„Futtató öregség”

„Bevonom vitorlám…”

Munkánk végeztével szembekerülünk a halállal. Héraklésznek mind a tizenkét vállalkozása fölöttébb életveszélyes volt, de az iszonyú vég (Nessus inge és a már szinte megváltó máglyahalál) akkor lepte meg, amikor végre megpihenni hazatért.

Ezért adhatja Deianeira szájába Szophoklész a rossz előérzet szavait:

Számvetés

Hatvanéves vagyok.

Nejlonszatyrokban várnak a megírandó műveim. Jegyzetektől duzzadó, agyontömött vagy még félig lapos szatyrok.

Megszámoltam: épp harminc.

Kilencven évig kéne élnem, mint Szophoklészemnek.

Tervek, tervek, tervek…

Szeretnék törleszteni kínzó adósságaimból. A Túszszedők második részét – elsiettem – újra megírni! A Búcsú a csodáktól két fiatalember-szerepét, a csupa-gyűlölet fiút és a csupa-rajongás unokát egyetlen figurában összeolvasztani – így ez a lázadó-megváltó fiú szerep bizonyára fel fogja érni jelentőségben a szelleme és évei súlyával túlságosan eluralkodó Szophoklészét. Így tán tömörebbre is tudom majd fogni a tragédiát. Befejezni végre a Freudról szóló drámát – ha csak nem lett befejezhetetlen, mert meglehet, hogy Freud, a nagy ravasz, nem engedi magát drámába fogni. Ez az én „metadrámám”. És persze a félig kész Pünkösdöt is illenék már befejezni… És azt az annak idején – szinte fiatalon – oly átéléssel elkezdett, a Nagy Lajos halála napjáról szóló drámát: Ilyen fiatalon! Aztán azt a másikat, harmadikat, századikat, az őrült Nizsinszkijről, aki a világháborúban a svájci hegyi szanatóriumban arra készült, hogy a táncával – amely már földrengés – megváltja a világot. És itt van még az Elnémulás, egy nyelv utolsó éjszakájáról…

És a többi, amit még el se kezdtem írni, bár évek, évtizedek óta gyűjtöttem hozzájuk a jegyzeteket. Várva, hogy egy színigazgató, rendező (vagy színész! igen, egy színész! – mondhatnám egy színházi kultúrában) rámutasson valamelyik jegyzetkötegemre: „ezt csináld meg nekem!” Ha van kinek-minek megírnom, egy-egy hónap elég volna egy-egy darabom megírásához.

– A többiről csitt!

– Mégis, mester! Árulja el, hogy a többi terve közt mi a legégetőbb.

– Hát igen, egy könyv Az ember tragédiájáról. Mert van kulcsom hozzá, mely minden titkát megnyitja, a luciferi kérdés: „…aztán mivégre az egész teremtés?” És muszáj volna kiigazítanom valamit. A cethal hátán cselekményében. Mert amit a Nemzetiből ismertek, abból a leglogikusabb drámai mozzanatot tíz évvel ezelőtt, sajna, kifelejtettem. Quandoque bonos dormitat Homerus.

– Mi lett volna az a mozzanat?

– Balassi, miután szépen meggyónta az árulásait Oláh érseknek – ahogy ez a XVI. századi ősdrámában benne van –, látva, hogy a főpap nem áll kötélnek, nem lesz bűntársa, segít eltenni láb alól az Érseket. Nem bírja elviselni, hogy az mindent tudjon róla. Így mindjárt volna drámát súlyosbító magyarázat is rá, hogy miért nem szerepel Oláh a Második részben. Major néha kérdezte is tőlem a próbákon: mibe halt bele Oláh érsek a szünetben? Meghűlt? Elvitte az akkor divatba jött franc betegség vagy a hasrágás? Csupán a felsőbb körökben legkézenfekvőbb halálnemre nem gondoltunk: arra, hogy a címszereplő meggyilkolta. S számomra dramaturgiailag is milyen kifizetődő halálnem lehetne ez. Amikor a második részben Balassinak a pofájába eljátsszák a róla írt Comoediát, ez a gyilkosság kiderül. A színpadra vitt színház tükrében a gyilkos meglátja és el is árulja magát.

– Már Shakespeare-nél is jól funkcionált ez az ötlet, az „egérfogó” jelenetben.

