Mottó egy naplókötethez
„A naplóformának sok előnye, de sok buktatója is van. Akár a mű végleges formája is lehet: ha
Montaigne-nek sikerült, másnak is sikerülhet: felment a szilárd logikai vázú tartalomjegyzék alól, és egy csomó dolog
elmondása alól, amit a logikai váz megkíván, de igazában nem döntő mondanivalók.”
(Bibó István)
Örvényes
Megtanultam, hogy az impulzusokra és az inzultusokra írásban válaszoljak, és nem tettekkel.
Jegyzeteim jó része éppúgy lemerül – örökre? – a láda fenekére, mint amit a lélek a tudatalattiba temet el. Valami
könnyű hab azért mindig képződik a felszínén. Efféle naplójegyzetek.
Aztán ezt is lehúzza a láthatatlan örvény.
A rongyoszsák kincsei
Amikor céduláimat kiöntöm a dossziékból a nagyszőnyegre, s közéjük telepszem rakosgatni őket
témánként, meg a kallódó töredékeknek megkeresni a folytatást: a mozdulataimban és a derűs kedvemben felismerem
a gyerekkori emléket: azt csinálom én, amit anyám csinált, amikor foltot keresett a nadrágomra, és kiöntötte a szoba
közepére a rongyoszsákot, és kiderült, hogy milyen gazdagok vagyunk. S engem is elfogott a birtoklás boldogsága.
Mohón nézegettük körben „ez mi volt?” – „ebből mi lesz?”
Ez meg már csak felmosórongynak jó.
A jegyzeteim
Ez a felhám.
Még minden sebemet benövik.
Ólomsúlyok, Szárnyak
Az írással, ezzel az elkezdeni legkínkeservesebb munkával az első pillanatban együtt jár valami lebénító
fáradtság. Hiába van alig kétlépésnyire ott az asztalon a hívogató tiszta papír, ha valamit lejegyezni kell, az a kezem
ügyében heverő számla hátára vagy egy villamosjegyre kerül.
Belelendülve az írásba – amikor annak már megteremtődik a saját tere – elfognak a motorikus impulzusok. Az író le s fel üget a rendelkezésére álló lakásban (vagy inkább: már
a műben?). Ahogy a regényíró-lázban égő Kemény Zsigmondról jegyezték fel – jó erdélyiesen: „kereken jár szobájában a báró”.
Udvarképesség
S nem felejti, kit vendégel |
(ARANY JÁNOS)
A magunkfajta műveltkedő írók (vagyunk elegen), akik szívesen tűzünk ki
egy-egy csillagfényű mottót valamely írásunk fölé – mint én most Arany Jánostól –, mi pontosan tudjuk, hogy kiktől
„illik” (kiktől „lehet”, kiktől „elegáns”) idézni – a legismertebbektől a legismeretlenebbekig –, és kiktől nem. Ehhez
a disztinkcióhoz, persze, fül kell, de a fülnek is megvan a maga protokollja, amelyet a leghányavetibb „citatológus”
is óvakodik áthágni.
S ez a protokoll nem követi a társadalmi ranglistát. Sőt.
Baudelaire verseiből, prózáiból minden mottó aranyat ér, de François Coppée bölcsességei nem találnak
késői visszhangra, bár napszámban írt oly megtévesztésig jól sikerült verseket, mint Gyulai Pál. De Gyulai Pált is ki
hozná fel ma orákulumként? Péterfy Jenőt inkább. Maeterlincket bízvást lehet idézni, Edmond Rostand drámáit
legfeljebb szóban, társaságban, megengedő mosolyok közt. („Lázár vagyok a csókok lakomáján.” –
„Ó, maga is szereti Cyranót?” – ezen a szinten.)
Rimbaud-t idézni sikk, Sully-Prudhomme-ot ellenkezőleg. Szép Ernőt igen, Gellért Oszkárt nem. Tűz
Tamást igen, Mécs Lászlót nem. Prohászka Lajost igen, Prohászka Ottokárt nem. Lengyel Menyhértet igen, Zilahy
Lajost nem. Hamvas Bélát igen. Kornis Gyulát nem (Pekár Gyulát sem!), Vargha Gyulát viszont igen. Szabolcskát
a világért se.
A „vendégszövegek” mai divatja idején pláne fontos kezd lenni: kik udvarképesek, és kik nem
posztmodernéknél.
Nincs az a snassz lakoma, mely ne kapna fényt, ha csak egy szál Wittgenstein-idézetet is kiteszünk a
lekozmált krumplipaprikás mellé.
„Őrzők, vigyázzatok…”
Mióta hivatalom van, hajnalban kelek, három és négy között, hogy legyen pár nyugodt és lucidus órám
magamnak – ha nem is írni (ahhoz az kéne, hogy ne kelljen közben az órára pillantgatnom írás közben, meg az kéne,
hogy ne induljanak meg öt órakor az autóbuszok, hogy fél hatkor ne dördüljön meg – a végítélet pontosságával – a
mindent bedaráló szemetes autó a ház előtt – mert az íráshoz nemcsak idő kell, hanem kell az időn-kívüliség is –
enélkül iskolai dolgozat lesz minden írás, amely a rácsöngetés félelemgörcsében fogant) ha nem is írni, de legalább
jegyzetelni – erre futja a hajnali órákban – a megírandókhoz.
Ekkor születnek az efféle naplójegyzetek is.
Aforisztikus filozófia
A napló (tehetném idézőjelbe, mert nem napló ez, csak így hívom) nekem arra szolgál, hogy különben
csak értekezésekkel megközelíthető – jobban mondva: értekezésekkel menthetetlenül eltávolított – jelenségeket
megpróbáljak tettenérni.
Köd
Az emigrációban (s persze nemcsak az emigrációban) a sűrű naplójegyzetelés abból is születhet, hogy
idegenbe (és elidegenedőben) óhatatlanul kerülgetni kezdi az embert az amnézia. A
tudat nem tartja már oly fontosnak az új eseményeket, hogy rögzítse. Sztrájkba kezd, a maga módján. Ami idegenben
történik, azt lerázza magáról, mint kutya a vizet.
„Ha nem jegyzek mindennap, nem tudok emlékezni, hogy két nappal előbb mi történt”. Ezt Lengyel Menyhért írta hollywoodi naplójába 1937-ben. Aztán még közel negyven évet élt abban
a rászálló aranyködben, idegenben…
Mánia
Pulszky Romola (hogy egy magyar apa hogyan adhatott nyelvünkben ily baljós hangzatú nevet újszülött
kislányának?) azt írja a Nizsinszkij-naplók egyik kiadása elé (San Francisco, 1963), hogy a naplóírás elhatalmasodó
mániáját tartja szerencsétlen férje szellemi leromlása okozójának. Vagy legalábbis, legszembeszökőbb tünetének.
Vagy babonás lidérclángjának… „Lázasan írt, órák hosszat, én próbáltam őt visszatartani ettől, féltettem…”
A Szentlélek visszaviszi az ajándékát
Hordom a mozaikszemeket egy színdarabhoz. A témája megvan, a jegyzetek szaporodnak hozzá, s
egyszer csak – elalvás előtt, szinte villámfényben, világos lesz a koncepció. És szerencsésen nem is fogalmilag, hanem
képszerűen.
