A felejtés elvadult kertjei

A retorika szó soha nem jut az eszembe, amikor ki akarom mondani. Kis kerülővel jutok el hozzá. Gyerekkoromban sokszor lapoztam, olvastam is (bár a politikai anekdotái igazán nem érdekeltek) Mikszáth Az Én Kortársaim című képes kiadványt. Az Újság ajándéka előfizetőinek, elefántcsontnál is fehérebb, simább és fényesebb fedelére az új Parlament képe volt nyomva. Ebben a belül is pazarul agyonillusztrált könyvben az egyik eszmefuttatás címe volt: Orátorok, rétorok és fecsegők.

Tehát mielőtt kimondanám, hogy ez kissé retorikus – végig kell futnom a szóért Mikszáthot, Az Én Kortársaimat, és az Orátorok már karon fogva hozzák magukkal a Rétorokat. Öt másodpercnél nem tart tovább az egész. Egy gondolatolvasó számára a mondatom tehát így hangzanék: „Németh Lászlónak ez a színdarabja ö… ö… ö… (Nagyvárad-album-sima elefántcsont-Mikszáth-Az Én Kortársaim-Orátorok-Rétorok) ö… ö… megvan! kissé retorikus.”

Meg kell jegyeznem, hogy a „sima elefántcsont” nem szóban jelentkezik, hanem az ujjam bögyén, tapintási érzetként.

A „glicerin” viszont ebben a szókapcsolásban jut eszembe:

– (Nobel-díj – Nobel Alfréd – svéd kémikus- kus- kus – nitroglicerin) Glicerinkúpot kérek. Igen, felnőttnek.

A mnemotechnikai láncban a „Nobel Alfréd svéd kémikus-kus-kus” részt dalolva mondom magamban, úgy, ahogy ezt a feledhetetlenül kedves blődlit valamikor Szőnyi Istvántól hallottam. „Glicerint kevert kovával” – énekelte.

A tapintási és a zenei emlékek biztosabbak, mint a fogalmiak.

Lehetséges volna, hogy minden kiejtett szavunkban ugyanúgy jelen van Mikszáth és Nobel Alfréd, a gyerekkor, az elefántok – csupán olyan gyors kapcsolással, hogy észre sem vesszük?

 

Külföldi lapokban olvasom a szép, hosszú méltatásokat Szabó Zoltánról… Idézgetem első emlékeimet róla. Hogy is hívta ő Magyarországot a harmincas években? Volt egy szép jelzője rá: az igazira, szemben azzal a Magyarországgal, amit a politikusok kreáltak akkor… A nyelvemen a jelző – egy latin szó, és nem tudom kimondani. Imaginárius? Nem. Nem… Akkor hát? A vizsgabizottságban, amíg elmerülve csüggök a doktoráló ajkán, az ábécé betűit pörgetem: absztrakt Magyarország, affektív Magyarország, boreális Magyarország, effektív… fantazma Magyarország. Délután öreg professzor-barátom temetésén, amíg a pap meg a dékán beszél, ugyanez a zsongító fejtorna. Ha nem itt a koporsóban volna, hanem a törzsasztalunk mellett, elmondhatnám a megboldogultnak ezt az amnéziát… Élvezné, mint minden történetet, amely az intellektus mérkőzéséről szól véges emberi erőinkkel.

Éjszaka újra próbálkozom az ábécé betűivel. A géhá után – hipotétikus Magyarország? – megint csak az imaginárius kezdi kelletni magát… Reggel hazatelefonálok Pestre. Boldizsár meg Szabó Zoltán diákkori jó barátok voltak.

– Hogy hívtátok ti az igazi Magyarországot a hitlerájban?

Végig se mondtam a kérdést:

– Virtuális.

– Ja igen, a vé-ig sose jutottam. Elfogyott a türelmem az ábécé közepén.