Csúfolódó hold alatt

Amit gyerekkoromban az első világháborúról családban hallottam – a montenegrói olasz, orosz fronton járt nagybácsiktól, meg az ott eltemetett nagybácsikról – a szavak, a tények ugyanolyan szavak és tények voltak, mint azok, amelyeket az Érdekes Újság sárgult számaiban olvashattam (vagy fényképein megcsodálhattam), ha a padláson vagy sufnikban kutatva efféle háborús kincsekre bukkantam. – „A Lacikát álmában vágta kettőbe a srapnel, épp László nap éjszakáján a Monte San Michelén.” – „Ilonka önkéntes ápolónő volt és a kórházban ismerkedett össze jövendőbelijével.” – „Géza megkapta a Signum Laudist.”

De a nők hangjában, amikor ezekről beszéltek (és az anyám leveleiben, amelyek a címzettek halála után lassanként hozzám visszakerülgettek) a szavakon és a tényeken túl csillapíthatatlan riadalommal remegett a kérdés: hogy tulajdonképpen mi is történik?

És ennek a riadalomnak csak első pillanata volt az a kézbe kapott távirat, László nap másnapján, a hősi (hősi?) halál hírével, mert utána a riadalom lopva és kitartóan továbbgyűrűzött, s az erre körülbelül kilenc hónapra született fia jövendő sorsát, majd 1926 nyarán (Váradról immár Pestre is utazhatván) a hétesztendős fiúcska sorsát örvénylette körül titkolt, mély aggodalommal: hogy mi várhat reájuk is ebben az 1914 nyara óta felfordult világban?

Mert hogy a Nagy Forduló akkor volt, 14 nyarán, azt a nők (legalább is errefelé Közép-Európában) pontosan tudták.

Olvastam én már gyerekkoromban és azóta is sok háborús verset és regényt, színdarabot. Gyóni Gézát és Babitsot, Remarque-ot és Zilahyt, Bródyt és Barta Lajost. Mind olyan volt – a szavak, a tények, a képek –, mint az Érdekes Újság közleményei. Megrázó, lélekemelő, részvétet ébresztő művek. Semmi több.

Hiányzott belőlük az a következő generációk sorsára is kiható riadalom…

Csak Ady verseiben találtam meg ezt.

Igen, Emlékezés egy Nyár-éjszakára. Abban igen.

És még valahol.

A dolgoknak abban az újragondolásában, amelyet Freud vitt végbe az első háború alatt, amikor egyszer szépen kiépített és a világgal végre elfogadtatott rendszerébe, mely a kéj-princípium köré kristályosodott, beiktatott egy új princípiumot, a halálét.

Példátlan önkritikára vall ez! Szellemi fél-öngyilkosság! Egy gondolati stirb und werde!

Átszerelt egy egész világképet – a sajátját, a vele együtt felépülőt – monizmusból: dualistára. Hatvanévesen! – „Ezentúl számot kell vetnetek a Semmi kísértéseivel” – kezdte tanítani. Őt már nem érhette váratlanul.

Ezt a két tettet – Adyét, aki a Léda-versek után, a tegnapi tegnap igéje után háborús verseit írja, s a Freudét, aki kifürkészte, hogy mi van a kéj-princípiumon túl, amidőn jó húsz év múlva kedvelt császárvárosában máglyán látta a könyveit – jelentőségükben és jelentésükben is – egymáshoz hasonlóknak érzem.

A könyvek fölött táncoló lángok, az evidencia fényével, megannyi bizonyíték az éppen megsemmisülő könyvek igazára.

Hoc erat demonstrandum.