A kép, amely a ködösen alakuló drámakoncepciónak központi értelmet ad, olyan magától értetődő,
logikus, hogy más nem is lehet.
– Fel kéne jegyezned – súgja valami.
– Ugyan! Hisz feledhetetlen. – És boldogan alszom el, mint aki kincset talált.
Reggel arra riadok, hogy jaj, megvan-e.
Nincs meg.
És most már nem is lesz soha meg.
– Jövel vissza Szentlélek! – esengek.
Lehunyt szemmel, mozdulatlanul várom, hogy hátha csakugyan visszatér. Hogy bekopog az ablakon. –
Itt a megoldás – mondja, szépen artikulálva, hogy a szájmozgásról leolvashassam az üvegen át.
Hiába…
Önkritika: a feledés fátyola
Honnan van az a megnyugtató (hamis) biztonságérzetem, valahányszor egy jelentősnek tetsző
megfigyelésre vagy eszmére jutok, hogy felesleges ezt most lejegyeznem, hiszen úgysem fogom elfelejteni? Tíz perc
múlva aztán tehetem tűvé érte a tudatom minden zugát, sehol se találom. S persze arra se tudok rájönni, hogy milyen
összefüggésbe tartozott az elveszített gondolatom.
A (hamis) biztonságérzetem nem fakadhat tapasztalatból, hiszen a tapasztalat arra tanít, hogy az
emlékezetem rostáján gondolataim ellenállás nélkül hullanak a semmibe.
Jöhet lustaságból, hogy a leginkább nemszeretem munkától (az írástól) megkíméljem magam.
Jöhet a Világrendnek az önvédelmi reflexéből (van ilyen), amellyel a Világrend szeretné magát, amennyire
lehet, megkímélni a Szellem zavargásaitól.
Lehet, hogy ez az utóbbi kettő: egy. Mármint a lustaságom és a világ abbeli szándéka, hogy amennyire
lehet, maradhasson békében, félhomályban. A világ inerciája okosan engem bénít le. Nekem ne szóljon szám, neki
ne fájjon a feje.
De lehet, hogy ez az egész nem egyéb, mint a teremtő erők árapálya bennünk: az invenció pillanata olyan,
mint a szerelmes fellobbanásé, a visszaemlékezés pedig ezt a túlbecsülést cenzúrázza ki: „Fátyolt reá!”
Circumdederunt me
Ez volt a legnagyobb megpróbáltatás: a kézirataival összezárkózó író társtalansága, egyedül vállalt
félelmetes felelőssége. Ez az, ami egy életen át igénybevett. Ez az, amibe bele lehetett volna már az első pillanattól
dögleni.
A kézirat sunyi türelemmel hagyja magát alakítani. Szinte kínálkozik: törölj! korrigálj! dobd el az egészet!
Mindig legyen úgy, ahogy az író akarja. De hisz az író maga is egy nehezen tisztázható nagy köteg impulzus, feltett
szándék, lüktető ambíció, lehazudott ösztön… És hozzá az emlék-asszociációk megállíthatatlan áradása. Honnan
tudhatná hát bolond feje, hogy mit is akarjon ebben a nagy embarras de richesse-ben?
S némelyiknek még súgnak is. Egy Hang. Ezt írd!
Ki bírja elviselni azt az írói szabadságot, amely minden egyes leírt szó előtt a
papír fehérségében nyílik előttünk? Nekivágni megint egy végtelen hómezőnek?
A legtöbb író kissé összehunyorítja a szemét írás közben. Túl sok a fény.
A legtöbb bajom épp ezzel van
Rendetlen, utazgató életmódom is oka annak, hogy soha nem tudom, mit, hol és milyen állapotban
hagytam. Ami kéziratban marad, persze elvész, amit legépeltetek, megfullaszt a kópiáival.
Füst Milánnak is folyton az ide-oda dugdosott kuffernyi naplóival volt a legtöbb baja.
Főmű, csend
Nem csupán literátori buzgóságból körmölök ki figyelemre méltó passzusokat, aranyköpéseket,
telitalálatokat, szívszorító bölcsességeket Füst Milán Naplójából.
Hanem azért is, mert érthetetlenül igazságtalannak érzem a
csendet körülötte.
Mi van? Hát nem olvassák?
És ha olvasnák, hogyhogy nem ujjonganak föl: „Micsoda gazdagság!”
A Napló tele van reflexióval a korabeli (és klasszikus) irodalomra. Mennyi
figyelmet tanúsított Füst Milán a kortársak iránt.
És reá – Füst Milánnak e főművére – nem reflektál jóformán senki.
Idegenben
Nekem nincs ál-nagynéném, akinek naplóimat levélként címezhetném, de azért ez is egy olyan Rodostó-műfaj. Ne is szépítsük, mondjuk ki minél hamarébb azokat a szavakat, amelyeket a kritikusok majd felvethetnek –
és bizonyára fel is fognak vetni, kötetbe gyűjtött írásaimmal kapcsolatban:
reflexió, szubjektivizmus, izoláltság, emigráció, lektűr-élmény, kultúrsznobizmus, intellektuális artisztikum, aforisztikusság…
Sőt, a felsorolásból látva, hogy milyen késeket markolászok pengéjüknél fogva – a fentiek mellé még jöhet
az önsajnáltatás meg az autodestrukció…
Nem törekedhetem teljességre.
Hiszen a legfájdalmasabb, legmegszégyenítőbb, leghalálosabb jelzőt bizonyára most se én fogom
kitalálni…
Azt a telibetalálót. Azt a gyilkosat.
Rajta!
Napló az elveszett naplóról
Az elveszett kézirattal, ami először belém nyilallik, nem a veszteség, hanem, hogy más (rendőrség, család:
egyremegy) megtalálja és olvasni fogja.
Végváram huzatos falai mögül
Minden katonámra
Egy-egy kapu tárva
Dőledező falamon…
(ARANY – töredék)
Ahol Shakespeare állt, most üres polc. Aranynál tizenkét kötetnyi rés. Gyönyörű olasz-francia
Dantém (még Lucianától kaptam Genfben) tornya lehullása óta nem volt erőm Dantét pótolni se. Hányszor lőtték
ki az Ókori Lexikonomat? (Az elsőt D. M. építette be könyvtáramba, a másodikat V. B.) A Pallas Lexikon
palánkjának a helye ócska folyóiratszámokkal van betömve… Vörösmartyból az van meg, ami a fejemben forog
elnémíthatatlanul. A korabeli, metszetekkel díszített Racine bőrkötéses kis köteteit egyszer még sikerült a cinkos
antikváriustól visszavásárolnom. Aztán valahol elhagytam. Pedig most, hogy meglep az öregség, most volna jó
kézbe venni őket… Nincs kincs.
Vasreszelék a papírlapon
Szeretném a papíron elszórt szavakkal láthatóvá tenni az erőtérnek – amelyben élünk – egy metszetét.
Miért írsz annyit?
Ahol a nonszensz polgárjogot nyer – az evidenset magyarázni kell.
Életveszélyes műfaj-e a napló?
