A valóság elbizonytalanodikÉs a dolgok – amikor idegenben vagyunk – inkább ki vannak téve az eróziónak és annak is, hogy a hazai emlékek tévképzeteivel összekeveredjenek. József Attila, aki lélekben elkísérte apját arra a hajóútra, át az óceánon, amit József Áron soha meg se tett, pontosan tudta, hogy a kivándorló tudatában összekeveredik az új élmény és a hazai emlék – „társa úgy vélte kolomp szól”… Ez a keverék úgy hat, mint aki a rossz lelkiismeretre ráiszik – ilyesmit is sejtet a kivándorló tudatát meghatározó tényezőkről József Attila: „mint aki borba fojt be bűnt”. Rátelepszik a könnyű köd (a foschia – mondja az olasz) a lélekre, távoli villámfények lucidus intervallumaitól kísérve. Egy New York-i emigráns társaságban, későre járt már az idő, cihelődtek, azt mondja az egyik magyar: „menjünk, mert elmegy az utolsó metró is Gödöllőre.” Kovács Sophie-től hallottam ezt a történetet – Jászi Oszkár, Lesznai Anna baráti körében élt kint a harmincas évek legvégén –, s mindig egy olyan mosoly kíséretében mondta el, amelyben felismerés volt és figyelmeztetés: ebben az elszólásban nyilvánvaló volt, hogy mily áthatóan dolgozik a honvágy az emigránsban, s hogy jó lesz vigyáznom nekem is, mert Firenzétől sincs messzebb Gödöllő vagy Váradszöllős, mint New Yorktól. |