A Szentlélek karavánja

„Glosszolália” – mondják a hittudósok arra a jelenségre, hogy egy közösség egyszerre csak szóra fakad és kollektívan zagyválnak. Mindenki beszél, felakadt szemmel és senki se törődik azzal, hogy a másik mit mond. Az egyház doktorai tartózkodó respektussal kezelik ezt a jelenséget, mert a Harmadik Isteni Személy, a (bár felvilágosító, de a leglucidusabb teológuselmével is oly nehezen kifürkészhető) Szentlélek kiáradását gyanítják benne.

A Pünkösd is valami efféle csoda volt. Négy Evangéliumon át hajtogatták a szavahihető tanúk a legevidensebb krisztusi igazságokat. Hiába! Hiába! Hiába… Akkor a tizenkét apostol elkezdett félrebeszélni. Akkor lett belőlük talán „kancsal apostol”. Nem azt mondták immár, hogy „boldogok, akik sírnak…” – hanem azt mondták, „pulószta sipavaritagpa, forró arany zivatar”. Ilyesmit. Most már tolongtak a szófejtők, az írástudók, a glosszátorok, a dogmatikusok, a homoiusion vértanúi. Nem Hegyi Beszéd. Zsinat! Feltehető, hogy már az az első nyelvzavar is a csonkán maradt torony alatt a Szentlélek Isten műve volt? Feltehető. Ő a filológus a Szentháromságban.

Magyarországon a Karinthyak két generációja is figyelmet szentelt a glosszoláliának. Karinthy Frigyes halandzsa-nyelve, és Karinthy Ferenc epepéje a Bábel-modellek közé tartozik.

Minden nyelv, még a világosságáért agyondicsért francia is, magában hordja az érthetetlenség boldog kísértéseit. Molière oly szabatos szavú hősei a komédiák végén néha elkezdenek áltörökül beszélni. Lehet, hogy azért, mert világos francia szóval szinte befejezhetetlen a létezésünk hazugságait feltáró komédia. Ha egyszer lelepleződött a Nagy Svindli, gyanúper kíséri a végső „morált”: az is manipuláltabb lehet. Ionescót, a makaróni-nyelven perfekt beszélő románt, a Francia Akadémia – a világnak ez a legelőkelőbb nyelvművelő társasága – a tagjai sorába választotta.