A naplóíró munkahipotézise legtöbbször olyasmi, hogy amit papírra vet, nem kerülhet nyilvánosságra,
csak majd egyszer. Mikor, talán egy hőn remélt politikai változás után, vagy sohanapján.
A végítéletkor – ha lesz.
Az ilyen negatív munkahipotéziseknek lehet lélekemelő erejük. Az a sztoikus pátosz, mellyel a halálraváló
Hamlet Horatióra bízza a tanúságtételt: „To tell my story”.
A napló tehát az időnek két síkját fogja be. Tárgya: a napi „hordalék”, az épp aznapi meditáció, a
„végtelen napjaim menete” (Kosztolányi); ám az olvasata: majdani. Ezért van a
naplóírásnak mindig valami transzcendens huzata.
A kitartóan vezetett naplók legtöbbje magányosan megvívott üdvösségdráma. Ettől is lesznek a naplók oly személyessé. Másként üzen az utókornak a fiatal, másként az agg. Kérdés,
hogy a naplóvezetés stílusára is vajon nem érvényes-e az, amit a nagyszerű svéd író, Sven Delblanc – akinek műveit
Csatlós János fáradhatatlanul közvetíti – ír a memoárokról. „Írd meg emlékirataidat fiatalon: színesek lesznek és
erőteljesek, ha igazságtalanok és szubjektívek is… Írd meg öregen, amikor idillen és önsajnálaton kívül már semmid
sem maradt.” (Holmi, 1992. október.) Ugyanazokról az ötvenes évekről olvashatunk
Fodor András naplójában és a Máraiéban; s bár mindkettőjüknek egyformán kicsi lehetett a reménye, hogy a hazai
olvasóközönség elé kerül rengeteg naplójegyzetük (talán épp ez a reménytelenség volt számukra a konok ihlet
forrása), mégis, micsoda különbség van köztük hangvételben. Feledhetetlen Fodor naplójában az a jelenet, amikor
sikeres vizsgája után majdnem a villamos kerekei alá szökellve, nevetve visszaint a halálravált kalauznak. Mélységesen
igaza van Orbán Ottónak: „A fiatalság izmai lóerejében bízik. Vadul fröcsköl a tó vizében, párbajozik,
kiáll a szikla peremére. Ha meghal, meghal, hát aztán. Föl sem fogja, miket beszél.” – Amit ebben
a prózaversében Orbán Ottó a generációk kihívó viselkedéséről mond: az említett naplóikból még szembeszökőbb;
a folytatást Orbán mintha egyenest az öreg Márai naplóiról írná „Az öregkor (föltéve hogy megérjük) Istennel pöröl:
– Hahó, hát ez a te híres mesterműved? A fájó tagok, a disznóól birodalmak, az elhúzódó háborúk?…” Mintha a fiatal
szív máris közelebb volna a tőle objektíve távolabb eső utókorhoz, mint az öreg. A század eleji tavaszistenek naplói
– Kafkáé, Nizsinszkijé, Csáth Gézáé, Radnótié, a gimnazista Szentkuthyé –, oly mindegy, hogy hány évtized múltán:
a mai fiatalok olvasmányai lettek. Mellettük feltámadnak, posztumusz terebéllyel, az Istenhez adresszált nagy soliloquiák: Széchenyi, Füst Milán, Lengyel Menyhért, Illyés, Rónay György naplói.
A naplóíró „szemmel tartja” a maga korát. Viszont a kortársak is szemmel tartják a naplóírót – ha egyszer
rajtakapták, hogy rovásukra voyeurködik. A legtöbb naplóíró inkognitóban jár a
világban, aztán hazamegy és megírja. Az ilyen napló suttyomban készül, mint a pokolgép. Ha kiderül, mit fabrikál az
író, csakugyan úgy néznek rá, mint egy potenciális terroristára, akitől minden kitelik.
Emlékezzünk csak, mennyi talány és feszültség környezte Radnóti naplóját, amíg jobbára ismeretlen, de
már legendás volt. Vagy hogy milyen riadalom futott át a brancson, amikor először publikált Fodor András két
kötetre rúgó válogatást régi naplójegyzeteiből. Nem is csak azért, amit egyik-másikunk magáról olvashatott – jót,
rosszat – bennök, hanem inkább azért, mert fel kellett tételeznünk, hogy azóta is benne vagyunk – nem is sejtve, hogy
mikor vagyunk benne – Fodor megvesztegethetetlen tekintetének a látóterében. Pánikba eshetnek a naplóíró
családtagjai, munkatársai, börtönőrei, népe bölcs vezérei, ha észreveszik, hogy ki vannak szolgáltatva, mert – Weöres
szavával – „néz a hatalmas”.
Kassák akkor szánja el magát naplóírásra, amikor 1955 márciusában Rákosi megint felüti a fejét. Mi lesz?
Hogy a naplóírás mennyire hivatás, ebből a kassáki
naplókezdésből kitetszik. Egy jövendő prózaantológia szép darabja
lehetne:
„Már régen, évek óta készülődöm a naplóíráshoz. Nem tudtam, világosabban
szólva nem mertem magam rászánni. Mitől féltem? Valaki személy szerint megfenyegetett?
Nem… Nem rémítgettek, nem fenyegettek meg a szó fizikai értelmében, de olyan légkör vett
körül, hogy »saját jól felfogott érdekemben« lemondtam az írásról.
Ma sem vesz körül kristálytiszta levegő, ellenségeim ma sem ölelnek magukhoz
szeretettel, s mégis, mintha túljutottam volna életem egy kritikus szakaszán, s íme itt ülök a tiszta
papír előtt, hogy rájegyezzem érzéseimet, gondolataimat, a torlódó eseményekkel kapcsolatos
észrevételeimet.
Semmi ellenségeskedés, alattomos indulat nincs bennem. Hosszú, tétova idők
után ismét ráébredtem, hogy író vagyok, és teljesítenem kell kötelességemet… Aki valóban író,
annak kegyetlen belső törvények szerint írnia kell.
Megkísérlem, hátha tudok még tiszta szemmel látni, s talán olyasmit tudok mondani, amit ma vagy
holnap hasznosítani is lehet.
Átolvastam a fentebb írottakat, és úgy vélem, járni lehet a megkezdett utat. Ez az út egyszerre vertikális
és horizontális. – Vizet, kenyeret és lámpást viszek magammal.”
A Naplóíró és a Kor (amelyet megír) nemegyszer csakugyan úgy fonódik össze egymás elleni (iránti?)
szenvedélyben, mint két tébolyult ama konfliktusban, amelyet az idegorvosok folie à deux néven emlegetnek. „Testvérellenfelek” – mondja ilyen esetre a drámaíró. S tudja, hogy ez az élethalál-küzdelem végzettragédiává is fajulhat.
Persze, mindig ott, ahol valamiféle „zsarnokság van”. Családban. A Bach-korszakban. Ceauşescu
Romániájában stb. Ezekben a szituációkban a napló maga is tét lesz. Üldözött és
dugdosni való tárgy. Sorsa megjelenik a naplóban. S a napló: a napló naplójává is válik.
