Jelek? Tünetek?

Vannak folyóiratok, melyek minden számuk utolsó oldalán közlik a publikáló munkatársak listáját: ki kicsoda? s persze ott a születési dátum is.

Egyetlen pillantással felmérem: akad-e 1918 előtti születésű? Csak elvétve ha akad, nagyon elvétve. Úgy látszik, a magyar irodalom egyik kis öregje lettem. Oly váratlanul ért ez a kétes tisztesség, hogy nem győzök meglepődni rajta.

Pedig vannak egyéb jelek is. Döbbenetesebbek, mulatságosabbak. Jelek? Tünetek. A láz. Megszállott valami lázas iparkodás. „Futtató öregség” – visszhangzik fel bennem egy rég olvasott Illyés-vers címe. Ez volna hát az? Még csak nem is a pénzért. Sőt. Ellentétben a kormányzati elképzelésekkel, ingyér hajtom magam. Nobile officiumokat halmozok. És közben papírfecnikre firkálok újabb és újabb drámaterveket.

Aztán fellépett a minden-mindegy elszántsága. Megszűnt az életveszély érzésem. „Kiterítenek úgyis” – és feljegyzem a gondolataimat. Ez is tünet.

Ezzel lehet szövődményes az is, hogy miközben olvasószemüvegem dioptriái növekedőben vannak, úgy érzem, egyre élesebb a látásom. Hogy mögéje látok a manipulálók manipulációinak és a lobbyzók maffiáinak. Pedig csupán arról lehet szó, hogy már nem érdemes vaknak tettetnem magam. Lehet, hogy régen ezért a luciditásért hitték bölcsnek az öregeket.

– Van még valami panasza? – kérdi a gerontológus.