A Való határánGuido Almansi olasz antológiája vaskos kötetre rúg, a világirodalomban található álmokat gyűjtötte össze. (Most adta ki Garzanti.) Meglepő, hogy mily kevés benne az olyan álom, amelyiknek el tudom fogadni az „álomszerűségét”. A legtöbb kiókumlált romantika, vagy álomnak keresztelt parabola. Az írói munka tudatossága, úgy látszik, nehezen fér össze az álom-illogikával. A színpadra vitt „álomjátékok” rendszerint szabályos mesék, tündérmesék. A Szentivánéji álomból is kilóg a szamárláb. Magyar példája nincs Almansinak, pedig volna mit összegyűjteni. Petőfi álmodni is zseniálisan tudott („irtóztatók… álmaim”). Krúdy is (Asszonyságok díja). Toldi Miklós álma a pesti temető sírhantjain olyan, hogy hallatán Freud is megnyalhatná a száját. Az eposzban akkora lépés ez az álom, hogy utána a történet már a fellegekben jár. Nagyfalutól a pesti temetőig reálisabb Toldi világa, mint lesz ez után a vágybeteljesítő álom után. Lehetséges volna, hogy egy realista fejlődésregényből itt átlépünk a mesébe? Ki tudja, a kis menekülő gyilkos vajon nem csupán az olvasóinak meseigényétől hajtva győz-e majd a csehen?… Lehet, hogy Toldi csak álmában győz? Amúgy magyar módra? Ádám álmait a Tragédiában túl illusztratívnak érzem. Vannak itt is nagy onirikus pillanatok. (A forradalmi álombeli álomból álomba révedő Kepleré. És persze az eszkimó szín, amely az emberiségnek lehet valami kollektív rémálma, talán a jégkorszak óta kísért, talán egy fenyegető környezeti katasztrófára int. Archaikus vagy apokliptikus? – „nálunk ez egyre megy”.) A Tempefőiben a halott megvesszőzése itt hagyott adósságáért – ez igen! – ez aztán a hiteles álom egy magyar költősorsról szóló darabban! A Gólyakalifát régen olvastam, a benyomásomra emlékszem inkább, írói kitalációnak éreztem. Viszont a Laodameiában a szerelmi álom – a látványos költői apparátus ellenére – szorongatóan hiteles. Csokits Jánosnak egy régi párizsi versében – álomnak mondja – az állatok metamorfózisait rettenetesen álomszerűeknek érzem. Hieronymus Bosch-szerűeknek:
majd később:
A legnagyobb metamorfózis ezután jön. A két rusnya állat, amelyet álmában megfogott és cipelt – amíg az egyiket elejti, a másikat a falhoz csapja – egyszeriben két embernek tűnik… méghozzá: „Mártírok voltak!” Ez a hirtelen valószínűtlen szemantikai ugrás, ez a még álombeli álomfejtés, a fiatal költőnek alig valamivel Magyarországról való menekülése után a lehető legvalószerűbb álom-evidenciával hat. |