A szabadesés gyorsulásával

Tóth Endre versét olvasom. Egy napját írja le a költő. Onnan, hogy a „meszesedő tagjaimat sikerült már ismét üzemképessé tornázni…” Egészen addig, hogy „este tízkor az ágyba zuhanok”.

Közben: a ráburjánzó, nyakára növő tennivalók. Lélegzethez se jut tőlük, nemhogy versíráshoz – élete értelméhez.

Hát igen, az élet nemcsak azért rövid, mert rövid. Hanem azért lesz még rövidebb, mert egyre gyorsul a napok átfutási ideje. Szabadon esik át rajtunk az idő minden eleme. A szemete is, az öröme is. Nincs meg már rostjainkban az az ellenállás, amely visszafogta – a fausti óhaj szerint – a pillanatokat.