„Az elektrosokkot pedig hagyjuk Pinochetnek!”

A trieszti nagy elmekórház homlokzatára írták ki tavaly ezt a jelszót. A jó drámai replikák többágú ostoraként egy csapással vág oda a középkori módszerekben elmarasztalható (eszközeiben elektrifikált) ideggyógyászatra és egy politikai sárkányfogveteményre.

Az elmegyógyászat egy kissé mindig is kilógott az orvostudomány takarója alól. A gyógyítás mellett az elkülönítés feladatát vállalva az uralkodó társadalom zavartalan funkcionálását is igyekszik elősegíteni. Az egészséges és beteg közötti különbségtétel ügyes csúsztatással rákopírozódik a társadalomba beilleszkedni tudók és a beilleszkedni nem tudók közti hézagra. Foucault ismerte fel (világhírűvé lett könyve Az Őrület története) azt a figyelemre méltó tényt, hogy Európában a lepra megszűntével a lepratelepek alakultak át elmekórházakká, folytatva nem annyira a gyógyítás, mint inkább az elkülönítés funkcióját. A középkor árnyékát akármennyire igyekeztek kiűzni (nem egyszer Belzebubot az Ördöggel): soha nem tűnt el teljesen a horizontról. Madáchnak is (a humánus, progresszív, felvilágosult XIX. században a jövő társadalmáról írva) a félelmei között felmerült az elmekórház és a javító-nevelő intézet összekeveredése. A Falanszterének inadaptáltjai megannyi lánglelkű hős, művész, bölcselő és teológus, akik konfliktusba kerülnek az előírt munkafegyelemmel, s ezért büntetést érdemelnek. A büntető szankciók skálája az iskolás borsóntérdepeltetéstől addig terjed, hogy „gyógyítni fognak, amíg megszelídülsz”.

Hogy az orvosi tudomány a gyógyítással (vagy a gyógyítás szándékával, esetleg ürügyével) az állampolgári nevelés és fegyelmezés feladatát töltse be, ez ellen – ha mint perspektíva felmerült volna előttünk –, úgy vélem, Madách legjobb orvos kortársai is tiltakoztak volna. (Egy Semmelweis! Vagy ki tudja? talán tiltakozott is, de már a bolondházban ő is.)

Az európai irodalom Shakespeare óta azoknak a pártján áll, akiket – eszük másfajta járása miatt – a társadalom kirekeszt (vagy akik onnét magukat kirekesztik). Shakespeare bolondjait meg lehet fojtani, le lehet őket kaszabolni, ki lehet őket űzni otthonaikból, de nem lehet elképzelni, hogy a Lear királyban fellépjen egy Orvos, aki tudományosan próbálná diagnosztizálni és gyógyítani a Királyt, a Bolondot és az ál-bolond Szegény Tamást – a társadalomnak ezeket az imádnivaló kivetettjeit –, miközben a közéleti elismerés fényében grasszálnak az erotomán királylányok, a gátlástalan Edmundok és a szadista Cornwallok…