– Ugye? És én meg kihagytam.

– És még mit tervez? Csak a leghalaszthatatlanabbját!

– Hagyjuk. Nem akarom kihívni a végzetet. Sem a közröhejt.

Angyal repült át a szobán, kivégzőangyal

Este feljött egy kis csapat tanítvány, a hozzájuk tartozó lányokkal, felköszönteni.

Egy fickó, aki csak úgy melléjük csapódott, ahogy elhelyezkednek, s épp hogy a poharat emeljük, megkérdi: hány éves lett ma, professore?

– Hatvanhárom.

Hirtelen csend lett.

Mintha azt mondtam volna, hogy ma megállapították a rákot.

– Nem gondoljátok, hogy egy kissé tapintatlan ez a túl nagy csend? – kérdem.

Ezen aztán nevetnek, mint a tettenértek. A csendben be lehetett látni a hátsó gondolataikig.

„Nem tudjuk már magunkat megcsalni” – írta egy ilyen pillanatról Babits Mihály.

A születésünk előtti végtelen idők…

Ha fiatalok közt vagyok, babonásan ügyelek rá, hogy lehetőleg semmi olyat ne említsek az életemből, ami az ő születésük előtt történt.

Az oka talán az lehet, amit most Lucretiusnál olvasok: „Vedd figyelembe, hogy fikarcnyit se törődünk a születésünk előtti végtelen időkkel…” (De Rerum Natura. III.)

A budapesti és a firenzei telefonkönyv fölött

Magadra maradtál?

Csak nálad is korosabbat hívj fel, ha nem akarod csalódással tetézni magányodat.

De ez csak itthon van így.

Olaszország más.

Az olasz humanizmus mindenkiben arra az arisztotelészi „entelecheiára” figyelmes (Márai ezt „aurának” mondja), amely romolhatatlanul sugárzik bennünk a bölcsőtől a sírig. (És talán azután is.)

Az öregség kegyelme

Öregember nem vén ember.

Az agg Jókainak erről az emblematikus késői művéről mondja Szabó Magda: „irodalmi szaltó, melyet partner és háló nélkül végzett.”

S elragadóan szép tanulmányt szentel – szintén emblematikus címmel: A félistenek szomorúsága – az öregség sajátos stimulusainak Jókai utolsó periódusában.

„De hát bizonyos, hogy ami ez idő tájt született egy leépülő, éltes alkotó kapkodását és kísérleteit mutatja?” – S e kihívó kérdésre kérdéssel válaszol. E második kérdés már nem kétséget rejt, hanem evidenciát:

„Nem lehetséges, hogy az író, aki élete során annyi újat megírt, megért és megálmodott, látja, mi minden megvalósult már abból, amit valamikor fiatal szellemének képzelőereje varázsolt csak elébe, s indul új kalandra; feldolgozni mindazt, amit fantáziája még megsejt, rögzíteni váratlan, szabálytalan élményeket, és nem hanyatlani kezd, hanem kísérletezik, megint friss ösvényen indul el…”

És így tovább valami virtuális kérdőjelig. Szabó Magda itt most már úgy belemelegszik az öregség ihletadó kegyelmeinek az ecsetelésébe, hogy a mondata szinte az egész emberi kultúrára nyílik.

Már a mondat elején se csupán Jókairól volt szó.

Mennyi irigylésre méltó agg csodalény, csakugyan: Sophokles, Michelangelo, Tiziano, Victor Hugo, Liszt Ferenc – és aki halálos sértődöttségben, de éberen kommentálta végig az öregség tüneteit és áldott impulzusait: Illyés.

Mint az álom

„Hazug a rím” – mondja Kosztolányi, amikor észreveszi, hogy az én és a vén mily tökéletesen rímel egymásra. Babonásan tiltakozik ellene: „Nem leszek soha vén”, mondja, mint a király, aki oroszlánok közé veti az álomfejtőt, nehogy beteljesedjék, amit az kimond fejére.

Két öreg hajóskapitány

Először a vers volt. A versben a költő ült Kháron ladikjában. Mint egyszerű utas. Mint majd egyszer mindenki. Évezredes a metafora, szívszorítóan személyes az élmény. A búcsú.

