„Kezében szomorú sár”

Kontra vagy pró?

Márai írja Naplójában, 1976-ban: „A freudizmus nem hozott semmit, amit öröktől ne tudtak volna önmagukról és egymásról is az emberek.”

Ez a leghathatósabb érv a freudi elmélet mellett!

Sivár mélységeink

Óriási szenzációnak ígérkezett a feltáruló tudatalatti. Mindenki egy kincsesbánya-tulajdonosnak sejthette magát. Aztán lassacskán kiderült, hogy nincs egyformább, nincs monotonabb, uniformizáltabb, érdektelenebb a tudatalatti komplexusainknál.

A tudatnak még csak-csak van valami eredetisége, saját fénye, személyes jellege. De a tudatalattiban a legváltozatosabb képek is csupán egy-két alapténynek az átlátszó szimbólumai.

A babitsi „búvár én”-re látszik éles riposztnak a Kosztolányi-sor: „minden búvárnak oly nagy a képe”.

E sor olvastán nemcsak a gömbfejű tengeri búvár „nagy képe” merül fel, hanem a lélekbúvár nagyképe is. És amit felhoz a mélyből: „szomorú sár.”

Felesleges mondanom, hogy ha ez a vers csakugyan a pszichoanalízis bírálatát jelenti is (egyebek közt), ez még nem mond ellent annak, hogy Kosztolányi a föld legnagyobb fiaként tisztelte Freudot.

Nagy hisztéria – kis színház

André Brouillet sokszor reprodukált festménye a nagy Charcot professzorról, aki felfedezte a hisztériát. (A kép eredetije Freud tulajdonában volt Bécsben – Londonba is maga után küldette.)

Charcot felfedezte a hisztériát. Vagy gyártotta is?

Nézzük csak a képet.

Huszonhat, nem kis érdeklődéssel (tudományos érdeklődéssel?) figyelő férfiú elé Charcot bevezettet egy félig levetkőzött szép fiatal hölgyet. A fiatal hölgy pontosan úgy viselkedik, ahogy egy tudományos demonstráción egy fiatal hisztériás hölgynek viselkednie illik. Íjként hátragörbül a teste, a szemei csukva, mit is törődik ő vele, hogy most fog kibuggyanni melle a fehér ingváll alól.

De ha esetleg a beteg nem tudná, hogyan kell viselkednie egy hisztériásnak: ott a szemléltető ábra.

A nézők mögött, a terem hátsó falán ott egy nagy kép a hisztériás nő „konvulzív periódusáról”. Hátragörbedve, sarkán és fején tartja magát: hidat csinál.

Akit most behoztak a terembe, ugyanezt a produkciót próbálja csinálni, nem is tehetségtelenül.

Szex és arany

A pszichoanalízis korát elképesztő merészséggel a figyelem központjába állította a szexet. Így lett a freudizmus „szégyentelen”, „szemérmetlen”, „dekadens”, „polgári”… Ma már – hála a pszichoanalitikus gondolkozás átütő sikerének is – szinte érthetetlen az az ellenérzés és botrány, amely a freudi libidótant fogadta.

A szex-centrikusság nem minden. Hasonló – számomra ma is feszengést keltő – csökönyösséggel, következetességgel tér vissza a freudizmusban egy másik alapgondolat: az analistát meg kell fizetni. És jól kell megfizetni.

A pénz a sikeres analízisnek elengedhetetlen eleme lett. Honorárium nélkül nincs is gyógyulás. Az analista nem szamaritánus. Sőt.

Ez a freudi érvelés ugyanis akkor volna helytálló, ha a páciens anyagi lehetőségeihez szabta a mégoly magas honoráriumot: meggyógyulhat, hisz az erejét meghatározóan áldoz az analistának… De nem: bizonyos anyagi cenzus alatt nincs is analízis. Ahogy egy elemi iskolai tanító nem tarthatott négyesfogatot, ugyanúgy nem mászhatott ki – analízissel – a gátlásai alól. Amikor az amerikai pszichoterápia fiatal csillaga, Joseph Wortis 1934 őszén jelentkezik Bécsben Freudnál, hogy analizálva analista legyen, Freud első kérdése hozzá: mennyi a pénze?

E tekintetben Freud nem ismert alkut.

Itt is átlépett Freud az álszemérmességen. (Ha százszor azzal a finom okadatolással is, hogy a betegnek a saját jól felfogott érdekében kell fizetnie – minél tovább, minél többet.)

Ferenczi Sándor halálának hírére jegyezte naplójába Lengyel Menyhért: „Huszonöt évvel ezelőtt, mint hipochondriás fiatalember mentem hozzá: »Mit fizet?« – kérdezte, s ekkor láttam, hogy a lélekanalízis komoly tudomány.”

Vajon az analitikus mozgalom gyors világtörténelmi sikere akkor is bekövetkezett volna-e, ha Freud az orvosi altruizmusra apellál? „Menjetek és analizáljátok a szegényeket…”

Valószínűleg nem.

