Önkritika: a feledés fátyola

Honnan van az a megnyugtató (hamis) biztonságérzetem, valahányszor egy jelentősnek tetsző megfigyelésre vagy eszmére jutok, hogy felesleges ezt most lejegyeznem, hiszen úgysem fogom elfelejteni? Tíz perc múlva aztán tehetem tűvé érte a tudatom minden zugát, sehol se találom. S persze arra se tudok rájönni, hogy milyen összefüggésbe tartozott az elveszített gondolatom.

A (hamis) biztonságérzetem nem fakadhat tapasztalatból, hiszen a tapasztalat arra tanít, hogy az emlékezetem rostáján gondolataim ellenállás nélkül hullanak a semmibe.

Jöhet lustaságból, hogy a leginkább nemszeretem munkától (az írástól) megkíméljem magam.

Jöhet a Világrendnek az önvédelmi reflexéből (van ilyen), amellyel a Világrend szeretné magát, amennyire lehet, megkímélni a Szellem zavargásaitól.

Lehet, hogy ez az utóbbi kettő: egy. Mármint a lustaságom és a világ abbeli szándéka, hogy amennyire lehet, maradhasson békében, félhomályban. A világ inerciája okosan engem bénít le. Nekem ne szóljon szám, neki ne fájjon a feje.

De lehet, hogy ez az egész nem egyéb, mint a teremtő erők árapálya bennünk: az invenció pillanata olyan, mint a szerelmes fellobbanásé, a visszaemlékezés pedig ezt a túlbecsülést cenzúrázza ki: „Fátyolt reá!”