Az esszékötetben már ő – Illyés – viszi olvasóit hajókirándulásra az alvilági vizek felé. Ám becsukva a könyvet, egy fordulattal vissza is hozza őket.

Ezúttal hazajöhettünk.

Ellentétben a zord, szótalan Halál-révésszel, Illyés elszórakoztatja utasait ezen a „croisière”-en. Bölcs, mint az öregségről író Cicero volt, és derűs, mint Montaigne. Még adomázik is…

Jóízű nevetések hangzanak a hajóról.

Az irodalomtörténet feladata lesz, hogy a kortársak, a családtagok, s a fényképek tanúsága alapján megállapítsa, hogy oly emlékezetes fehér tengerészsapkáját mikortól viselte Illyés. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy épp a Kháron-korszakában tette fel először. A simléder alól cinkos szemvillanással rendszerint jelezte, hogy játék az a matrózsapka, és persze vallomás is, mint minden maskara. Felöltötte Kháron jelmezét és kifigurázta. Vagy ahogy mondani szokás: humanizálta az oly rettegett Időtlen Öreget.

Mert Kháron időtlen és halhatatlan.

A Sixtus-kápolnában a Vatikán minden teológusa félrenézett, amikor Michelangelo úgy festette meg a vén pogány hajóst, mint aki odatolja képét a keresztény hitvilágba is, mert ki tudja, nem lesz-e szüksége rá Jézus Krisztusnak is az Utolsó Ítéletnél…

Őrzöm Ferenczy Béni rajzát Adyról a halálos ágyon. „Milyen szép halott leszek…” Az.

Babits sötét szeme a párnák közül halhatatlan csillogással tekint a fényképezőgép lencséjébe. Illyésről is van egy fénykép – talán az utolsó, a kórházból – úgy ül (az ágyában?), mint aki már hajóra szállt, ama egykori versében emlegetett fekete gondolába…

Ezen a fényképen megint ő az utas. Indulásra vár. Leplezetlenül komor. Csak Kháron hiányzik még a fényképről. A „gondoliere”.

Amikor Kháron arca megjelent az ablakban, Illyés már szinte brancsbeli egyetértéssel üdvözölhette őt. Feltehetően franciául szólt hozzá. Baudelaire ily alkalomra írott páratlanul szép szavával: „O mon vieux capitaine, il est temps! levons l’ancre!”

Kháron, aki nem szokott ahhoz, hogy őt ily civilizáltan üdvözöljék, csikorogva elmosolyodott.

S a hétszer körbe kerülő Styx vizén a két tapasztalt hajós elegánsan ellavírozott.

Ecce Homo Ludens

Németh László magas vérnyomása miatt szemfenékbevérzéstől tartván, sajkodi remetelakában leckéket vett világtalanságból. Bekötött szemmel megtanult főzni, mosogatni, takarítani, budira járni, s ami a legnehezebbnek látszott, de ment, mint a karikacsapás: írni is.

Mióta olvastam erről Domokos Mátyásnál, a jelenet nem hagy nyugodnom.

Látom az öreg (most magamkorabeli) Németh Lászlót, amint két kinyújtott kezének csápjaival tapogatózik a létben, önkéntesen magára rótt próba-vakságában. „Merre csörög a dió, Laci bácsi?” – szeretném kérdezni tőle. De nem szólhatok. Ő ugyanis nem látja, hogy én lesem. Azt hiszi, nem látják, pedig körülötte állunk. Egy voyeur utókor…

Vénségében is gyermekarcán a fellelt játék nevetése, a mindhalálig magát is nevelő pedagógus szigora; s a két szeme világát kioltó Oedipus király felmérhetetlen tragikuma.

Amit meglestem – mondhatnám – becketti volt. Szívtépő groteszk.

Röstellem magam. Mert láttam őt…

S mert látok.

A szabadesés gyorsulásával

Tóth Endre versét olvasom. Egy napját írja le a költő. Onnan, hogy a „meszesedő tagjaimat sikerült már ismét üzemképessé tornázni…” Egészen addig, hogy „este tízkor az ágyba zuhanok”.

Közben: a ráburjánzó, nyakára növő tennivalók. Lélegzethez se jut tőlük, nemhogy versíráshoz – élete értelméhez.