Freud zsenialitására vall, hogy nem esett a filantrópia csapdájába. Meg kellett vívni a XX. század talán legnagyobb forradalmát.

„Enrichissons-nous” – mondta a tanítványainak.

Elvégre is nem azért jött, hogy megtörje a pár száz éves kapitalizmust, hanem – sokkal inkább – a pár ezer éves kőtáblákat.

Jelenések könyvei

Azok a múltból-ködből előtűnő vadállatok Adynál – („nekem pajtás úgyis mindegy, / farkas esz meg, ördög esz meg, / de megesznek bennünket”, meg a „nagymérgű medve”) – az első világháború környékén jelentek meg.

Pontosan 1914-ben nevezetes álmot lát Freud doktor egyik páciense Bécsben. A diófáról fehér farkasok nézik őt. Nem az az érdekes, hogy annyi badarság mellett, amit az emberek összeálmodnak, akadtak éhes fehér ordasok, hanem az, ahogy Freud (és követői) ezt az álmot „halhatatlanították”.

Ez az álom – hogy úgy mondjam – közérdeklődésnek örvend a szakkörökben, s ezeken túl is. Túl is van beszélve. A farkasálmot fejtegetve fedezi fel Freud, hogy ősi totemállatok látogatnak meg minket alvás közben.

Érdekes, hogy e „totemállatok” – az Adyéi, a Freudéi – a Monarchiában jelennek meg, s szinte egyidőben. Freud a családjában nemzedékről nemzedékre hagyományozott mese csapásán látja visszaosonni őket. (A szabóműhelybe betévedő öreg farkasnak a szabó ollójával lenyisszantja a farkát… stb.)

Ady költő, ő nem magyarázza, de világos, hogy az ő farkasai, ördögei és nagymérgű medvéi is egy elsüllyedt világból lopakodnak vissza megenni minket. Vagy már tele bendővel.

Csúfolódó hold alatt

Amit gyerekkoromban az első világháborúról családban hallottam – a montenegrói olasz, orosz fronton járt nagybácsiktól, meg az ott eltemetett nagybácsikról – a szavak, a tények ugyanolyan szavak és tények voltak, mint azok, amelyeket az Érdekes Újság sárgult számaiban olvashattam (vagy fényképein megcsodálhattam), ha a padláson vagy sufnikban kutatva efféle háborús kincsekre bukkantam. – „A Lacikát álmában vágta kettőbe a srapnel, épp László nap éjszakáján a Monte San Michelén.” – „Ilonka önkéntes ápolónő volt és a kórházban ismerkedett össze jövendőbelijével.” – „Géza megkapta a Signum Laudist.”

De a nők hangjában, amikor ezekről beszéltek (és az anyám leveleiben, amelyek a címzettek halála után lassanként hozzám visszakerülgettek) a szavakon és a tényeken túl csillapíthatatlan riadalommal remegett a kérdés: hogy tulajdonképpen mi is történik?

És ennek a riadalomnak csak első pillanata volt az a kézbe kapott távirat, László nap másnapján, a hősi (hősi?) halál hírével, mert utána a riadalom lopva és kitartóan továbbgyűrűzött, s az erre körülbelül kilenc hónapra született fia jövendő sorsát, majd 1926 nyarán (Váradról immár Pestre is utazhatván) a hétesztendős fiúcska sorsát örvénylette körül titkolt, mély aggodalommal: hogy mi várhat reájuk is ebben az 1914 nyara óta felfordult világban?

Mert hogy a Nagy Forduló akkor volt, 14 nyarán, azt a nők (legalább is errefelé Közép-Európában) pontosan tudták.

Olvastam én már gyerekkoromban és azóta is sok háborús verset és regényt, színdarabot. Gyóni Gézát és Babitsot, Remarque-ot és Zilahyt, Bródyt és Barta Lajost. Mind olyan volt – a szavak, a tények, a képek –, mint az Érdekes Újság közleményei. Megrázó, lélekemelő, részvétet ébresztő művek. Semmi több.

Hiányzott belőlük az a következő generációk sorsára is kiható riadalom…

Csak Ady verseiben találtam meg ezt.

Igen, Emlékezés egy Nyár-éjszakára. Abban igen.

És még valahol.

A dolgoknak abban az újragondolásában, amelyet Freud vitt végbe az első háború alatt, amikor egyszer szépen kiépített és a világgal végre elfogadtatott rendszerébe, mely a kéj-princípium köré kristályosodott, beiktatott egy új princípiumot, a halálét.

Példátlan önkritikára vall ez! Szellemi fél-öngyilkosság! Egy gondolati stirb und werde!

Átszerelt egy egész világképet – a sajátját, a vele együtt felépülőt – monizmusból: dualistára. Hatvanévesen! – „Ezentúl számot kell vetnetek a Semmi kísértéseivel” – kezdte tanítani. Őt már nem érhette váratlanul.

