Éjszakai történet egy kisvárosi szállóban

 

Mindig éber alvó volt. Most is felébredt, amint trombitálni kezdtek. A sírja szélén ott állt az Arkangyal a hosszú trombitával. Jó reggelt kívánt, s megkérdezte, hogy hogy aludt.

– Elég jól. Most hova visz el? – kérdezte az Arkangyaltól.

– Az utolsó ítéletre.

– Formalitás lesz?

– Nem. Komoly. Siessünk. A bűneidet majd szekéren utánad hozzák.

Most már tudta, hogy mik azok a lajtos kocsik a megnyílt sírok mellett. Pöcegödör-tisztító angyalok vödrökkel merték ki a sírokból a sok bűnt.

Elémelyedett. És nem is csak a szagtól.

– Feltámaszt! – kiáltotta. – És velem együtt feltámasztja a bűneimet! Hogy beléjük verje az orromat, mint a kutyáét a szarba.

– Így tanulod meg az égi tisztaságot – nevetett az Arkangyal és másodszor is belefújt a kürtjébe.

A megrepedező földből pucér testek tömege bújt elő. Mint egy csigainvázió, házatlan csigáké, tisztára olyan volt… Hibátlan testek voltak, a romlás minden jele nélkül. Nemhogy a halál, de még a kor se látszott meg rajtuk. Szinte ragyogtak az újjászületés fényében. És még csigaszerűbbé tette őket, hogy hajzatuktól eltekintve szőrtelenek voltak, és nemi jelleg nélkül. Egy uniaszex emberiség.

Benézett a sírba, ahonnét kikelt. A harmadik harsonára ez a massza megéledt. Forrni kezdett, rotyogott, vagy buborékokat vetett, ezek pöfögve kihunytak. Még mondani akart valamit, hogy ez trágya a történelem vetése alá, és hogy persze a trágya sohasem jó illatú…

Elviselhetetlen volt a szag.

Nem bírta tovább, felébredt. Az ablakhoz ment, hogy becsukja. Ekkor meglátta a lajtos kocsit. Tisztán látszott a telehold fényében. Az udvar végében állt, a nyitott emésztőaknánál.