” (1987. április 4. szombat.)

Ami végbement: nem holmi puszta „pszichodráma”. Vaskos kegyetlenség-színház is, amelynek egyre inkább főszereplője lesz: a KÉZIRAT.

A naplóját minden fenyegetés ellenére csak azért is tovább körmölő író már-már eszelős kitartásánál csak az a manifeszt-eszelős kitartás a bámulatraméltóbb, amellyel a Securitate a naplóíró sarkában van. Két röntgen-szem figyeli és kerülgeti egymást évtizedeken át. Persze ez az erdélyi horror akkor volna kerek, ha ismerhetnénk a naplóíróra vonatkozó dossziét is a Securitate irattárából. De ezt egyelőre még – úgy tudom – nem publikálták. Így az antagonista főszereplő aberrációira csak következtetni tudunk.

(1982. október 3.) „Ma itt volt Costel. És belőlem kitört a félelem: – Te szekuritátés ezredes voltál, mégpedig jó ezredes, ha egyszer kirúgtak, segíts rajtam! És elmondtam a dilemmámat: ha a naplót kiviszem a lakásból, valahol, valakinél sikerül elrejtenem és ezt felfedezik, akkor ellenséges propagandaanyag terjesztéséért bezárhatnak. Igaz, hogy törvény szerint írói feljegyzéseket szabad készítenem, ha azok nem jutnak mások kezébe, de ezáltal kiszolgáltatom magamat az államrendőrségnek, hisz ahhoz nem kell nagy fantázia, hogy valamilyen vád alapján házkutatást tartsanak és lefoglalják.

Costel hallgatott és végül így szólt: – Ha jogszabályok szerint bírálnak el, akkor neked igazad van, de vajon a jogszabályok szerint bírálnak el?

Tehát ha az ember a törvények szerint él és cselekszik, akkor veszélybe kerül, de ha nem, akkor is. (1982. december 17. péntek) …Ezek szerint a napló olyan mint a fegyver? Egyként szolgálja az önvédelem és az öngyilkosság célját?”

(1984. június 10.) „Este Beke Gyuri keresett fel, aki elmondta: Kolozsváron az a hír járta, hogy nálunk házkutatás volt. A naplóimat keresték és nagyon dühösek voltak, hogy nem találták meg.

Ma megbeszéltem a dolgot a szekus-szakértőkkel. Elsősorban a magyar értelmiségieket akarják megfélemlíteni általa. Figyelmeztetni: ne vezessenek naplót, mert baj lesz belőle. De persze nekem is értenem kell, hogy az efféle házkutatás a levegőben lóg.”

(1985. április 15.) „Ma van az 56. születésnapom. Az egyik legszorongásosabb az eddig megéltek közül. Ma jöttünk ugyanis haza Marosvásárhelyről, ahol eltöltöttünk pár napot, és döbbenten kellett felfedeznünk, hogy távollétünkben a szekuritate bent járt a lakásban… Valaki végiglapozta a gépelt lapokkal tele dossziékat. Lehet, le is fényképezte.

Délutánra összehívtam a szekus-szakértőket. Lebeszéltek arról, hogy felhívjam a Belügyminisztériumot – ahogy szándékoztam volt –, és feljelentsem a szobámban jártakat, hogy hanyagul végezték a munkájukat, és sok nyomot hagytak maguk után. Azt mondták e hozzáértők: naiv vagy, nem véletlenül hagytak maguk után félreérthetetlen nyomokat. Így akarták tudomásodra hozni, hogy figyelnek.

Fájdalmas. Ezek után kénytelen vagyok az 1984. január és 1985. április 8. között írt naplóimat is megsemmisíteni, hisz ha lefényképezték, akkor a kezükben vagyok.

Persze, mint ez a feljegyzés is mutatja, nem tudok meglenni napló nélkül…”

(1985. október 5.) „Gyűlés után belém karol egy F. A. nevű volontőr… tudtommal a nagybácsija magas rangú szekus tiszt. – …Ír maga naplót? Na látja! Ezt még én is tudom. És honnan tudom, hiszen most beszélünk róla hosszabban először? Másoktól. De kérem: hagyjon fel a naplóval!”

S erre másfél hónapra megkapja a maffiózófilmekbe illő figyelmeztetést a Securitatétól az állhatatos naplóíró (aki a Szabad Európa rendszeres hallgatója):

(1985. november 24. vasárnap.) „Mondja a SZER román adása, hogy egy Gh. Ursu nevű román mérnököt, aki naplót vezetett, letartóztatták, majd a börtönben agyonverték. Csoda, hogy félek?”

Lehet még a feszültséget fokozni? Még két évig, igen.