Ezt a két tettet – Adyét, aki a Léda-versek után, a tegnapi tegnap igéje után háborús verseit írja, s a Freudét, aki kifürkészte, hogy mi van a kéj-princípiumon túl, amidőn jó húsz év múlva kedvelt császárvárosában máglyán látta a könyveit – jelentőségükben és jelentésükben is – egymáshoz hasonlóknak érzem.

A könyvek fölött táncoló lángok, az evidencia fényével, megannyi bizonyíték az éppen megsemmisülő könyvek igazára.

Hoc erat demonstrandum.

A rajongás sötét mágiája

A fiatal Freud leveleiben (menyasszonyához) olvasom rajongó áradozását barátjáról, a fizikus-fiziológus Ernst von Fleischl-Marxowról. „Csodálom őt és a szellem szenvedélyével – engedd meg, hogy így mondjam – szeretem…” S így folytatja: „ha majd meg fog halni, a szívem összetörik, mint egy antik görögnek, ha szent templomát látja romba dönteni.”

Ernst nyolc év múlva halt meg. Amikor Freud így jó előre izgatta szívét barátja esetleges halálával, Ernst még nem volt, csak harmincöt éves.

Adó-vevő

Ők tudták, mi a szerelem

Kis híján hetvenéves, amikor megjelenik Freud életében az igazi, a hozzá méltó asszony. Marie Bonaparte hercegnő, a görög király sógornője, Napóleon öccsének a dédunokája.

Császári jelenség, deli, szép, művelt, nagylelkű, odaadó tanítvány, csak negyvenéves.

Naponta kétszer jár analízisbe Freudhoz, és mindketten tisztában vannak a következményekkel. A páciens szükségszerűen beleszeret az analitikusába. Annak a becsületbeli dolga volna: distanciát teremteni. Ezt Freud most nem teszi meg. A díványpárna alatt egymás kezét fogják. És közben Freud kétségbeesetten felkiált: „Mit akar tőlem? Hetvenéves vagyok!”

Marie távolból lélekemelő hűséggel és rajongással áll ezután még tizenhárom éven át Freud szolgálatára. Mindhalálig. Freud haláláig.

Ő adja azt a görög amforát Freudnak, amelybe majd Londonban a Mester hamvai kerülnek.

Éljen Bonaparte!

És Bonaparte hercegnő lesz az, aki még Freud életében, 1937-ben egy ügynök által megveszi Berlinben özvegy Fliess Vilmosnétól Freud 250 levelét 12 000 francia frankért. S nem adja tovább Freudnak, bárhogy kéri, mert fél, hogy a leveleket – ha megint kézbe kaphatja – megsemmisítheti a levélíró. Így utasítja el Freud rivendikációit: „Micsoda veszteség volna nekünk, szegény utókornak, ha megsemmisítették volna Goethe beszélgetéseit Eckerman-nal vagy Platon dialógusait, ezeket azért, hogy kíméljék Sokrates emlékét, mert nem kell az utókornak tudnia azt, hogy a mester együtt hált Alkibiadésszel.”

Bonaparte Mária ezekután is nagy-nagybátyjához méltó stratégiával menti előbb a „boszorkány” Fliessné, majd egyre inkább Hitler elől e leveleket.

Az Anschluss másnapján Bécsben terem, s mint görög királyi hercegnő még megtehette, hogy a náciktól zárolt Rotschild bankház páncélszekrényéből magával vigye a levelezést. Aztán majd ugyanez a história a megszállt Párizsban…

Aztán Londonba, az elaknásított La Manche csatornán át. S mindezt, ha mégoly elszántan is, de azzal a kétséggel szívében, hogy vajon joga volt-e megtagadnia öreg mestere kérését, hogy semmisítse meg ezeket a leveleket, mielőtt Göbbels publikáltatja őket.

„A többi néma csend”

Majd két évtizeden át tartó lelkes, bizalmas, új meg új gondolatokat felröptető levélváltásuk során (1887–1904, csak Freud levelei 500 sűrű oldal) eljutnak oda, hogy megpendítik: ki tudja, hátha ebben a rendkívüli barátságban kettejük közt holmi szerelmes vonzódásnak is lehet (szublimált! szublimált!) szerepe.

Ó, ez a két nagy és oly szemérmes pszichoanalitikus! Fliess lassanként elméletet is kanyarít hozzá! Bizalmasan elmondja Freudnak, hogy minden emberben van egy asszonyi rész is. Ez repes talán őbennük is az érzelmeik és gondolataik szárnyalásában. (Szublimálnak! Szublimálnak!)

Freud elfogadja ezt a gondolatot. Megdobbanó szívvel, tudományos képpel.

