Pillanatok éles fényben

Mint az álom foszlányai, úgy úsznak körülöttem a regény motívumai…

Regényt persze nem írok.

Bizonyára éppúgy jegyezgetni kéne őket, mint ahogy az álmukat szokták ébredéskor gyorsan feljegyezni az ágy mellé készített noteszbe azok, akik rákaptak, hogy legalább egy foszlányát az álmaiknak megmentsék.

Minden elfelejtett álom veszteség érzéssel jár, azzal az érzéssel, hogy valamit elfelejtettünk, sőt: elveszítettünk. Az álom – pláne, ha elfelejtettük – személyesebb tulajdonunknak látszik az emlékeinknél. Az emlékek a tárgyakhoz, személyekhez tapadnak. Az álmom én vagyok. Ha elfelejtettem: voltam. Az elfelejtett emlékkel a múltamból veszítek el valamit, az elfelejtett álmommal: a jövőmből. Mintha egy kulccsal kevesebb volna a zsebemben a kezdődő nap – maradék életem első napja – zárt kapujában. Megértem Nabukodonozort, akit nagy nyugtalanság fogott el, s hívatott mágust, álomfejtőt, kaldeust, s végül hívatta Dánielt – ó, nem azért, hogy megfejtsék álmát, egyelőre csupán azért, hogy megmondják neki, hogy mit is álmodott? A király szorongása, kifosztottsági érzése, halálfélelme, rossz előérzete a birodalma sorsát illetően, mind-mind ebből fakadt: nem bírta felidézni emlékezetében az éjszakai álmát.

De most nem az álmokról van szó, hanem arról, ami történik velem, naponként, óránként, néha percenként. Olyan fájdalmasan érint már minden, hogy mindig azt hiszem, ezt soha el nem fogom felejteni – és persze felejtem őket.

Mióta ebben a meteoritzáporban élek (vesszőfutás az éjszakában), néha mégiscsak arra gondolok, hogy meg kéne próbálni, regényt kéne írnom. A fájdalmaimmal együtt jár az az érzés, hogy része vagyok a végtelennek… S mindig az volt a gyanúm, hogy a jó regények ebből az életérzésből születtek.

A fájdalmait már egy csecsemő is kisírhatja, egy kiskutya is. Le vannak szarva a fájdalmaim. A fényszabdalta augusztusi éjszakát, ami vagyok, ha ezt tudnám közölni… de az álmok és a fájdalmak időtartamánál az emlékezeté sem hosszabb.