Az öregség kegyelme

Öregember nem vén ember.

Az agg Jókainak erről az emblematikus késői művéről mondja Szabó Magda: „irodalmi szaltó, melyet partner és háló nélkül végzett.”

S elragadóan szép tanulmányt szentel – szintén emblematikus címmel: A félistenek szomorúsága – az öregség sajátos stimulusainak Jókai utolsó periódusában.

„De hát bizonyos, hogy ami ez idő tájt született egy leépülő, éltes alkotó kapkodását és kísérleteit mutatja?” – S e kihívó kérdésre kérdéssel válaszol. E második kérdés már nem kétséget rejt, hanem evidenciát:

„Nem lehetséges, hogy az író, aki élete során annyi újat megírt, megért és megálmodott, látja, mi minden megvalósult már abból, amit valamikor fiatal szellemének képzelőereje varázsolt csak elébe, s indul új kalandra; feldolgozni mindazt, amit fantáziája még megsejt, rögzíteni váratlan, szabálytalan élményeket, és nem hanyatlani kezd, hanem kísérletezik, megint friss ösvényen indul el…”

És így tovább valami virtuális kérdőjelig. Szabó Magda itt most már úgy belemelegszik az öregség ihletadó kegyelmeinek az ecsetelésébe, hogy a mondata szinte az egész emberi kultúrára nyílik.

Már a mondat elején se csupán Jókairól volt szó.

Mennyi irigylésre méltó agg csodalény, csakugyan: Sophokles, Michelangelo, Tiziano, Victor Hugo, Liszt Ferenc – és aki halálos sértődöttségben, de éberen kommentálta végig az öregség tüneteit és áldott impulzusait: Illyés.