Búcsúfényjelek

 

Avignonban az egyik utcai árus könyvei közt kotorászva (a színházi fesztivál idején mindenütt színházi könyveket árulnak) nyílt ki kezemben Serge Lifar életrajza a nyolcadik fejezetnél. Szemembe szökött a fenti, mottóul kiemelt mondat. „Ahogy az élet ilyen pillanataiban az gyakran megesik, szeretett visszatérni az emlékei forrásaihoz.” Ott helyben kimásoltam. Aztán az első banknak utcára néző ablakán – a pénzváltás utcán át folyik – némi frankra tettem szert (a táncművészet olvasmánynak se olcsó, az eladó számíthat áldozatra kész connaisseur-ökre) s visszamentem a könyvért. Ha elsőre ily meggondolkoztató mondatot súgott, biztos akad benne más üzenet is.

Már közhely az, hogy az agóniában kitágul a pillanat. Bár a halottak szigorúan hallgatnak erről, s a feltámadottak se nagyon beszédesek. (Az evangélium egy árva szót sem szól arról, hogy mit mesélt Lázár, meg Jairus lánya, vagy a naimi ifjú.)

Elképzelhető, hogy a szubjektív idő tágulása jóval az utolsó pillanat előtt kezdődik, feltűnés nélkül. Lopva, ahogy fellépnek az öregedés egyéb jelei. Ilyesmit észlelt Serge Lifar az ötvenhat éves Gyagilevnél.

„Kezébe akad egy ócska könyv és ez jobban leköti, mint az ügy, amelyre életét tette” – ilyesmit is ír róla. S ezt én, mint akit egy véletlen serét a múltból meghorzsol, nevetve és sportszerűen honorálhatnám az avignoni főutca fái alatt, kezemben az ócska könyvvel, amely az imént az én kezembe akadt… Touche!

A nevetnivaló az, hogy nekem is milyen fontos lett, lám, ez az ócska könyv. S olvasok benne – mohón és ihletett ujjakkal a kellő oldalon felütve – épp az ócska könyvek mániájáról, amely már a közelítő vég előjele…

Azt is mondja Gyagilevről ez a második számú hőn szeretett táncosa (mert az első számú persze Nizsinszkij volt, a hűtlen, az isten), hogy hatvan felé közeledve szinte egyik napról a másikra minden barátjával szakított, Picassót kivéve. (Egy Isten azért mindig maradt neki.)

A tüneteket ismerem, hogy a közelítő bizonyosság elől hátrálni kezdünk és feltámad a múlt vonzó panorámája… S azt is ismerem már, hogy milyen megkönnyebbedés a megszokott környezettől elszakadni, legalább lélekben.

 

Nem tudok izgalmasabb és kísértőbb kivonulást az életből, mint Tolsztoj „futása”. Ő nemcsak lélekben szakadt el. Éjszaka felült az ágyában, befogatott és otthagyott csapot-papot. Délre vágyott, bár valószínűleg sejtette, hogy a vonatján, a szomszéd fülkében ott ül az atra cura – a halál is. Félúton Asztapovóban már együtt szálltak le.

Még a Háború és békét is odaadnám ezért a nonstop filmért, amelyet hosszú agóniája során – lucidus pillanatokkal szabdalt félöntudatlanságában – Tolsztojnak módja volt végignéznie az asztapovói állomásfőnök kis lakásán, ahová halálakor találkára ment.