2. A napló mint a napló főszereplője
Nizsinszkijnél, Huszár Sándornál
1911. A Faun önfeledten fuvolázta Debussyt, s közben nyílt színen oly mozdulatokat engedett meg
magának, mintha tökegyedül volna az erdőben… Az induló XX. századot többek közt Nizsinszkij táncától futották
át a sokatígérő boldog borzongások: aranykor kezdődik! (Nálunk Csokonait ébreszti ekkor Ady hasonló ígérettel:
„Vitéz sírján ébredt vidám okok röpítnek ki bennünket a Télből.”)
Hisztériás rámenőséggel Nizsinszkij után vetette magát egy kis magyar női csuka. Az orosz táncos jó
partinak igérkezett, elejtésére összefogott a pesti család. A turnézó együttesből a balerinák női szolidaritással szintén
besegítettek. Valahol az egyenlítő táján egy óceánjáró fedélzetén a kapitány összeadta Nizsinszkijt a
matrózfiú-ruhás Pulszky Romolával. Lengyel Menyhért pompás vígjátékot írt az esetről. Ha Shakespeare megéri: ő
is megírta volna a maga vígjátékát. (Vagy a későbbiekről: legsötétebb tragédiáját.) A magyar család törököt fogott
a tánc istenében. Ez az operett-házasság kihozta a Pulszkyak végzetdrámára-predesztináltságát. Tönkretették
Nizsinszkijt és maguk is tönkrementek bele. Ráadásul rájuk szakadt a világháború is. (A hajóskapitány egy
katonaköteles antant állampolgárt adott össze egy Ká-und-Ká leánykával.)
Ezekről a viszontagságokról szól aztán Nizsinszkij naplója: egy Csiky Gergely-vígjátékba illő magyar úri
család szerencsétlenkedéséről internálótáborokon és svájci gyógyszállókon át; s közben a maga eluralkodó
rögeszméjéről: üdvözítő táncaival ő fogja kivezetni minden nemzetbeli kortársait a lövészárkokból! Mivel a Pulszky-Márkus-Párdány egyesült hadak éberen vadásztak a szerintük őrült (vagy az épp általuk őrületbe kergetett?) vejük
naplóira – a Nizsinszkij-naplóknak a főszereplője hamarosan maga az üldözött Napló-kézirat lett. A balul kiütött
házasságban a felsült család a reputációját féltette a cirill betűs írással egyre telő füzetektől – mi lesz, ha egy kiadó
megkaparintja? Nizsinszkij számítgatja is naplójában svájci frankban, hogy vajon mennyit érhet, amit ír.
Sztárgázsikhoz volt szokva. A család tehát lopta a naplót, s vitte híresebbnél híresebb pszichiáterekhez, akik persze
mondták, amit az aggódó hozzátartozók hallani akartak: „Hölgyeim, számoljanak azzal, hogy egy Messiás nősült be
a családba, tartsák készenlétben a kényszerzubbonyt, ha táncolni akarna… És mindenesetre dugják el előle az
íróeszközöket.”
A terápia nem törte meg Nizsinszkij humorérzékét. (Bár gyakran fogja el sírógörcs.) Hamleti rafinériával álnaplókat kezd írni. Ezeket apósa, Párdány Oszkár számára, aki aztán orosz szótárral
kezében próbálja desifrírozni a hátborzongató üzeneteket. Egyik ilyen csalinaplójában közli Nizsinszkij, hogy
hangokat hall, és a hangok arra unszolják, hogy mérgezze meg a gyógyszálló vízvezetékét. Másnap nem ötóraiteázott
senki a családból, csak ő. Ezt a csínyét az igazi naplójában mondja el, amelyet egészségügyipapír-szalagokra rótt, s
inge alatt a testére tekerve viselt. És a téli sportolók bámulták, hogy mínusz húszfokos hidegben kiskabátban sétál
a Sankt Moritz-i hegyek közt…
Beöltözködött a maga evangéliumába. Még nemrég is kerültek elő, kacatokkal teli utazóládákból (vagy
a családi cenzúra zárolt anyagából?) Nizsinszkij hiteles és apokrif naplótöredékei.
Holt-tengeri tekercsek a megválthatatlan XX. századból.
A zsarnokság közismert paranoiája jó partnerére találhat a naplóíróban. Elsősorban a naplóírót elfogó
szorongásokban.
Illyés verses naplói a 44-es évről jelzi: hogyan jár együtt az írás kényszerével az írást megsemmisítő
szorongás. („Eltéptem, amit írtam…”)
Klinikai demonstrációra alkalmas e tekintetben Huszár Sándor naplója. Egy erdélyi napló Ceauşescu
idejéből. (Azokat a részleteit ismerem e feltehetően nagy – és részben veszendőbe ment – naplónak, amelyek
megjelentek A Céh című folyóiratban. 1991/3.)
Az elején nem látszik egyébnek ez a napló sem, mint az ellehetetlenült élet pótszerének. „A
cselekvés élet-halál nagyságrendű kérdés. A naplóvezetés? A naplóvezetés pótcselekvés.” (Így írja
Huszár szinte megvetően a naplóírásról, amikor egy kiállásával az erdélyi helyiségnevek magyarul is írhatása dolgában vásárra viszi bőrét. 1971. november, csütörtök.) Tizennégy év múlva: „Ez aztán a fejlődés! Ma már a naplóírást tekintem fő tevékenységemnek, azt, ami máskor
melléktermék volt.” (1985. február 21. csütörtök.) Hogy aztán újabb két év múlva a kisebbségi „létbe
vetettség” meghozza a revelációt: a létezés nagy visszásságának a felismerését, a szubjektív idealizmust, azt a végső
látást, amelyre a naplóíró (mint magányos anarchista) eljuthat: „Az az érzésem, hogy a reálisan
megvalósuló élettel szemben – amely abnormis, fals és manipulált – én ebben a naplóban egy megvalósítható
normális életet élek, próbálok élni, tehát álmodok.” (1987. április 4. szombat.)
Ami végbement: nem holmi puszta „pszichodráma”. Vaskos kegyetlenség-színház is, amelynek egyre
inkább főszereplője lesz: a KÉZIRAT.
A naplóját minden fenyegetés ellenére csak azért is tovább körmölő író már-már eszelős kitartásánál csak
az a manifeszt-eszelős kitartás a bámulatraméltóbb, amellyel a Securitate a naplóíró sarkában van. Két röntgen-szem
figyeli és kerülgeti egymást évtizedeken át. Persze ez az erdélyi horror akkor volna kerek, ha ismerhetnénk a
naplóíróra vonatkozó dossziét is a Securitate irattárából. De ezt egyelőre még – úgy tudom – nem publikálták. Így
az antagonista főszereplő aberrációira csak következtetni tudunk.
(1982. október 3.) „Ma itt volt Costel. És belőlem kitört a félelem:
– Te szekuritátés ezredes voltál, mégpedig jó ezredes, ha egyszer kirúgtak, segíts rajtam! És
elmondtam a dilemmámat: ha a naplót kiviszem a lakásból, valahol, valakinél sikerül elrejtenem
és ezt felfedezik, akkor ellenséges propagandaanyag terjesztéséért bezárhatnak. Igaz, hogy
törvény szerint írói feljegyzéseket szabad készítenem, ha azok nem jutnak mások kezébe, de
ezáltal kiszolgáltatom magamat az államrendőrségnek, hisz ahhoz nem kell nagy fantázia, hogy
valamilyen vád alapján házkutatást tartsanak és lefoglalják.
