Udvarképesség

A magunkfajta műveltkedő írók (vagyunk elegen), akik szívesen tűzünk ki egy-egy csillagfényű mottót valamely írásunk fölé – mint én most Arany Jánostól –, mi pontosan tudjuk, hogy kiktől „illik” (kiktől „lehet”, kiktől „elegáns”) idézni – a legismertebbektől a legismeretlenebbekig –, és kiktől nem. Ehhez a disztinkcióhoz, persze, fül kell, de a fülnek is megvan a maga protokollja, amelyet a leghányavetibb „citatológus” is óvakodik áthágni.

S ez a protokoll nem követi a társadalmi ranglistát. Sőt.

Baudelaire verseiből, prózáiból minden mottó aranyat ér, de François Coppée bölcsességei nem találnak késői visszhangra, bár napszámban írt oly megtévesztésig jól sikerült verseket, mint Gyulai Pál. De Gyulai Pált is ki hozná fel ma orákulumként? Péterfy Jenőt inkább. Maeterlincket bízvást lehet idézni, Edmond Rostand drámáit legfeljebb szóban, társaságban, megengedő mosolyok közt. („Lázár vagyok a csókok lakomáján.” – „Ó, maga is szereti Cyranót?” – ezen a szinten.)

Rimbaud-t idézni sikk, Sully-Prudhomme-ot ellenkezőleg. Szép Ernőt igen, Gellért Oszkárt nem. Tűz Tamást igen, Mécs Lászlót nem. Prohászka Lajost igen, Prohászka Ottokárt nem. Lengyel Menyhértet igen, Zilahy Lajost nem. Hamvas Bélát igen. Kornis Gyulát nem (Pekár Gyulát sem!), Vargha Gyulát viszont igen. Szabolcskát a világért se.

A „vendégszövegek” mai divatja idején pláne fontos kezd lenni: kik udvarképesek, és kik nem posztmodernéknél.

Nincs az a snassz lakoma, mely ne kapna fényt, ha csak egy szál Wittgenstein-idézetet is kiteszünk a lekozmált krumplipaprikás mellé.