„Hétfőn, Sepsiszentgyörgy felé menet kocsinkat rendőrkülönítmény állította le és elvettek minden magyarul írott könyvet, lapot, iratot. Köztük a napló október 1. és december 14. közötti időszakban írott jegyzeteit. Mintegy 250 oldal szöveget. A sokk erejére jellemző, hogy olyasmit csináltam, ami felér egy hajótöréssel…” A sokk kiváltja az önpusztító reflexet. Azt az ősi magyart, hogy „no lássuk Úristen…?”.

És mégis katarzis:

„Lám – alig három nappal a napló elkobzása után – szinte öntudatlanul leültem a gép mellé és írni kezdtem ezeket a sorokat. Az új naplót. Ez tart életben. A napló.”

Nem is kell család vagy rendőrség, hogy bűntudat támadjon a naplóíróban tevékenysége folytán. Még a Securitate meg se kezdte akcióit, Huszár Sándor már így intonálja naplóját: „Az én naplómban – úgy érzem – az önvád dominál” (1967).

Ha a naplóíró nem kecsegtetheti magát a közeli megjelenés kilátásaival, ez magyarán azt jelenti: naplóira nincs megrendelése. Nem hivatkozhat léte igazolásául társadalmi igényre. Csak valami kanti imperatívuszra; mint tette Kassák.

Márpedig írói hivatásunk eléggé törékeny szerzet; grafomán legyen, aki gyakorlásához a hívást nélkülözni bírja: az olvasó érdeklődését, a lektorok figyelmét, a szerkesztő tisztába tevő gondját, a kiadó szerződését. Minden író közt a naplóíró a legárvább. Öngerjesztéssel tartja fenn hitét, hogy érdemes. Talán ezért talált ki Mikes is egy fiktív nénikét, aki valahol egy Rodostónál érvényesebb világban várja az ő leveleit. Tehát úgy ír, mintha volna kinek… Pedig ők aztán Rodostóban igazán időmilliomosok voltak. Naplót írni vagy esztergályozni? Szinte egyremegy.

Bevallom, én is úgy éreztem, mint akit tetten értek, amikor a minap az új Szépirodalmi felbontotta még Illés Endrével kötött szerződésem az évtizedek óta esztergályozott napló-esszéim kötetére. – Rájöttek! – és behúztam fülem-farkam, s igyekeztem úgy gyűrni zsebre a felmondólevelet, mintha csak holmi autóárjegyzék volna a legújabb típusú Porschékről. (– Nem az én lábam! – mondhattam volna a klasszikus szavakat Hunyadi Sándor után, aki így distancírozta magát a nadrágja szárából kilógó hosszú gatyája madzagától.) Ha pedig a napló címzettje merő kitaláció, vagy ha amit szabadságunknak reméltünk, azt némi betűcserével OSTOROD-nak is mondhatjuk: az író menthetetlenül belép „magánya zord vas-szüzébe”, ahol majd önpusztítólag szaggathatja máját-veséjét. (A metafora: Gulyás Páltól.) Csakhogy a naplóíró – a regényíróval és a költővel szemben – már a műfajjal együtt jegyzi el ezt a vas-szüzet.

A társadalmonkívüliségnek, persze, meglesznek a következményei. A naplóíró pszichéjére nézve. Magányos bűn a naplóírás, kifizetődőbb tevékenységtől ellopott idő, a család iránti kötelességünk elhanyagolása, obszesszió. Lengyel Menyhért – az egyik legkitartóbb magyar naplóíró hatvan éven át jegyezte élete eseményeit és filozofikus reflexióit, tehát, hatvan éven át nyögte a napló-dependenciát. „Ha nincs naplóírás, az azt jelenti, hogy boldog vagyok” – sóhajt fel Párizsban 1951. május 12-én, hetvenévesen. (Elgondolkoztató, hogy a naplóírásnak ezt a boldogító hiányát menten naplóba jegyzi.)

A naplóíró szorongásai nemcsak onnan erednek, hogy az idejét lopja egyéb lukratívabb foglalatosságoktól, hanem onnan is, hogy amit létrehoz: fölöttébb veszendő.

Az irodalomtörténetben számon tartott naplók szép száma nem töltheti el optimizmussal a naplóírót. Kiszámíthatatlan, hogy évszázadok során mi ment veszendőbe a naplóírók postájából. („A tízezer szerencse szériája” kellett hozzá, hogy Mikes leveleskönyve Rákóczi öreg szolgájától egy magyar származású francia tüzér hadnagyhoz kerüljön, majd a Bécsbe bevásárolni induló szolnoki kereskedőhöz, tőle a lelkes Kulcsár Istvánhoz, hogy végül kikössön az egri líceum könyvtárában, ahol – Kálnoky verséből tudjuk – egy hóbortos pap őrizte…) Az a „másik idő”, amelyet a naplóíró megcéloz: messze van, s a jövő események kiismerhetetlen esetlegessége bizonytalanná teszi posztumusz üzenete sorsát – akár a tenger árja a palackban küldött híradásokat.