Pedig levelezésüket olvasva, nekem inkább az a benyomásom, hogy ahol barátságuk rajongóvá lesz, ott épp legférfiasabb lelkük nyilatkozik meg. A világ felfedezésének heurisztikus hevületű pillanatában. Amikor expressz közlik egymással, hogy egy álomban, egy analízis során vagy éppen a levélírás ihletében megint sikerült egy mélyebb pillantást vetni a lét szövedékeibe. Freud úgy parádézik elméletének pompájával a levelekben, mint egy hódító. E szó minden értelmében. „Túlértékelsz engem. A motívum, ami emögött van, lefegyverez, nem szólhatok ellene. Nem vagyok én se tudós, se megfigyelő, se kísérletező, se gondolkozó. Conquistador vagyok…”

Ők, akik megtanulták egymástól (Freud is átvesz gondolatokat Fliesstől, aki nem publikál, csak levelez), hogy komolyan vegyék a legszabadabb asszociációk pókhálóláncait, a maguk kielégíthetetlen levelező szenvedélyükhöz fűződő elkerülhetetlen asszociációkat sem tagadhatják le. Ilyenkor ölelkezni látszik e két baráti szellem. És félreérthetetlenül férfi-szellemek.

Hogy az „ewig Weibliches” viszi őket e baráti intimitásba, ez csak afféle mentegetőzés lehetett, amellyel a természetre hárították a puritánoktól természetellenesnek is ítélhető vonzalmuk ódiumát.

Megrendítő – és analitikusért kiáltó – a tény, hogy épp e „bennünk rejlő női rész” felfedezésének szerzői joga körül támad majd egy rémes-kínos és kisszerű civódás köztük és, hogy ennek folytán fognak örökre szakítani.

A felfedezés (ha ez az ősi közhely felfedezésnek mondható) a Fliessé volt, de Fliess nem írta meg, csak Freudnak mondta el. Freud viszont analízisei során operált vele és elmondta S-nek, aki Otto Weininger barátja volt. Weininger erre alapozta pillanatok alatt világhíres-hírhedt bestsellerét a Geschlecht und Charaktert, amelyre felkiáltójelet is tett hebehurgya ifjonti öngyilkosságával.

Fliess nyomozni kezdett. Hogyan szivároghatott el az ő gondolata Weiningerhez? S indiszkrécióval kezdte vádolni Freudot.

Freud védekezésében először azt állította, hogy soha nem is látta Weiningert. Fliess tovább nyomoz és kideríti, hogy Weininger járt Freudnál, sőt elolvastatta vele könyve kéziratát. Hogyhogy Freud nem kiáltott plágiumot akkor?

Freudnak nem marad más hátra, mint utolsó levelében azt írni, ami elméletébe belefér (de egy becsületügybe nem), hogy ő elfelejtette Weininger látogatását, s azt is, hogy olvasta a kéziratát – elfelejtette, ugyanis nem tetszett neki, amit Weininger összeírt. És ezt ő meg is mondta volna Weiningernek…

Itt ér véget levelezésük.

El tudom képzelni Fliess mélységes fájdalmát. Miután kielemezték Freuddal a lappangó biszexualitás tanát – mint kettejük titkát, barátságuk zálogát –, Freud az ifjú Weiningerrel értekezik erről, ki tudja milyen bizalmasan, máskülönben miért érezte volna kényszerét annak, hogy letagadja.

És így Fliess soha meg nem született magzatát Weininger hozta világra. A férfiban rejlő női rész azóta Weininger névre hallgat.

Ebben a szakításban Freud és Fliess most már csakugyan úgy viselkednek, mint a gyereken civódó anyák Salamon könyvében – ám de nincs bölcs Salamon, aki ítélkezni tudna.

Weininger Ottó?

Lehet, hogy megejtő volt, tizennyolc évesen, az ifjúság és a zsenialitás oly tünékeny és oly szételemezhetetlen lobogásában…

Lehet, hogy csakugyan megejtette az öregedő mágus szívét, hisz azt a tolvajnyelvet ütötte meg ő is, amelyet Freud és Fliess alakított ki, hogy a bizalmas szubjektívről úgy beszélhessenek, mintha az objektív tudományosság volna.

Fliess ezután még hány évet élt?

Freud még közel negyvenet.

Marie Bonaparte szerint mindkét feleség átlátott a szitán. Fliess Idát a féltékenység boszorkánnyá tette. (Szentkuthy tollára való jelenet lehetett, amikor Ida hecceli férjét, hogy Sigi barátja eltulajdonította tőle a biszexualitás tanát, csak hogy másnak adja…) „Viszont – mint a továbbiakban a hercegnő írja – Freud Márta számot vetett azzal, hogy Fliess Vilmos olyasmit tud adni az ő férjének, amit tőle úgyse kaphat.”

Bár ki tudja? Fliess levelei úgy tűntek el Freud lakásán, hogy Freud csak azt tudta hajtogatni: ő nem tudja, hová lettek.

Feltehető, hogy Márta kezén tűntek el.

