Ecce Homo

Emberismeretünk jóval gazdagabb információkat szállít minden egyes emberről, mint amennyit praktikusan felhasználunk belőle. S amit pedig nem használunk fel, azt nem is igen vesszük észbe. Feleslegesnek látszik. Ám elraktározzuk azt is.

Holott minden ember, a lába körme alakzatától, tyúkszemétől, egészen addig, hogy így vagy úgy, vagy másként tapad a haj a fején, és – igen – attól, hogy hogy ejti a szót, addig, hogy hogy szívja a cigarettát vagy a pipáját („lomhán szipákol” – írta Petőfi, s ha csak ennyit tudok arról a béresről, úgy tetszik, mindent tudok), minden ember végtelenül sok benyomással szolgál, és ezek a benyomások mind lényegbevágóak, összefüggőek (néha némi ellentmondásossággal, és ez is fontos) és feledhetetlenek. Elkartotékozva őrizzük őket. S használjuk is őket, anélkül, hogy tudnánk, hogy használjuk. Infinitezimálisan piciny információk ezek, amelyek infinitezimálisan piciny akciókat váltanak ki – ámde ezeknek a szőttese lesz az, amit személyiségként, sorsként, fátumként az illetőben felismerünk. Ez a terep úgy aránylik a gyakorlati élet terepéhez, mint a molekuláris fizika a klasszikus fizikáéhoz. Jól megvannak egymással.

Persze itt nem az ok- és okozatiság elemista egyszeregyével számolunk, hanem átfogó integrálszámítással, amely ráadásul figyelembe veszi a környezet mindahány többi tagjáról hasonlóképpen már „kartotékolt” szubtilis és szintén lényegbevágó információkat.

Eligazodni kortársaink között?

Nagy stratégia ez! Hisz minden egyes ember egy tűzvonalban küzdő ezreddel felér.

És ezredmagával harap a fűbe.