Costel hallgatott és végül így szólt: – Ha jogszabályok szerint bírálnak el, akkor
neked igazad van, de vajon a jogszabályok szerint bírálnak el?
Tehát ha az ember a törvények szerint él és cselekszik, akkor veszélybe kerül, de ha nem, akkor is. (1982.
december 17. péntek) …Ezek szerint a napló olyan mint a fegyver? Egyként szolgálja az önvédelem és az
öngyilkosság célját?”
(1984. június 10.) „Este Beke Gyuri keresett fel, aki elmondta: Kolozsváron az a hír járta, hogy nálunk
házkutatás volt. A naplóimat keresték és nagyon dühösek voltak, hogy nem találták meg.
Ma megbeszéltem a dolgot a szekus-szakértőkkel. Elsősorban a magyar értelmiségieket akarják
megfélemlíteni általa. Figyelmeztetni: ne vezessenek naplót, mert baj lesz belőle. De persze nekem is értenem kell,
hogy az efféle házkutatás a levegőben lóg.”
(1985. április 15.) „Ma van az 56. születésnapom. Az egyik legszorongásosabb az eddig megéltek közül.
Ma jöttünk ugyanis haza Marosvásárhelyről, ahol eltöltöttünk pár napot, és döbbenten kellett felfedeznünk, hogy
távollétünkben a szekuritate bent járt a lakásban… Valaki végiglapozta a gépelt lapokkal tele dossziékat. Lehet, le
is fényképezte.
Délutánra összehívtam a szekus-szakértőket. Lebeszéltek arról, hogy felhívjam a Belügyminisztériumot
– ahogy szándékoztam volt –, és feljelentsem a szobámban jártakat, hogy hanyagul végezték a munkájukat, és sok
nyomot hagytak maguk után. Azt mondták e hozzáértők: naiv vagy, nem véletlenül hagytak maguk után
félreérthetetlen nyomokat. Így akarták tudomásodra hozni, hogy figyelnek.
Fájdalmas. Ezek után kénytelen vagyok az 1984. január és 1985. április 8. között írt naplóimat is
megsemmisíteni, hisz ha lefényképezték, akkor a kezükben vagyok.
Persze, mint ez a feljegyzés is mutatja, nem tudok meglenni napló nélkül…”
(1985. október 5.) „Gyűlés után belém karol egy F. A. nevű volontőr… tudtommal a nagybácsija magas
rangú szekus tiszt. – …Ír maga naplót? Na látja! Ezt még én is tudom. És honnan tudom, hiszen most beszélünk róla
hosszabban először? Másoktól. De kérem: hagyjon fel a naplóval!”
S erre másfél hónapra megkapja a maffiózófilmekbe illő figyelmeztetést a Securitatétól az állhatatos
naplóíró (aki a Szabad Európa rendszeres hallgatója):
(1985. november 24. vasárnap.) „Mondja a SZER román adása, hogy egy Gh. Ursu nevű román
mérnököt, aki naplót vezetett, letartóztatták, majd a börtönben agyonverték. Csoda, hogy félek?”
Lehet még a feszültséget fokozni? Még két évig, igen.
„Hétfőn, Sepsiszentgyörgy felé menet kocsinkat rendőrkülönítmény állította le és elvettek
minden magyarul írott könyvet, lapot, iratot. Köztük a napló október 1. és december 14. közötti időszakban írott
jegyzeteit. Mintegy 250 oldal szöveget. A sokk erejére jellemző, hogy olyasmit csináltam, ami felér egy
hajótöréssel…” A sokk kiváltja az önpusztító reflexet. Azt az ősi magyart, hogy „no lássuk
Úristen…?”.
És mégis katarzis:
„Lám – alig három nappal a napló elkobzása után – szinte öntudatlanul leültem a gép mellé és írni
kezdtem ezeket a sorokat. Az új naplót. Ez tart életben. A napló.”
3. A naplóírás: szorongás
Nem is kell család vagy rendőrség, hogy bűntudat támadjon a naplóíróban tevékenysége folytán. Még
a Securitate meg se kezdte akcióit, Huszár Sándor már így intonálja naplóját: „Az én naplómban –
úgy érzem – az önvád dominál” (1967).
Ha a naplóíró nem kecsegtetheti magát a közeli megjelenés kilátásaival, ez magyarán azt jelenti: naplóira nincs megrendelése. Nem hivatkozhat léte igazolásául társadalmi igényre.
Csak valami kanti imperatívuszra; mint tette Kassák.
Márpedig írói hivatásunk eléggé törékeny szerzet; grafomán legyen, aki gyakorlásához a hívást nélkülözni bírja: az olvasó érdeklődését, a lektorok figyelmét, a szerkesztő tisztába tevő
gondját, a kiadó szerződését. Minden író közt a naplóíró a legárvább. Öngerjesztéssel tartja fenn hitét, hogy érdemes. Talán ezért talált ki Mikes is egy fiktív nénikét, aki valahol egy Rodostónál
érvényesebb világban várja az ő leveleit. Tehát úgy ír, mintha volna kinek… Pedig ők aztán Rodostóban igazán
időmilliomosok voltak. Naplót írni vagy esztergályozni? Szinte egyremegy.
Bevallom, én is úgy éreztem, mint akit tetten értek, amikor a minap az új
Szépirodalmi felbontotta még Illés Endrével kötött szerződésem az évtizedek óta esztergályozott napló-esszéim kötetére. – Rájöttek! – és behúztam fülem-farkam, s
igyekeztem úgy gyűrni zsebre a felmondólevelet, mintha csak holmi autóárjegyzék volna a legújabb típusú
Porschékről. (– Nem az én lábam! – mondhattam volna a klasszikus szavakat Hunyadi Sándor után, aki így
distancírozta magát a nadrágja szárából kilógó hosszú gatyája madzagától.) Ha pedig a napló címzettje merő
kitaláció, vagy ha amit szabadságunknak reméltünk, azt némi betűcserével OSTOROD-nak is mondhatjuk: az író
menthetetlenül belép „magánya zord vas-szüzébe”, ahol majd önpusztítólag szaggathatja máját-veséjét. (A
metafora: Gulyás Páltól.) Csakhogy a naplóíró – a regényíróval és a költővel szemben – már a műfajjal együtt
jegyzi el ezt a vas-szüzet.
A társadalmonkívüliségnek, persze, meglesznek a következményei. A naplóíró pszichéjére nézve.
Magányos bűn a naplóírás, kifizetődőbb tevékenységtől ellopott idő, a család iránti kötelességünk elhanyagolása,
obszesszió. Lengyel Menyhért – az egyik legkitartóbb magyar naplóíró hatvan éven át jegyezte
élete eseményeit és filozofikus reflexióit, tehát, hatvan éven át nyögte a napló-dependenciát. „Ha
nincs naplóírás, az azt jelenti, hogy boldog vagyok” – sóhajt fel Párizsban 1951. május 12-én,
hetvenévesen. (Elgondolkoztató, hogy a naplóírásnak ezt a boldogító hiányát menten naplóba jegyzi.)