A süket Isten

Amilyen mértékben magasodott fel a század első három évtizedében – világhírre, tragikumba – Freud alakja, olyan mértékben növekedett a száma azoknak a szegény szenvedőknek, akik tőle reméltek (volna) gyógyulást. Kevesen jutottak azonban elé (már csak a vagyoni cenzus miatt is, mert könnyebb a tevének a tű fokán átbújnia, mint kevéspénzű embernek analízisbe menni), s a kevesek közül is elvétve akadt, aki gyógyultan kelt fel a díványról.

De ez korántse csökkentette Freud csodadoktori, mágusi, prófétai presztízsét, mely nőttön-nőtt.

Három nagy magyar költő hajolt meg előtte oly áhítattal, amely egy szent embernek jár ki.

Babits 1927-ben Psychoanalysis Christiana címen írja versét.

Kosztolányi 1927-ben versben köszönti a hetvenévest.

József Attila 1937-ben a nyolcvanévest.

Ezt a harmadik verset én nem tudom nem úgy olvasni, mint egy szemérmes beteg – egy halálos beteg! – versbe transzferált segélykiáltását: olvasd és ments meg!

Katedrát Ferenczinek!

Ferenczi Sándort behívják katonának.

Mielőtt kiküldenék a frontra mit csinál?

Pápán a kiképző táborban még gyorsan lefordítja Freud legfrissebb művét. (Három tanulmány a szexualitásról. 1915.) És a lovagló gyakorlaton elkezdi analízisbe venni a parancsnokát. Elégtétellel írja Freudnak, hogy így is milyen jól megy a pszichoanalízis. Dívány se kell. Lóháton a paciens, lóháton a doktor.

S kint a fronton megírja A háborús neurózis pszichoanalízisét.

1918 őszén ezer pesti egyetemi hallgató írja alá a petíciót: Katedrát Ferenczinek!

Meg is kapta.

Ez a katedra is forradalmi vívmány volt.

És aztán?

Ernest Jones írja, hogy amikor a románok bejöttek Budapestre, Ferenczi Sándornak nem volt ajánlatos kimenni az utcára se.

Ferenczi Sándor halálára

Lengyel Menyhért kéziratos naplóit olvasom. Párizsban éri utol egy hír Budapestről. 1933.

„Ferenczi meghalt. Huszonöt évvel ezelőtt hipochondriával mentem hozzá. »Mit fizet?« – kérdezte. Ebből láttam, hogy a lélekanalízis komoly tudomány… Az volt a tragédiája, hogy tanítványnak kellett magát tartania, holott ő is felfedezhette volna az egészet. Pár hónappal ezelőtt láttam. Mindig arra számítottam, hogy egyszer kibeszélem magamat vele, hátha mégis rájött már valamire az élet értelméről – a szerelem kozmikus voltából már sejtett valamit. Mi mindent gyűjt össze egy ilyen értelem s hogy szétmállik! A világ, az emberek egyre rejtélyesebbek lesznek…”

Géza Róheim

Párosuló magányaink analízise

Egyre inkább látom – hatmilliárd párosuló magányunk közé belelátni vélem – azt az acélsodronyhálót, amely – Szondi Lipót szerint – sorsainkat összetartja. Előtte ez láthatatlanabb volt a pókhálónál…

Ibsen korában micsoda felfedezés volt az átöröklés! Mintha egy múlt századi, régimódi szöveget hallanék most recitálni, diákkoromból: „Apám itta meg a pezsgőt és most én vagyok beteg tőle” – nyilvánvalóan a vérbajra utalnak finoman, gondoltam, s beleborzongtam fent a kakasülőn. Ámdehogy mi: szadisták, homokosok, epileptoidok, hisztériások, mániás depressziósok stb. hajlamaink szerint megannyi öntörvényű internacionálét alkothatunk: Szondinak ezt a felfedezését az Ibsenénél jóval messzibbre világló felfedezésének tartom.

Ismertem Ligúriában egy elragadóan derűs hölgyet. Valamikor egyszer Magyarországon járt, s pillanatok alatt örök barátságot kötött egy ugyancsak elragadóan derűs, budapesti hölggyel. A budapesti mellől aztán a férfiakat önkéntes halálba hullani láttuk. A kedves ligúr hölgyről pedig most azt hallom, hogy nem lehet kihúzni önveszélyes búskomorságából…

Beprogramozott monádok vagyunk.

Egymásba tolt csillagvilágok valamelyikében keringünk szigorú pályákon. Aki az egészet nézi, beleszédül, mert csak összevisszaságot lát. Szondi disztingválja az ösztönbetegek megannyi galaxisát; ezek keresztezik egymást, de ez mechanizmusukat egyáltalán nem zavarja.

A sok fényes és a sok sötét csillag (manifeszt és latens hajlamaikkal) „űzi, vonzza és taszítja egymást…”.

