„Egy nagyon intelligens ember” – így mondja Freud, elmesélte neki az álmát. Szép, csattanós álom volt,
egy romantikus novellista tollára való. Sok elemezni való nem is akadt ezen az álmon. Hisz magában hordta tetszetős
megfejtését. Freud sem vette munkába, csak közli, hogy neki elmondták. Közli, mint egy kísérteties anekdotát.
„Egy nagyon intelligens ember” – ezt nyilvánvalóan azért hangsúlyozza Freud, hogy megadja a hitelét
a történetnek, nehogy még azt higgyük, holmi babonás vénasszonytól hallotta.
Tehát annak a bizonyos nagyon intelligens embernek megjelent álmában egy rég látott barátja; az álmodó
haragos szavakkal szólongatta, de az álomalak nem felelt… Másnap megtudta, hogy az álmában látott barát az
éjszaka öngyilkos lett.
Ezt a hátborzongató történetet azért meséli el a nagyon intelligens ember és a nála mindenképpen százszor
intelligensebb Freud is, hogy például szolgáljon az eset a telepátiára.
Hiszen világos: a rég látott (elhanyagolt?) jó barát kikészíti a pisztolyát, hogy még az éjszaka főbe lője
magát; számba veszi, kiktől is kéne elbúcsúznia, ezek közül az egyik (vagy más is? ki tudja, talán több is) álmában
megérzi az élettől búcsúzó jó barátnak feléje irányuló intenzív gondolatait, s annyira felfogja ezeket, hogy álmában
már meg is látja őt, s a némaságba burkolózó alakban megérzi a Halált is. Ezért próbálja haragos szavakkal szóra
bírni, hogy megtörve a csendjét, megtörje a Halált.
Fogadjuk el a telepátiát. Rendben van. De mi bizonyítja, hogy a gondolatátvitelnek csakis ez lehet az
iránya, s esetleg nem a fordítottja? Hogy az a nagyon intelligens ember – ugyancsak gondolatátvitellel – vajon nem
segített-e megölni jó barátját?
Két dolgot tudunk.
Egy: a nagyon intelligens ember álmában kitölti haragját a rég látott (csakugyan, miért oly rég látott?)
néma baráton.
Kettő: A rég látott barát ezen az éjszakán öngyilkos lett.
A kérdés csupán az, hogy e két tény közül melyik az ok, és melyik az okozat.
Az egyik magyarázat: az öngyilkosjelölt halálfélelme telepatikus úton elérte az alvót, és kiváltotta belőle
az életmentő szándékú, persze tehetetlen agresszivitást.
A másik magyarázat pedig: a halálra szánt, magában tusakodó jó barát – ugyancsak telepatikus úton –
felfogja a feléje irányuló gyűlölethullámokat, így a nagyon intelligens embernek álomban megeresztett haragos szavait,
rájön, hogy nem is érdemes tovább élnie ilyen elátkozottan, előveszi a pisztolyát és főbelövi magát.
Ez a variáció semmivel se valószínűtlenebb az előzőnél, lévén már az is teljesen valószínűtlen.
Az első magyarázat, hogy az öngyilkosjelölt öngyilkossága tény, s ehhez az álmodó csak asszisztál,
passzívan, mint a mozinéző: a túlélők verziója. A nagyon intelligens ember talán ezért
nem is győzi mesélni. A túlélőnek igazolnia kell magát. S tudja, hogy őt a többi túlélő hajlandó felmenteni.
Társaságban sikere is van ezzel a történettel. Freud tanár úr is helyeslőleg bólogat rá, amikor hallja.
De ha van telepátia, nem bizonyos, hogy ami vevőállomás, az esetleg nem adóállomás-e és, hogy amit távolba látásnak vélünk, nem
volt-e esetleg távvezérlés?
Persze, az is lehet – és ez a legvalószínűbb –, hogy oda-vissza egy több fordulós drámai dialógus zajlott
le a két egykori barát, az álmodó és a halálra szánt között, a mindkettőjükben örvényeket nyitó pillanatban.
Az ilyen pillanatok kiterjedését nem időben kell mérni, hanem mélységükben, mérőónnal.
Lehet, hogy nincs is telepátia.
Akkor hát, hogy történt azzal a néma és azzal a nagyon intelligens baráttal?
Az a gyanúm, hogy minden éjszaka százával (ezrével?) látunk álmunkban barátokat, némákat és
hangoskodókat, barátokat, ellenségeket, élőket és holtakat. Az ébredésünkkel aztán el is tűnnek a semmibe. De ha
másnap valamelyik szóba kerül, ha meglátjuk vagy hírt kapunk róla: a halvány álomemlék tömegsírjából ennek kikél
az alakja, eszünkbe jut, hogy róla álmodtunk.
És csakugyan álmodtunk róla.
Róla is.