„Kizökkent az idő…”

Amikor átállítják az órákat – tavasszal előre, ősszel meg vissza –, kínzóan rossz éjszakáim vannak jó néhány napon át, valamiféle félálmatlanság és félálom között tart a bizonytalanság: hány óra is van tulajdonképpen? Mikor is feküdtem le? Reggel a rendes időben felkelek, s nem tudom, hogy végül mi is a RENDES IDŐ?

Persze aztán egész nap égő aggyal, kialvatlanul vonszolom magam.

A kárpótlás ezekért a zaklatott éjszakákért az, hogy ilyenkor megleshetem az éjszaka csodáit.

Tegnap például még Rómában a Santa Chiara szállóban libagágogásra ébredtem (vagy ezt álmodtam). – Azok a bizonyos kapitóliumi libák! – és a másik oldalamra fordultam. – Legalább kétezer esztendeje lehet annak is, hogy ezzel a gágogással megmentették a várost. Jóval több is, mint kétezer esztendeje… – Ezzel aludtam vissza. De máris hallom megint az előző madárhangokat. Valamelyik szomszéd szerzetesházban bizonyára aprójószágot tartanak, s most ébred a baromfiudvar népe. A víziszárnyasok riadoznak. Ők kánonilag tolerált böjti eledel. A hústól való megtartóztatás napjaiban hal gyanánt fogyaszthatók. Pia fraus. Talán szemben a dominikánus atyáknál gágognak…

Aztán észreveszem, hogy ezek a libák sokkal többen lehetnek. A hangjuk elhal. Ám mindjárt egy új libacsapat kezd el gágogni egyre erősebben… Aztán megint…

Az ablakhoz megyek, nézem a telehold fényében világló eget, a kupolák és dombok felett.

De hisz ezek a libák ott vonulnak! Véget érni nem akaró rajokban, fent az égben.

Ott menetel most haza – a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölténél, mely húsvétot előzi – Európa vadlibaállománya.

Kezdődik megint elölről. Jézus ma reggel felmegy Jeruzsálembe. Odahaza kipattannak a füzek barkái. Átigazítják az órákat. A vadlibák hazajönnek Afrikából.

Nem nézem, csak hallom őket, amolyan rab gólya módra.