Hát igen, az élet nemcsak azért rövid, mert rövid. Hanem azért lesz még rövidebb, mert egyre gyorsul a napok átfutási ideje. Szabadon esik át rajtunk az idő minden eleme. A szemete is, az öröme is. Nincs meg már rostjainkban az az ellenállás, amely visszafogta – a fausti óhaj szerint – a pillanatokat.

Il nodo nella gola

Göcs a torokban. Egy bizonyos lelkiállapotnak pontos olasz metaforája ez a kifejezés.

Most tudom csak, hogy milyen pontos, amióta növekvő gondjaim közepette a nyakamon kikandikál a mellcsont könyöklője mögül egy ciszta gömbölyödő újholdja (ki tudja, mekkora lehet a homályba vesző fele?) és a röntgen sötétkamrájában az egyik kérdés váratlanul így szólt hozzám: – „Valami stressz nem érte?”

Ha ott rákezdtem volna mondani a magamét, alapos röntgen-sugárfertőzéssel vihettek volna az ernyő mögül a poszt-Csernobil osztályra.

Pedig egyszer igazán beszélnem kéne.

Soha ilyen tehetetlen némaságra kárhoztatva nem kellett viselnem bajt.

A családban csak nem panaszkodhatom? Úgyis látják, mi van, s maguk se tudják, hogy a természet sugalma szerint idegenkedéssel vagy inkább ingerültségbe csapódó részvéttel adózzanak-e a megöregedni (pláne meghalni, tele kufferral elmenni!) alig-alig akaró elszótlanodottnak.

Barátaim hümmögve hallgatnak, ha személyes dolgomról beszélni kezdek, s csak várnák a pillanatot, hogy viszonzásul elkezdjenek engem traktálni a maguk bajaival, amikkel ők is pontosan torkig vannak…

A barátnék szemében az első panaszszóra felgyulladna ugyan az érdeklődés fénye, mohón fürkészve szavaim mögött egy felelőssé tehető nőt (nők számára minden nő rivális) vagy éppen valami tovább pletykálható fészekhulladékot.

Nem. Barátoknak és barátnőknek egy szót sem!

Ha lehajolok, érzem, hogy a röntgenképen látható teleholdnyi folt nyomja a légcsövem. Ha lehajolok, mindig eszembe jut egy négysoros vers. Tizennyolc éves lehettem, amikor hallottam, s most tűnődhetem, hogy miért vésődött belém. Friss volt akkor a vers, talán elsőnek hallottam magától a költőtől a váradi utcán. Egy gyerekkori rémálomról szólt. Horváth Imre verse, az ő szentenciózus hangján hallom ma is, mint a betelő törvényt:

Stílusbravúr

X nyilatkozik arról, hogy Y nem volt szenilis. De X nyilatkozata tele van tárgyi tévedéssel, memóriazavarral, melyben a nyilatkozó szinte örömét leli. A nyilatkozat a szenilitás őszi verőfényében ragyog…

Az arterioszklerózis futó felhői alól dicsérni a szellem luciditását – ez igen! Ez mesterre vall!

Karinthy Frigyes utolsó fotográfiája

Rengeteget fényképezték. Mégis, ez látszik a legsikerültebb portréjának.

A családi ágy puha fehér párnáján súlyosan pihen busa feje. Más nem is látszik belőle. Az sem látszik, hogy a takaró alatt meztelenül van-e vagy felöltözve. Álláig felhúzták a paplant. Zordon hallgatásba burkolózik. Nem tűnik megbocsátónak.

Pontosan tudja, hogy hogy történt halála… Hogy mily megalázó semmiségeken múlik a géniusz vége is. Sértődöttebbnek látszik, hogysem beszéljen erről. Nincs az a tetemrehívás, mely őt már szóra bírja.

Univerzális kíváncsisága (Univerzumra-kíváncsisága) egy életen át verdeste őt a kalitka falának. És…?

Ahogy egyik barátja írta egyszer, régen:

Mégis. Volt olyan, hogy „kalitkájából legalább kilátott…”. Volt. Volt. Volt. És közben a legmindennapibb létezés minden villáma és minden szennyvize rajta futott át.

Hát ennek most legalább vége.

Zsuzsannák és a vének

Valamikor mulatságos pesti (pesti? jereváni?) vicc volt az, amelyik szerint egy moszkvai fiatal férj rajtakapja feleségét valami vénemberrel. Nekitámad az asszonynak, s a végén azért nyomorgatja, hogy mi szeretnivalót talált az aggastyánon? „Látta Lenint!” – rebegi a fiatalasszony áhítattal.