Madách ezt a Makrokozmoszról írta. De lehet, hogy az ember-mikrokozmoszban is ilyen a mi sorsunk. És lehet, hogy ennek a két-, hat- vagy tizenkét-milliárd párosult magánynak a vége is olyasmi lesz, mint amit Madách ír.

Egyelőre még barátkozunk, párt keresünk, hivatást választunk, predesztinált betegségekbe esünk, saját halálunkat haljuk – „míg minden megtelt és minden kihűl, és megmarad a semleges salak”.

A személyiség kulcsai

Köztudomású, hogy a rossz álmok között gyakoriak a vizsgára készülés szorongásait idéző álmok, a vizsgabizottság előtt megnémuló lidércnyomása.

Ez az emlékem álmatlan éjszakáimon jár vissza. Ma éjjel is.

Hekler Antalnál kollokváltam XVIII. századi francia szobrászatból. Puget-ről, Falconet-ról, Coysevoix-ról kellett volna beszélnem – a professzor türelemmel hallgatta sűrű effe-effékkel megtűzdelt mondat-tekervényeimet.

– Kolléga úr, olvastuk a nevét a Nemzeti Színház bérlethirdetésében. Bizonyára verzátusabb e korszak drámairodalmában. Beszéljen hát nekünk Corneille valamelyik tragédiájáról.

Csend.

– Racine-tól mit olvasott?

Mondhatnám: efféle alapvető hiányosságaimból és halálos szégyeneimből építkezem. Van mit „kompenzálnom”.

„Az elektrosokkot pedig hagyjuk Pinochetnek!”

A trieszti nagy elmekórház homlokzatára írták ki tavaly ezt a jelszót. A jó drámai replikák többágú ostoraként egy csapással vág oda a középkori módszerekben elmarasztalható (eszközeiben elektrifikált) ideggyógyászatra és egy politikai sárkányfogveteményre.

Az elmegyógyászat egy kissé mindig is kilógott az orvostudomány takarója alól. A gyógyítás mellett az elkülönítés feladatát vállalva az uralkodó társadalom zavartalan funkcionálását is igyekszik elősegíteni. Az egészséges és beteg közötti különbségtétel ügyes csúsztatással rákopírozódik a társadalomba beilleszkedni tudók és a beilleszkedni nem tudók közti hézagra. Foucault ismerte fel (világhírűvé lett könyve Az Őrület története) azt a figyelemre méltó tényt, hogy Európában a lepra megszűntével a lepratelepek alakultak át elmekórházakká, folytatva nem annyira a gyógyítás, mint inkább az elkülönítés funkcióját. A középkor árnyékát akármennyire igyekeztek kiűzni (nem egyszer Belzebubot az Ördöggel): soha nem tűnt el teljesen a horizontról. Madáchnak is (a humánus, progresszív, felvilágosult XIX. században a jövő társadalmáról írva) a félelmei között felmerült az elmekórház és a javító-nevelő intézet összekeveredése. A Falanszterének inadaptáltjai megannyi lánglelkű hős, művész, bölcselő és teológus, akik konfliktusba kerülnek az előírt munkafegyelemmel, s ezért büntetést érdemelnek. A büntető szankciók skálája az iskolás borsóntérdepeltetéstől addig terjed, hogy „gyógyítni fognak, amíg megszelídülsz”.

Hogy az orvosi tudomány a gyógyítással (vagy a gyógyítás szándékával, esetleg ürügyével) az állampolgári nevelés és fegyelmezés feladatát töltse be, ez ellen – ha mint perspektíva felmerült volna előttünk –, úgy vélem, Madách legjobb orvos kortársai is tiltakoztak volna. (Egy Semmelweis! Vagy ki tudja? talán tiltakozott is, de már a bolondházban ő is.)

Az európai irodalom Shakespeare óta azoknak a pártján áll, akiket – eszük másfajta járása miatt – a társadalom kirekeszt (vagy akik onnét magukat kirekesztik). Shakespeare bolondjait meg lehet fojtani, le lehet őket kaszabolni, ki lehet őket űzni otthonaikból, de nem lehet elképzelni, hogy a Lear királyban fellépjen egy Orvos, aki tudományosan próbálná diagnosztizálni és gyógyítani a Királyt, a Bolondot és az ál-bolond Szegény Tamást – a társadalomnak ezeket az imádnivaló kivetettjeit –, miközben a közéleti elismerés fényében grasszálnak az erotomán királylányok, a gátlástalan Edmundok és a szadista Cornwallok…

Apák és fiúk

Molière gyűlöletes apákat vitt színre. Egy olyan korban, amikor az apai tekintély kikezdhetetlen volt. Ezek az elrajzolt torz pofák felmentést adtak a nézőknek: ilyen apák csakis a színpadon léteznek. A néző derült – és a szívében egy kisgyerek zokogott.

Ma már sejtjük, hogy minden apa karikatúrává torzul a fia vagy a lánya szemében – mihelyt a gyereke rájön, hogy az öreg akadályozza a boldogulását, boldogságát, családalapítását.