A hajótörött reménytelensége hat – paradox stimulusként – a legtöbb naplóírónál. Füst Milán neuraszténiái legjobban a naplókéziratának féltésében csúcsosodtak. Annyira féltette, annyira fetisizálta őket, hogy nem csoda, ha végül el is vesztek. Óh, az ő próféta lelke! Még talán a világháborúk is azért söpörtek végig Európán, hogy az ő kéziratai a romok alá temetkezzenek…

Vagy van-e meghatóbb látvány a naplói kéziratát mindig „a túlsó partra” mentő Lengyel Menyhértnél, aki hosszú és hányt-vetett élete során folyton úton volt, s rengeteg csomaggal, családdal, félig megírt drámák kézirataival látjuk őt várakozni a legközelebbi nemzetközi gyorsra vagy óceánjáróra, s lám, mindig szorongat a kezében egy feneketlen bőrcekkert, ezt nem bízza hordárra, mert ebben van az Életem Könyve. Így hívta a naplóit. Ezen a címen jelent meg belőlük nemrég a posztumusz válogatás is. S akárcsak Füst Milánnál: ez a kitűnő kötet is – megjelenésével – inkább elvágni, mint elősegíteni látszik a folytatást. Pedig Lengyel Menyhért naplóiból is még jócskám telnék pár izgalmas kötetre. Hisz kilencvenéves korára már hajókoffernyira dagadt az ő palackpostája.

Itt az alkalom – nem kerülhetem ki –, hogy bevalljam: az én kezemen is szárad egy napló elveszte. Amikor a háború alatt Genfbe mentem: ez már a menekültek városa volt megint. Kálvin temploma tövében egy francia menekült: Pierre-Jean Jouve, a nagy hermetikus írta direkt hatású ellenállási költeményeit; akkoriban hunyt el Genfben az olasz Guglielmo Ferrero (akinél előtte nemrég a fiatal Bibó István tanult); s ott halt meg épp az osztrák Musil, s vele szintén egyidőben a német Artur Holitscher. A menekült írókra gondot viselő szervezetben – Bureau International pour le Placement des Intellectuels Réfugiés – ennek bámulatra méltó vezetőnője, Silberschein Fanny (nem ismertem senkit, aki hozzá fogható fogékonysággal szolgálta volna Európa oly veszendő szellemi értékeit), mikor hazaindultam Genfből Magyarországra, kezembe nyomott egy fekete viaszos vászonba gombolt paksamétát, tele apró noteszokkal: – Egy magyar író naplója, Holitscher Arturé – mondta. S megmagyarázta, hogy a pesti születésű Holitschernek a harmincas években egy ideig előnyösebbnek látszott visszavennie a magyar állampolgárságát. Budapesten aztán Réz Ádámnak köszönhetően megismertem a weimari német irodalomnak egy nagyon jó ismerőjét, a prágai származású K. S. doktornőt, aki olvasta és becsülte Holitschert is. Idézgette bátor, kihívó önéletrajzait. Neki adtam oda a nehezen kibetűzhető naplókat megfejtésre. Ágya mellett tartotta, egy kis könyvespolcon. Mire az egyik firenzei tanév után hazajöttem, a doktornő lakását zárva találtam, közben elhunyt. Holitscher naplóinak pedig nyoma veszett. Már könyvespolc se volt. Indolenciámmal eszköze lettem én is annak a Nemezisnek, amely az írói hagyatékokat, kéziratokat meneszti a kukába – a „minden testek útja” epilógusaként… Egy okkal több, hogy rajtam is beteljék, tudom.

A napló legtitkosabb magja: az eszkatologikus ígéret. Hogy életünk igazsága egyszer majd kiderül. A közeli megjelenésnek a reménye – hisz erről Juhász Béla szerint a legtöbb naplóíró lemond – marad ez a rekompenzáció. Hogy a palackpostázott naplók mind ott lesznek az Utolsó Ítéletnél, hol a Bíró el fog jönni, és a Nagy Könyv kinyittatik.

Ott lesznek az elkobzott naplók. Az is, amelyet a hadifogságból hazatérő Jobbágy Károlytól koboztak el a magyar határon (hogy őt magát visszaküldjék Szibériába – tanuljon amnéziát!).

Még az a sok örökre elveszettnek hitt napló is – a Holitscher Artúré, remélem – előkerülhet azon a lektűrön.