Il nodo nella golaGöcs a torokban. Egy bizonyos lelkiállapotnak pontos olasz metaforája ez a kifejezés. Most tudom csak, hogy milyen pontos, amióta növekvő gondjaim közepette a nyakamon kikandikál a mellcsont könyöklője mögül egy ciszta gömbölyödő újholdja (ki tudja, mekkora lehet a homályba vesző fele?) és a röntgen sötétkamrájában az egyik kérdés váratlanul így szólt hozzám: – „Valami stressz nem érte?” Ha ott rákezdtem volna mondani a magamét, alapos röntgen-sugárfertőzéssel vihettek volna az ernyő mögül a poszt-Csernobil osztályra. Pedig egyszer igazán beszélnem kéne. Soha ilyen tehetetlen némaságra kárhoztatva nem kellett viselnem bajt. A családban csak nem panaszkodhatom? Úgyis látják, mi van, s maguk se tudják, hogy a természet sugalma szerint idegenkedéssel vagy inkább ingerültségbe csapódó részvéttel adózzanak-e a megöregedni (pláne meghalni, tele kufferral elmenni!) alig-alig akaró elszótlanodottnak. Barátaim hümmögve hallgatnak, ha személyes dolgomról beszélni kezdek, s csak várnák a pillanatot, hogy viszonzásul elkezdjenek engem traktálni a maguk bajaival, amikkel ők is pontosan torkig vannak… A barátnék szemében az első panaszszóra felgyulladna ugyan az érdeklődés fénye, mohón fürkészve szavaim mögött egy felelőssé tehető nőt (nők számára minden nő rivális) vagy éppen valami tovább pletykálható fészekhulladékot. Nem. Barátoknak és barátnőknek egy szót sem! Ha lehajolok, érzem, hogy a röntgenképen látható teleholdnyi folt nyomja a légcsövem. Ha lehajolok, mindig eszembe jut egy négysoros vers. Tizennyolc éves lehettem, amikor hallottam, s most tűnődhetem, hogy miért vésődött belém. Friss volt akkor a vers, talán elsőnek hallottam magától a költőtől a váradi utcán. Egy gyerekkori rémálomról szólt. Horváth Imre verse, az ő szentenciózus hangján hallom ma is, mint a betelő törvényt:
|