Molière egyszerűen úgy mutatta be az apákat, ahogy a gyerekek látják, ha az előzés jogát nem adják meg nekik.

Ahogy Laios nem akarta megadni Oedipusnak az előzés jogát a Delphi felé vezető út kereszteződésénél.

Komplexus

Földrengésre várva

Félek a földrengéstől. Olyan zsigeri félelemmel félek tőle, hogy félek a félelmemtől, nehogy ennek elemi ereje segítsen kipattintani a földrengést. Mircea mesélte, hogy a nagy bukaresti földrengéskor egyik barátja épp a liftet hívta le, amikor elkezdett mozogni a ház. Belécsapott a felelősség bűntudata, hogy ha ő akkor nem nyomja meg a gombot, nem rendült volna meg a föld. Ebbe aztán beleőrült vagy öngyilkos lett. Nem bírta elviselni az önmagával szemben táplált gyanút, hogy mágikus rontóhatalom birtokosa. Persze a földrengés maga is megviselte az idegeit.

Mostanában gyakran álmodom földrengéssel. Ha sikerül belőle felébrednem, azt észlelem, hogy a szívem rendetlenül ver. Majd kidob az ágyból. Eltűnődhetem, hogy mi volt előbb: a ritmuszavar-e avagy a rossz álom? Mert meglehet, hogy az extraszisztolékat – és a velükjáró halálfenyegetést – kísérik olyan álomképek, amelyek „megmagyarázzák” a közeli véget. (Illusztrálják? Elfogadhatóvá teszik?) Földindulásos álomban bármikor eshet rám egy akkora kő, hogy nem nyekkenek többet. Világos. Sőt – épp a túlságos félelemtől – el is állhat a szívem verése, végképp.

Az álommunka, ami Freud szerint nyugodt alvásunk garanciája, ilyen módon lehet jó halálunknak a garanciája is.

„Szempillád rezdülése”

Honnan eredhet hallatlan esztétikai értéke a hosszú szempillának? Amikor Kosztolányi az élet legcsodásabb ajándékait számbaveszi (a megőriznivalókat, a legmúlandóbbakat), közéjük sorolja a „kisgyermekek csodás, seprős-pillájú, bűvös szemeit”.

Egy jordániai tanítványommal beszélve – ahogy illik – a családja után érdeklődtem. A fényképek nála voltak. Nem mulasztotta el említeni, hogy melyik öccsének vagy húgának hosszúak a szempillái. Hogy ne kelljen nyíltan büszkélkednie a magáéival.

Most olvasom Róheimnél, hogy az ausztráliai ngatatara törzs fiatal asszonyai nem ehetik meg a hangyászsünt, mert ez akadályozná a mellük növekedését, s a fiatal férfiak pedig azért nem, mert nekik meg a szempillájuk növekedését hátráltatná a hangyászsün fogyasztása. (Viszont elősegíti a hímvessző túlvastagodását.)

A korok, nemek és genitáliák rejtettebb összefüggései közt miféle üzenet van bízva a seprős szempillákra, hogy látásuknak megörül mindenki, anélkül, hogy tudná, hogy honnan ez az öröme?

Szexepil

Az egyenruhába bújtatott fiatal férfiaknak egykor megnövekedett a libidótöltése. Miután a gyakorlat, a kiképzés, a fegyelem lefokozta bennük a személyiséget, nemiségük annál nagyobb hangsúlyt kapott, és szabadnapjukon, a vasárnap délutáni bakakorzón ellenállhatatlanok lettek. És semmiféle civil báj nem mérkőzhetett többé az övékével.

Hunyady Bakaruhában novellája arról is szól, hogy Sándornak lefegyverző szexepilje volt vasárnaponként felöltött uniformisában, sokkal inkább, mint mégoly választékosan öltözködő s otthon dekkoló úrifiúként. Vagy már a halálba menőknek jár ki az a szerelmi adó, amit Sándor Kolozsvárt oly magától értődő természetességgel kapott meg Vilmától, és a Csokonai-versben Szegény Zsuzsitól az ő Jancsi huszárja? Vagy az az agresszivitás hat talán – a szarvasbőgés hívásával –, amely kifejeződik a puskában, szuronyban, kardban, egyenruhában, hátaslóban? Mi az, ami oly szeretetre – s szerelemre – méltóvá teszi a fiatal katonát (Babitsnál is) talán az, hogy „halni kell neki, halni”? vagy inkább az, hogy „ölni kell neki, ölni”?

A valóság elbizonytalanodik

És a dolgok – amikor idegenben vagyunk – inkább ki vannak téve az eróziónak és annak is, hogy a hazai emlékek tévképzeteivel összekeveredjenek.

