Földrengésre várva

Félek a földrengéstől. Olyan zsigeri félelemmel félek tőle, hogy félek a félelmemtől, nehogy ennek elemi ereje segítsen kipattintani a földrengést. Mircea mesélte, hogy a nagy bukaresti földrengéskor egyik barátja épp a liftet hívta le, amikor elkezdett mozogni a ház. Belécsapott a felelősség bűntudata, hogy ha ő akkor nem nyomja meg a gombot, nem rendült volna meg a föld. Ebbe aztán beleőrült vagy öngyilkos lett. Nem bírta elviselni az önmagával szemben táplált gyanút, hogy mágikus rontóhatalom birtokosa. Persze a földrengés maga is megviselte az idegeit.

Mostanában gyakran álmodom földrengéssel. Ha sikerül belőle felébrednem, azt észlelem, hogy a szívem rendetlenül ver. Majd kidob az ágyból. Eltűnődhetem, hogy mi volt előbb: a ritmuszavar-e avagy a rossz álom? Mert meglehet, hogy az extraszisztolékat – és a velükjáró halálfenyegetést – kísérik olyan álomképek, amelyek „megmagyarázzák” a közeli véget. (Illusztrálják? Elfogadhatóvá teszik?) Földindulásos álomban bármikor eshet rám egy akkora kő, hogy nem nyekkenek többet. Világos. Sőt – épp a túlságos félelemtől – el is állhat a szívem verése, végképp.

Az álommunka, ami Freud szerint nyugodt alvásunk garanciája, ilyen módon lehet jó halálunknak a garanciája is.