A naplóíró szorongásai nemcsak onnan erednek, hogy az idejét lopja egyéb lukratívabb
foglalatosságoktól, hanem onnan is, hogy amit létrehoz: fölöttébb veszendő.
Az irodalomtörténetben számon tartott naplók szép száma nem töltheti el optimizmussal a naplóírót.
Kiszámíthatatlan, hogy évszázadok során mi ment veszendőbe a naplóírók postájából. („A tízezer szerencse
szériája” kellett hozzá, hogy Mikes leveleskönyve Rákóczi öreg szolgájától egy magyar származású francia tüzér
hadnagyhoz kerüljön, majd a Bécsbe bevásárolni induló szolnoki kereskedőhöz, tőle a lelkes Kulcsár Istvánhoz,
hogy végül kikössön az egri líceum könyvtárában, ahol – Kálnoky verséből tudjuk – egy hóbortos pap őrizte…)
Az a „másik idő”, amelyet a naplóíró megcéloz: messze van, s a jövő események kiismerhetetlen esetlegessége
bizonytalanná teszi posztumusz üzenete sorsát – akár a tenger árja a palackban küldött híradásokat.
A hajótörött reménytelensége hat – paradox stimulusként – a legtöbb naplóírónál. Füst Milán
neuraszténiái legjobban a naplókéziratának féltésében csúcsosodtak. Annyira féltette, annyira fetisizálta őket,
hogy nem csoda, ha végül el is vesztek. Óh, az ő próféta lelke! Még talán a világháborúk is azért söpörtek végig
Európán, hogy az ő kéziratai a romok alá temetkezzenek…
Vagy van-e meghatóbb látvány a naplói kéziratát mindig „a túlsó partra” mentő Lengyel Menyhértnél,
aki hosszú és hányt-vetett élete során folyton úton volt, s rengeteg csomaggal, családdal, félig megírt drámák
kézirataival látjuk őt várakozni a legközelebbi nemzetközi gyorsra vagy óceánjáróra, s lám, mindig szorongat a
kezében egy feneketlen bőrcekkert, ezt nem bízza hordárra, mert ebben van az Életem Könyve. Így hívta a naplóit. Ezen a címen jelent meg belőlük nemrég a posztumusz válogatás is. S
akárcsak Füst Milánnál: ez a kitűnő kötet is – megjelenésével – inkább elvágni, mint elősegíteni látszik a
folytatást. Pedig Lengyel Menyhért naplóiból is még jócskám telnék pár izgalmas kötetre. Hisz kilencvenéves
korára már hajókoffernyira dagadt az ő palackpostája.
Itt az alkalom – nem kerülhetem ki –, hogy bevalljam: az én kezemen is szárad egy napló elveszte.
Amikor a háború alatt Genfbe mentem: ez már a menekültek városa volt megint. Kálvin temploma tövében egy
francia menekült: Pierre-Jean Jouve, a nagy hermetikus írta direkt hatású ellenállási költeményeit; akkoriban hunyt
el Genfben az olasz Guglielmo Ferrero (akinél előtte nemrég a fiatal Bibó István tanult); s ott halt meg épp az
osztrák Musil, s vele szintén egyidőben a német Artur Holitscher. A menekült írókra gondot viselő szervezetben
– Bureau International pour le Placement des Intellectuels Réfugiés – ennek
bámulatra méltó vezetőnője, Silberschein Fanny (nem ismertem senkit, aki hozzá fogható fogékonysággal
szolgálta volna Európa oly veszendő szellemi értékeit), mikor hazaindultam Genfből Magyarországra, kezembe
nyomott egy fekete viaszos vászonba gombolt paksamétát, tele apró noteszokkal: – Egy magyar
író naplója, Holitscher Arturé – mondta. S megmagyarázta, hogy a pesti születésű Holitschernek
a harmincas években egy ideig előnyösebbnek látszott visszavennie a magyar állampolgárságát. Budapesten aztán
Réz Ádámnak köszönhetően megismertem a weimari német irodalomnak egy nagyon jó ismerőjét, a prágai
származású K. S. doktornőt, aki olvasta és becsülte Holitschert is. Idézgette bátor, kihívó önéletrajzait. Neki
adtam oda a nehezen kibetűzhető naplókat megfejtésre. Ágya mellett tartotta, egy kis könyvespolcon. Mire az
egyik firenzei tanév után hazajöttem, a doktornő lakását zárva találtam, közben elhunyt. Holitscher naplóinak
pedig nyoma veszett. Már könyvespolc se volt. Indolenciámmal eszköze lettem én is annak a Nemezisnek, amely
az írói hagyatékokat, kéziratokat meneszti a kukába – a „minden testek útja” epilógusaként… Egy okkal több,
hogy rajtam is beteljék, tudom.
A napló legtitkosabb magja: az eszkatologikus ígéret. Hogy életünk igazsága egyszer majd kiderül. A
közeli megjelenésnek a reménye – hisz erről Juhász Béla szerint a legtöbb naplóíró lemond – marad ez a
rekompenzáció. Hogy a palackpostázott naplók mind ott lesznek az Utolsó Ítéletnél, hol a Bíró el fog jönni, és a
Nagy Könyv kinyittatik.
Ott lesznek az elkobzott naplók. Az is, amelyet a
hadifogságból hazatérő Jobbágy Károlytól koboztak el a magyar határon
(hogy őt magát visszaküldjék Szibériába – tanuljon amnéziát!).
Még az a sok örökre elveszettnek hitt napló is – a Holitscher Artúré, remélem – előkerülhet azon a
lektűrön.
Monológok dialógja
A könyvkiadás végtelenül késedelmes tempója egyidőben hozta világra két nagy halott naplóját. A
Füst Milánét és a Károlyi Mihályét.
Hol ezt, hol azt ütöm fel, hogy aztán egy napra, félnapra beléfeledkezzem.
Kortársak voltak a szerzők, s néha, nagyritkán, ugyanarról írnak.
Károlyi naplójának leglélekemelőbb oldala az, ahol leírja az ő forradalmának első reggelét. Hajnalban a főherceg – a király megbízásából – kinevezi őt miniszterelnöknek, s Károlyi
gyalog jön le a Várból. „Lent a háztetők csillogó tengerében, Pest közepén ott láttam az én házamat
is. Most is, akárcsak 1848-ban, a forradalom szíve lüktetett benne?”
Ugyanaznap, valószínűleg ugyanakkor, kora reggel, Füst Milán (akit talán a forradalmat ígérő nap izgalma
vitt ilyen frissen a Károlyi palotához) ezt látja:
„Háborús, forradalmi kép. A nagy népvezér Károlyi gróf palotájának kiskapuja
nyílik – s a szobalány csókok közt ereszti ki bakáját.”
Aki e két napló fogaskerekeit ugyanegy gépezetben egyszerre tudná járatni: Shakespeare lehetne.
Egy rossz és egy jó naplóról
Genfi magyarok, akik éveken át szorongva, 1945-től lázasan kezdtük lesni a hazulról jövő híreket, betűt.
