Tervek, tervek, tervek…

 

Szeretnék törleszteni kínzó adósságaimból. A Túszszedők második részét – elsiettem – újra megírni! A Búcsú a csodáktól két fiatalember-szerepét, a csupa-gyűlölet fiút és a csupa-rajongás unokát egyetlen figurában összeolvasztani – így ez a lázadó-megváltó fiú szerep bizonyára fel fogja érni jelentőségben a szelleme és évei súlyával túlságosan eluralkodó Szophoklészét. Így tán tömörebbre is tudom majd fogni a tragédiát. Befejezni végre a Freudról szóló drámát – ha csak nem lett befejezhetetlen, mert meglehet, hogy Freud, a nagy ravasz, nem engedi magát drámába fogni. Ez az én „metadrámám”. És persze a félig kész Pünkösdöt is illenék már befejezni… És azt az annak idején – szinte fiatalon – oly átéléssel elkezdett, a Nagy Lajos halála napjáról szóló drámát: Ilyen fiatalon! Aztán azt a másikat, harmadikat, századikat, az őrült Nizsinszkijről, aki a világháborúban a svájci hegyi szanatóriumban arra készült, hogy a táncával – amely már földrengés – megváltja a világot. És itt van még az Elnémulás, egy nyelv utolsó éjszakájáról…

És a többi, amit még el se kezdtem írni, bár évek, évtizedek óta gyűjtöttem hozzájuk a jegyzeteket. Várva, hogy egy színigazgató, rendező (vagy színész! igen, egy színész! – mondhatnám egy színházi kultúrában) rámutasson valamelyik jegyzetkötegemre: „ezt csináld meg nekem!” Ha van kinek-minek megírnom, egy-egy hónap elég volna egy-egy darabom megírásához.

 

– A többiről csitt!

– Mégis, mester! Árulja el, hogy a többi terve közt mi a legégetőbb.

– Hát igen, egy könyv Az ember tragédiájáról. Mert van kulcsom hozzá, mely minden titkát megnyitja, a luciferi kérdés: „…aztán mivégre az egész teremtés?” És muszáj volna kiigazítanom valamit. A cethal hátán cselekményében. Mert amit a Nemzetiből ismertek, abból a leglogikusabb drámai mozzanatot tíz évvel ezelőtt, sajna, kifelejtettem. Quandoque bonos dormitat Homerus.

– Mi lett volna az a mozzanat?

– Balassi, miután szépen meggyónta az árulásait Oláh érseknek – ahogy ez a XVI. századi ősdrámában benne van –, látva, hogy a főpap nem áll kötélnek, nem lesz bűntársa, segít eltenni láb alól az Érseket. Nem bírja elviselni, hogy az mindent tudjon róla. Így mindjárt volna drámát súlyosbító magyarázat is rá, hogy miért nem szerepel Oláh a Második részben. Major néha kérdezte is tőlem a próbákon: mibe halt bele Oláh érsek a szünetben? Meghűlt? Elvitte az akkor divatba jött franc betegség vagy a hasrágás? Csupán a felsőbb körökben legkézenfekvőbb halálnemre nem gondoltunk: arra, hogy a címszereplő meggyilkolta. S számomra dramaturgiailag is milyen kifizetődő halálnem lehetne ez. Amikor a második részben Balassinak a pofájába eljátsszák a róla írt Comoediát, ez a gyilkosság kiderül. A színpadra vitt színház tükrében a gyilkos meglátja és el is árulja magát.

– Már Shakespeare-nél is jól funkcionált ez az ötlet, az „egérfogó” jelenetben.

– Ugye? És én meg kihagytam.

– És még mit tervez? Csak a leghalaszthatatlanabbját!

– Hagyjuk. Nem akarom kihívni a végzetet. Sem a közröhejt.