A történet nem új. Guy Bréton francia szerelmi anekdotatárában is benne van.

XV. Lajos faggatja szeretőjét, Madame Esparbès-t, hogy miért csalta meg őt, s épp D’ Aumont herceggel. Mit evett rajta? Hisz rút, buta, nem is gazdag… S már a hamut is mamunak mondja…

– Rajong felségedért – mondta magyarázatul az okos kokott.

A király ezen úgy fellelkesedett, hogy az ágyban felszolgált földieperről a tejszínhabot mind Madame Esparbès két csöcse közé kente. Onnan fogyasztotta el. (Lásd Histoires d’ amour de l’ Histoire de France. V. kötet, 159. o.)

Kutyahalál

Micsoda idillek, micsoda rémfilmek pergő képeit nézheti az ember ereje fogytán fél- és egészálmaiban? Hemingway öreg halászának az álma feledhetetlen: oroszlánokat lát a hajóról, a parton játszanak…

Fölöttünk az emeleten agonizál Puck, a nagy fekete kutya. (Belga juhász.) A neve szerint bizonyára tündéri játékos jószág lehetett fiatalkorában. Most már alig vonszolja magát. Kutyában huszonhatéves. Emberben mennyi ez? Egy matuzsálem. Vasárnaponként, amikor megérkeznek nagy autókon a rokonok, az unokák, a legtöbben kutyástul jönnek, vadul szétcsörtető fekete belga juhász kutyákkal. Puck pátriárkai törzséből valók mind.

Puck most haldoklik. Be van zárva egy kis szobába, nem eszik, nem iszik, mindent kihány. Nehéz szag van a folyosókon is, mint a régi ispotályokban.

Mióta én ismerem, már nem hallott, nem látott. Lábra se bírt állni magától. Csak kötelességtudása élt túl mindent. Úgy feküdt a nyíló kapuszárny elé, hogy ha valaki bejön, a kapu beléakadjon. Érintésről ismeri fel az embert, ahogy a haldokló Izsák vélte felismerni Ézsaut szőrös kezéről…

Várják az állatorvost a megváltó injekcióval.

Puck alszik, nincs magánál. Csak a lábai járnak néha. Talán futkározik álmában…

A belga tengerparton futkározik le s fel, a homokos dűnék között. Szeretne beúszni ahhoz a hajóhoz, a tengeren… Első gazdája ül rajta és neki füttyentget.

Tartós romolhatatlanság

Az Élet egyik bravúrja a sok között, hogy testünkben, ebben a bonyolult összműködésű fehérje-tömegben (lásd az Óda idevágó szakaszát) nem engedi lábrakapni az enyészetet, egészen az utolsó utáni pillanatáig. Holott a test – ez a megbízhatatlan kapituláns – mintha titkon egyébre se vágynék, minthogy szétessék romló-bomló darabokra.

Mégis, hús a mélyhűtőben nem marad oly sokáig friss és (nagyjából) szagtalan, mint 36 Celsius fokon – „egy hosszú életen át”.

A székely találós kérdés (lásd Krizánál) épp e konzerválás megszűnésével induló gyors lebomlási folyamat felől közelíti meg és mondatja ki velünk – megfejtésként – a nehezen kimondhatót.

„Ó kas por este? Mi a?”

(Öreg ember halála.)

Búcsúfényjelek

Avignonban az egyik utcai árus könyvei közt kotorászva (a színházi fesztivál idején mindenütt színházi könyveket árulnak) nyílt ki kezemben Serge Lifar életrajza a nyolcadik fejezetnél. Szemembe szökött a fenti, mottóul kiemelt mondat. „Ahogy az élet ilyen pillanataiban az gyakran megesik, szeretett visszatérni az emlékei forrásaihoz.” Ott helyben kimásoltam. Aztán az első banknak utcára néző ablakán – a pénzváltás utcán át folyik – némi frankra tettem szert (a táncművészet olvasmánynak se olcsó, az eladó számíthat áldozatra kész connaisseur-ökre) s visszamentem a könyvért. Ha elsőre ily meggondolkoztató mondatot súgott, biztos akad benne más üzenet is.

