Párosuló magányaink analízise

Egyre inkább látom – hatmilliárd párosuló magányunk közé belelátni vélem – azt az acélsodronyhálót, amely – Szondi Lipót szerint – sorsainkat összetartja. Előtte ez láthatatlanabb volt a pókhálónál…

Ibsen korában micsoda felfedezés volt az átöröklés! Mintha egy múlt századi, régimódi szöveget hallanék most recitálni, diákkoromból: „Apám itta meg a pezsgőt és most én vagyok beteg tőle” – nyilvánvalóan a vérbajra utalnak finoman, gondoltam, s beleborzongtam fent a kakasülőn. Ámdehogy mi: szadisták, homokosok, epileptoidok, hisztériások, mániás depressziósok stb. hajlamaink szerint megannyi öntörvényű internacionálét alkothatunk: Szondinak ezt a felfedezését az Ibsenénél jóval messzibbre világló felfedezésének tartom.

Ismertem Ligúriában egy elragadóan derűs hölgyet. Valamikor egyszer Magyarországon járt, s pillanatok alatt örök barátságot kötött egy ugyancsak elragadóan derűs, budapesti hölggyel. A budapesti mellől aztán a férfiakat önkéntes halálba hullani láttuk. A kedves ligúr hölgyről pedig most azt hallom, hogy nem lehet kihúzni önveszélyes búskomorságából…

Beprogramozott monádok vagyunk.

Egymásba tolt csillagvilágok valamelyikében keringünk szigorú pályákon. Aki az egészet nézi, beleszédül, mert csak összevisszaságot lát. Szondi disztingválja az ösztönbetegek megannyi galaxisát; ezek keresztezik egymást, de ez mechanizmusukat egyáltalán nem zavarja.

A sok fényes és a sok sötét csillag (manifeszt és latens hajlamaikkal) „űzi, vonzza és taszítja egymást…”.

Madách ezt a Makrokozmoszról írta. De lehet, hogy az ember-mikrokozmoszban is ilyen a mi sorsunk. És lehet, hogy ennek a két-, hat- vagy tizenkét-milliárd párosult magánynak a vége is olyasmi lesz, mint amit Madách ír.

Egyelőre még barátkozunk, párt keresünk, hivatást választunk, predesztinált betegségekbe esünk, saját halálunkat haljuk – „míg minden megtelt és minden kihűl, és megmarad a semleges salak”.