Ki is hozta Magyarországról az első könyveket? Kettőre emlékszem, az egyik a Város az ingoványon volt, Darvas Józseftől, a másik a Napló. Márai 44-es naplója. A Révai
Kiadó ismert Márai-sorozatának ez a legújabb darabja már csak kézbe véve is arról szólt, hogy otthon az élet
visszatalált a kerékvágásba. Kötése, papírja, tükre, illata ugyanaz, mint volt otthonhagyott diákkönyvtáramban az egy-két korai Márai-könyvé, mint az Egy polgár vallomásaié, mint a Zendülőké… (Fiatalok, csak az egykori „fiatal Márait” voltunk hajlandók elismerni.)
Az egyik legkedvesebb, legbecsesebb könyvemet – A tizenkilencedik század uralkodó
eszméinek befolyását az álladalomra (még az első bécsi kiadásban!) adtam oda ezekért a hazai friss
hírhozókért.
Mindkét könyv ugyanarról szólt. Hogy mi történt Magyarországon, amíg én Genfben a Mont Blanc haván
legeltettem a szemem, s puskaropogást legföljebb a város határán túlról, Franciaországból hallottam. Hiteles
tudósítást is vártam tőlük. Darvastól kissé becsapva éreztem magam. Ahol felnyitottam, épp egy német katona
haldokolt, s ezt közölte is az íróval: „ich werde gestorben” – mondá. Hézagos a német
tudásom, de annyit mégis tudok németül, hogy ilyen nyelvtani hibát nem lehet agonizáltatni. Regényben írhat az író,
amit akar, de dokumentumban ne hagyja magát rajt fogatni.
Márai nem okozott csalódást.
Az öregkor kegyelme
„Az élet végén ez a sürgető nyugtalan ösztönzés mind hangosabb. Megmondani, mielőtt
nem késő. Mint Pepys. Mint Montaigne. Mint… Elmondani, mi történt az emberiséggel, mielőtt nem késő.” (Márai, Napló. 1977.)
Pepys és Montaigne neve után a harmadik név kipontozva. Ki tudja, a hármaspontok helyére talán a maga
nevét gondolta a naplóíró.
Én meg elképzelem, hogy húsz év múlva akad majd egy ifjú Márai-olvasó – ezután fog csak megszületni
–, akinek, e hármaspont fölött eltűnődve, a behelyettesíthető nevek hosszú sorában végül az enyém is fel fog ötleni.
Letegyem a lantot…?
Elmulasztott (nem is remélhetett) bizalmas beszélgetéseket pótol nekem Illyés posztumusz naplóinak
olvasása.
Most tizenhat éve írta (1973. július 17-én, tehát feltehetően egy éppily szép nyári napon):
„Számot kell vetnem azzal, hogy írói pályám befejeződött. Hetvenegy éves
vagyok, ha erőltetném, tudnék írni. Erről azonban elsősorban hiúságom beszél le.”
Mit válaszolhatnék erre?
– Én nem engedhetem meg magamnak, hogy hiú legyek hetvenegy évesen. Mire hiú? Gürcöljünk csak!
(Különben is: ki-kihagyott Illyésnél is az a fennen hangoztatott hiúsága. Megírt még néhány főművet –
és milyen munkaigényeseket! – a maradék tíz évében.)
Egy gyászteli év emlékeiből
Illyés régi naplóit olvasom. Az 1966-os év végén elvonulnak előtte az év halottai.
Seregszemlét tart.
Némelyikük halála engem is érintett…
Pontosabban: érint. Hisz mintha csak most volna, hogy futok le a Szajnának
forró kora délután, a Jénai sugárút felől, Bourdet-ék ebédjéről. Az Invalidusok mögötti kis utca felé igyekszem, hogy
odaérjek a gyászházhoz a lever du corps szertartására. Öt percet se késtem, és az utca
fordulójában már tűnik is el a fekete autó Gara koporsójával. Mint egy autóversenyen, indulnak nyomába a kocsik.
Az egyikben helyet kapok, és már száguldunk mi is a végtelenül messzire eső temető felé.
És az is mintha most volna, hogy az Új Szent János Kórház kertjében egy padon ülök, és az egyik ablak
mögött – tudom – ott vívja haláltusáját Sárközi Márta.
És az elmúlásnak az a terítéke a farkasréti temető ravatalozójánál: odabent az egyik koporsónál gróf
Hunyady Ferenc beszentelése folyik, és a pap azt a másik halottat is emlegeti, akinek most ácsolják odakint a ravatalt,
és akiért már gyűlnek a tömegek… „Egy igaz erdélyi magyart temetünk – így beszélt a pap az öreg Furi gróf fölött
–, és egy másik igaz erdélyi magyart is temetnek itt most: Tamási Áront.”
Íróismerőseim (no meg a román nagykövetség emberei), akik a szertartás megkezdésére várva a
ravatalozó előtti nagy téren sűrű csoportokban álldogáltak, meglepődve láthatták, hogy én mintha egy másik koporsót
kísérve jönnék Tamási búcsúztatására – ő innen indult Farkaslakára, Hunyady meg fel a budai temetődombra.
Ez is mintha ma lett volna.
És hogy a drága fuzsitus Tompa Kálmán, mindnyájunk
ingyen doktora, leborul Tamási koporsójára, és nagy zokogások közt
ölelgeti…
Tompa Kálmán is egy igaz magyar ember volt Erdélyből.
Új néma barátaim
Megpróbálok új műfajokban teremteni új baráti kört. Drámaíró jó barátaim mellett – Euripidésztől
Bornemiszáig, Sheridantől Sarkadiig – most kezdem szívembe zárni Pascalt, Márait, Jules Renard-t. Mióta rákaptam
az ő naplóikra és álnaplóikra, néha szinte súrolja az arcomat az arcuk – azzal a távolságot tartó mosollyal, amelynek
a belső görcsét én is ismerni vélem.
Most Somlyó cikke felhívja a figyelmem Stefan Hermlinre. Olvastam már tőle, és találkoztam is vele
üresjáratú nemzetközi találkozókon. Somlyó portréja – a fővonásokat a képzeletünkre bízta – hirtelen testvéri
közelben mutatja e nagy német költőt:
„…olyan író, aki hosszú ideje csak szellemi melléktermékeit termeli meg.”
Somlyó elegánsan megfogalmaz egy elegánsan elviselt kudarcot. A legnagyobbat talán, ami írót érhet.
Jobb volna továbblapozni, nehogy túlontúl megejtsen ez a rokonszenves
balsors. De most már csak azért is olvasom a folytatást, mert mohón érdekel, mint minden írói visszavonulás,
amelyből még egyszer győzelem lehet…
„S amit elmond, csak arról ad hírt, amiről hallgat.”
Épp négy éve. Még csak négy éve…
Valami olvasnivalót keresek, hogy elüssem az éjszakát.
Nem tudok aludni. Reumás fájdalom végig a bal lábamban. A csípőtől a lábujjam hegyéig.
Német könyv. A legmegnyerőbb tekintetű ember fényképe a borítón. Andrej Tarkowskij
Tagebücher Martirolog. A végén nyitom ki. December 3, december 5, december 6, december 15. Ezek
az utolsó naplófeljegyzések. S aztán üresen marad a lap.