Már közhely az, hogy az agóniában kitágul a pillanat. Bár a halottak szigorúan hallgatnak erről, s a feltámadottak se nagyon beszédesek. (Az evangélium egy árva szót sem szól arról, hogy mit mesélt Lázár, meg Jairus lánya, vagy a naimi ifjú.)

Elképzelhető, hogy a szubjektív idő tágulása jóval az utolsó pillanat előtt kezdődik, feltűnés nélkül. Lopva, ahogy fellépnek az öregedés egyéb jelei. Ilyesmit észlelt Serge Lifar az ötvenhat éves Gyagilevnél.

„Kezébe akad egy ócska könyv és ez jobban leköti, mint az ügy, amelyre életét tette” – ilyesmit is ír róla. S ezt én, mint akit egy véletlen serét a múltból meghorzsol, nevetve és sportszerűen honorálhatnám az avignoni főutca fái alatt, kezemben az ócska könyvvel, amely az imént az én kezembe akadt… Touche!

A nevetnivaló az, hogy nekem is milyen fontos lett, lám, ez az ócska könyv. S olvasok benne – mohón és ihletett ujjakkal a kellő oldalon felütve – épp az ócska könyvek mániájáról, amely már a közelítő vég előjele…

Azt is mondja Gyagilevről ez a második számú hőn szeretett táncosa (mert az első számú persze Nizsinszkij volt, a hűtlen, az isten), hogy hatvan felé közeledve szinte egyik napról a másikra minden barátjával szakított, Picassót kivéve. (Egy Isten azért mindig maradt neki.)

A tüneteket ismerem, hogy a közelítő bizonyosság elől hátrálni kezdünk és feltámad a múlt vonzó panorámája… S azt is ismerem már, hogy milyen megkönnyebbedés a megszokott környezettől elszakadni, legalább lélekben.

Nem tudok izgalmasabb és kísértőbb kivonulást az életből, mint Tolsztoj „futása”. Ő nemcsak lélekben szakadt el. Éjszaka felült az ágyában, befogatott és otthagyott csapot-papot. Délre vágyott, bár valószínűleg sejtette, hogy a vonatján, a szomszéd fülkében ott ül az atra cura – a halál is. Félúton Asztapovóban már együtt szálltak le.

Még a Háború és békét is odaadnám ezért a nonstop filmért, amelyet hosszú agóniája során – lucidus pillanatokkal szabdalt félöntudatlanságában – Tolsztojnak módja volt végignéznie az asztapovói állomásfőnök kis lakásán, ahová halálakor találkára ment.

„Kizökkent az idő…”

Amikor átállítják az órákat – tavasszal előre, ősszel meg vissza –, kínzóan rossz éjszakáim vannak jó néhány napon át, valamiféle félálmatlanság és félálom között tart a bizonytalanság: hány óra is van tulajdonképpen? Mikor is feküdtem le? Reggel a rendes időben felkelek, s nem tudom, hogy végül mi is a RENDES IDŐ?

Persze aztán egész nap égő aggyal, kialvatlanul vonszolom magam.

A kárpótlás ezekért a zaklatott éjszakákért az, hogy ilyenkor megleshetem az éjszaka csodáit.

Tegnap például még Rómában a Santa Chiara szállóban libagágogásra ébredtem (vagy ezt álmodtam). – Azok a bizonyos kapitóliumi libák! – és a másik oldalamra fordultam. – Legalább kétezer esztendeje lehet annak is, hogy ezzel a gágogással megmentették a várost. Jóval több is, mint kétezer esztendeje… – Ezzel aludtam vissza. De máris hallom megint az előző madárhangokat. Valamelyik szomszéd szerzetesházban bizonyára aprójószágot tartanak, s most ébred a baromfiudvar népe. A víziszárnyasok riadoznak. Ők kánonilag tolerált böjti eledel. A hústól való megtartóztatás napjaiban hal gyanánt fogyaszthatók. Pia fraus. Talán szemben a dominikánus atyáknál gágognak…

Aztán észreveszem, hogy ezek a libák sokkal többen lehetnek. A hangjuk elhal. Ám mindjárt egy új libacsapat kezd el gágogni egyre erősebben… Aztán megint…

Az ablakhoz megyek, nézem a telehold fényében világló eget, a kupolák és dombok felett.