„A többi néma csend” – mondhatnánk. S lám, a legutolsó leírt sorokban ő is Hamletet emlegeti. Kétszer
is leírja Hamlet nevét. Miért? Mert Hamlet is halandó? Ich bin sehr schwach. Werde ich sterben?
Óh, ez a kérdőjel a rákklinikán két héttel a halál előtt!
És valami reumatikus fájdalomról ír, amely kiújult a lábában.
És Andrjuschka sorsán tépelődik. Ha a japánok adnának pénzt egy alapítványhoz, mely fia jövőjét
biztosítaná („…wollen aber durchaus nicht begreifen, warum ein so berühmter Regisseur so arm ist”.)
Mi van a hegyen – és mi van a naplón, a büntetőkódexen – túl?
Jancsi mosogat, Kati az úr |
(WEÖRES)
A napló a legszemélyesebb műfaj. Erre én azt mondom, hogy amit írok: napló nélkülem. Személytelen napló. Tehát feltalálom a fából vaskarikát. Tornai József szerint ez magyar specialitás:
„vannak magyarok” – írja, s folytatja:
| Az emberiségnek a fából – |
|
Tulajdonképpen ez az, ami mindig is érdekelt. A fából vaskarika. Kipróbálni a forma tűrőképességét;
feszíteni a szituációkat (ha bírja szusszal, minden drámaíró ezt csinálja), igen, az elviselhetőség legvégső határain is
túlfeszíteni: kérdőjelet rajzolni minden beskatulyázó kategóriára; bebizonyítani, hogy az ellentétek vonzzák egymást
– sőt: hogy gyanúsan egyneműek. Mint egy alkimista. Keresem a bölcsek kövét, hogy megbolygassam vele az elemek
zárt rendszerét…
És miért ne? Az irodalomba ez belefér. Homérosz azzal kezdte, hogy hosszú eposzt szentelt ama
példátlan, kihívó abszurditás bizonyításának, hogy az ellenség nem egy „másik”. Hogy a trójai is ember. És
Dosztojevszkij, Csehov, Kosztolányi „résztvétszolgáltatása” vajon nem kérdőjelezi-e meg az igazságszolgáltatás
büntetőkódexeit?
Fekete-zöld babérfák terhe alatt
„Emlékiratpótló napló” mondja egyik öregségében írott könyvéről Balogh
Edgár. Posztumusz könyvnek szánja. És „keserű éjszakai könyv”-nek nevezi. Abban
a lebénultságomban, hogy tíz éven át csak ide-oda rakosgatom, de képtelen vagyok a naplókötetem kéziratát
kiadóhoz elvinni, az utókorra hagyatkozás gesztusa (és gusztusa) is meglehet. Hisz különben nem vagyok én
katatóniás, teszem-veszem magam, ágáltam is, „röpködtem” – ahogy a családban mondják – koromat meghazudtoló
mozgékonysággal. Hogy a mázsányira halmozódó kézirat dacosan kéziratban akar maradni: ez mégis élő voltomat
(élő ember? élő író?) hazudtolja meg.
A magam emlékiratpótló (és drámaíráspótló!) naplóját a „kifelé menő” distancia-tartásával írom. S attól
a sokat ígérő végső pillanatomtól előlegben fölvett: mindent egybeölelő látással…
Posztumusz könyveinket írjuk – mondogattuk régebben – a nyomdák lassú – lelassított! – átfutását
jellemezve.
Posztumusz könyveinket írjuk – ez a felismerés, vagy „attitűd” még jót is tehet az írásnak ma már, a
naprakészséget sürgető silány korban, amikor a nyomdagépek úgy járnak, mint a bolondóra.
Erre a túléléstechnikára Karinthy naplója most bomba példa.
Lyuk
Ha elveszíted a noteszt az ismerősök, barátok címével, olyan lyuk támad az emlékezetedben, mintha
agyszélhűdés ért volna. (Vagy mint a halottak elméjében, akik egyre kevesebb címre emlékeznek, ahová lelkük
hazajárhat, s így lassan mindenünnen elmaradnak.)
Arccal a szemetesláda felé
Egyre több örömöt találok abban, hogy ideje lejárt meghívót, lyukas villamosjegyet, kiolvasott újságot,
múzeumi belépőt a szemetesládába dobjak. Ilyenkor úgy érzem, hasznos munkát végeztem.
Akár meg is pihenhetek utána. Hisz mintha megcsappant
volna ettől körülöttem a szorongató papíráradat.
Kiadatlan kézirataim az íróasztalon, a földön, a polcokon létünk végességének és írói hivatásunk
értelmetlenségének intő jelei.
Munkára fel!
Napló: naplopás
A drámák üresen maradt kéziratpapírjain lapszéli jegyzetek.
A napló naplója
Az írónak az az igyekezete, hogy hű képet adjon életéről, rendszerint átcsap oda, hogy ez a kép lesz élete
célja, értelme (Gide, Amiel, Renard, Füst, Nizsinszkij…).
Egy drámaíró naplója fölött
Akkor találkoztam Lengyel Menyhért – a drámaíróként ismert, elismert Lengyel Menyhért – kiadatlan
rengeteg naplójával, amikor magam is épp a Napló nélkülem-et kezdtem publikálni. Új
dimenzió…
Szíven ütött utolsó (90 évesen) írott feljegyzése, amelyet ötven éven át töretlenül vezetett naplója első
oldalára írt.
„Nem a darabírás a legfontosabb, hanem az ideák, melyek felrajzanak körülötte
– az író fantasztikus élete –, erről kell, hogy emlék maradjon.”
A napló nélkülem
– Lehetett volna belőle regény?
– Talán.
– Önéletrajz?
– Biztos.
– Filozófia?
– Hát nem az?
– És dráma?
– Soha! Az valami egészen más…
Levitáció
Fölrepülök ekkor gondolatban |
(PETŐFI)
Ezekben a naplójegyzet gyanánt kiadott rövid lélegzetű eszmefuttatásokban az az ellenállhatatlanul vonzó
(az írójuk számára legalábbis), hogy bármily pontról induljanak, írás közben szinte maguktól meg-megemelkednek,
mintha fel akarnának röppenni.
Ébredéskor, a térdemen naplót írva, úgy érzem magam, mintha azzal a fecni papírral szállani kezdenék.
Mint Simon mágus, akinek csak az akaraterejét kellett kicsit megfeszítenie, és máris hajtotta őt valami áramlás fölfelé:
a levitáció mámorító, vicces állapotába.
Jegyzetekbe fojtott életem
Vacak csigerből készül az igazi francia pezsgő. A Rheims környéki savanyú borokból.
Csak türelem kell hozzá és pár hosszú esztendő. Végtelen föld alatti kazamatákban félig felpockoltan
várja sok ezernyi ledugaszolt-ledrótozott palack, hogy a pincemester elmenőben egy csöppet igazítson rajta, pár
foknyival odébb fordítsa. Közben az üvegekben újra meg újra megerjed a rossz lőre, szinte robbanásszintig.
Valahogy így van ezekkel a jegyzetekkel is. Rendszeresen javítgatok rajtuk itt-ott egy-egy szót. Sokáig
nem publikálom őket. Van, amelyikből elillan a szesz.
Pár üveg champagne talán marad utánam.
Csin-csin!
|