De hisz ezek a libák ott vonulnak! Véget érni nem akaró rajokban, fent az égben.

Ott menetel most haza – a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölténél, mely húsvétot előzi – Európa vadlibaállománya.

Kezdődik megint elölről. Jézus ma reggel felmegy Jeruzsálembe. Odahaza kipattannak a füzek barkái. Átigazítják az órákat. A vadlibák hazajönnek Afrikából.

Nem nézem, csak hallom őket, amolyan rab gólya módra.

Elutazni

Figyelem őt.

Csomagol megint.

Mint három napja, mint két hete, mint majd holnapután fog.

Amikor régóta nyüstölt ruháit szépen összehajtogatva próbálja belehelyezni (nagyobb törődés nélkül, lehetőleg) a kis cipzáras táskába (mint legutóbb három napja, mint majd megint holnapután), a mozdulatban felismeri azt az ismerős (ősidők óta oly ismerős) másik mozdulatot: a koporsóba tételét.

Ez az észrevehetetlenül (de még mennyire észrevehetően!) agyon műstoppolt szürke öltöny, amit elegyenget a kofferban: én vagyok.

Rémes szó, de írjuk le: a porhüvelyem.

Engem tesz koporsóba az elutazó…

Mire tanít az etikett?

Úrivilágban egy katonatiszt nem hordhatott kezében pakkot, szatyrot, zacskót, még aktatáskát sem.

Nevetséges kényeskedésnek tetszett ez a reglama.

De most, hogy egyre többször csatlatok útitáskával megpakolva a Váci utcán a taxihoz vagy a metróhoz, vagy a repülőtéri buszhoz, és egyre többször töröm át magam a turisták csoportjain Firenzében, a könyvektől mindig menthetetlenül súlyos útizsákkal, érzem – amivel az egykori katonai szabályzat számot vetett –, hogy a csomaghurcolás megaláz.

Vajon nem az öregember megalázottságának a kifejezését találta-e meg Timár József, amikor két nehéz bőrcekkert cipelve jelent meg Az Ügynök Halálában?

Amikor jobbról is, balról is lehúz a táskák súlya: úgy érzem, én vagyok Az Ügynök Halála.

Jelek? Tünetek?

Vannak folyóiratok, melyek minden számuk utolsó oldalán közlik a publikáló munkatársak listáját: ki kicsoda? s persze ott a születési dátum is.

Egyetlen pillantással felmérem: akad-e 1918 előtti születésű? Csak elvétve ha akad, nagyon elvétve. Úgy látszik, a magyar irodalom egyik kis öregje lettem. Oly váratlanul ért ez a kétes tisztesség, hogy nem győzök meglepődni rajta.

Pedig vannak egyéb jelek is. Döbbenetesebbek, mulatságosabbak. Jelek? Tünetek. A láz. Megszállott valami lázas iparkodás. „Futtató öregség” – visszhangzik fel bennem egy rég olvasott Illyés-vers címe. Ez volna hát az? Még csak nem is a pénzért. Sőt. Ellentétben a kormányzati elképzelésekkel, ingyér hajtom magam. Nobile officiumokat halmozok. És közben papírfecnikre firkálok újabb és újabb drámaterveket.

Aztán fellépett a minden-mindegy elszántsága. Megszűnt az életveszély érzésem. „Kiterítenek úgyis” – és feljegyzem a gondolataimat. Ez is tünet.

Ezzel lehet szövődményes az is, hogy miközben olvasószemüvegem dioptriái növekedőben vannak, úgy érzem, egyre élesebb a látásom. Hogy mögéje látok a manipulálók manipulációinak és a lobbyzók maffiáinak. Pedig csupán arról lehet szó, hogy már nem érdemes vaknak tettetnem magam. Lehet, hogy régen ezért a luciditásért hitték bölcsnek az öregeket.

– Van még valami panasza? – kérdi a gerontológus.

Pro memoria

Mottóként szerepelhet majd egy gyászjelentés felső jobb sarkában:

Megannyi öreg barátom végszava lehetne ez, akik az utóbbi nyolc-tíz évben hunytak el – elhunytak? Volt, aki elhunyt, volt, aki szájába vett puskacsővel a szürkeállományában működő univerzumot robbantotta fel…