József Attila, aki lélekben elkísérte apját arra a hajóútra, át az óceánon, amit József Áron soha meg se tett, pontosan tudta, hogy a kivándorló tudatában összekeveredik az új élmény és a hazai emlék – „társa úgy vélte kolomp szól”…

Ez a keverék úgy hat, mint aki a rossz lelkiismeretre ráiszik – ilyesmit is sejtet a kivándorló tudatát meghatározó tényezőkről József Attila: „mint aki borba fojt be bűnt”.

Rátelepszik a könnyű köd (a foschia – mondja az olasz) a lélekre, távoli villámfények lucidus intervallumaitól kísérve. Egy New York-i emigráns társaságban, későre járt már az idő, cihelődtek, azt mondja az egyik magyar: „menjünk, mert elmegy az utolsó metró is Gödöllőre.”

Kovács Sophie-től hallottam ezt a történetet – Jászi Oszkár, Lesznai Anna baráti körében élt kint a harmincas évek legvégén –, s mindig egy olyan mosoly kíséretében mondta el, amelyben felismerés volt és figyelmeztetés: ebben az elszólásban nyilvánvaló volt, hogy mily áthatóan dolgozik a honvágy az emigránsban, s hogy jó lesz vigyáznom nekem is, mert Firenzétől sincs messzebb Gödöllő vagy Váradszöllős, mint New Yorktól.

Időszerűségek a nemzetek egymás iránti gyűlöletéről

A népek és nemzetek egymás közötti gyűlölete? Mi ez?

Az első világháború második évében ezt a kérdést baráti körben, visszafogott hangon, már föl lehetett vetni. Vajon a Herr Professor, aki a lélek hínárosában biztos kézzel kotorász, mit szól a fajták közötti gyűlölet jelenségeihez? Freud zavartan válaszol: „ez egy oly titok, hogy magam se tudom, mit mondjak róla.” (Freud: Zeitgemässes über Krieg und Tod. 1915.)

Közben mintha rágyújtott volna egy halálhozó szivarra…

Talán – talán majd egyszer a civilizáció fejlődése némileg változtat ezen – morfondírozik el a Herr Professor. Ámde egy kis nyíltság és kölcsönös őszinteség – a kormányok és a népeik között – ezt a fejlődést elősegíthetné.

A liberális klubok szivarfüstkarikái göndörödnek az efféle Végső Toleranciára apelláló bölcsességek fölött. De én most nem tudok hinni a Herr Professornak. S valószínűleg ő se tud hinni saját magának. Még csak egy esztendeje, hogy ő is skandálta a bécsi Ringen, együtt a többi ötvenmillióval: „Vesszen kutya Szerbia!”

– Miért? Uraim! Miért?

A gyűlölet álruhái

„Meztelenül kívánlak, gyűlölet” – Mióta olvastam (úgy rémlik: megírásakor, azon frissiben), mióta tehát örökre belém vésődött Horváth Imrének ez a sora – jó ötven éve –, számtalanszor volt alkalmam babonásan elmondani ezt magamban. Mert nagyon sokszor találkoztam az erkölcsbíró tógájába öltözött gyűlölettel; a viszonzatlan szerelemből támadó gyűlölettel, mely József köpenyét bűnjelként lengeti; meg azzal az önemésztő gyűlölettel, amelyik egy jó gyónástól (akár Freud díványán) boldogan megkönnyebbedik, hogy tisztult lélekkel gyűlölhessen tovább, eszelősen, ártatlanul, fehérben…

És találkoztam már azzal a gyűlölettel is, amelyiknek sikerül magát gondoskodó szeretetnek kendőznie.

Das Lieben liebt und hasset – írta Grillparzer Napóleon-versében 1821-ben.

Meztelenül kívánlak, téged is, szeretet – ne kendőzd magad folyton gyűlöletnek!

A Szentlélek karavánja

„Glosszolália” – mondják a hittudósok arra a jelenségre, hogy egy közösség egyszerre csak szóra fakad és kollektívan zagyválnak. Mindenki beszél, felakadt szemmel és senki se törődik azzal, hogy a másik mit mond. Az egyház doktorai tartózkodó respektussal kezelik ezt a jelenséget, mert a Harmadik Isteni Személy, a (bár felvilágosító, de a leglucidusabb teológuselmével is oly nehezen kifürkészhető) Szentlélek kiáradását gyanítják benne.

A Pünkösd is valami efféle csoda volt. Négy Evangéliumon át hajtogatták a szavahihető tanúk a legevidensebb krisztusi igazságokat. Hiába! Hiába! Hiába… Akkor a tizenkét apostol elkezdett félrebeszélni. Akkor lett belőlük talán „kancsal apostol”. Nem azt mondták immár, hogy „boldogok, akik sírnak…” – hanem azt mondták, „pulószta sipavaritagpa, forró arany zivatar”. Ilyesmit. Most már tolongtak a szófejtők, az írástudók, a glosszátorok, a dogmatikusok, a homoiusion vértanúi. Nem Hegyi Beszéd. Zsinat! Feltehető, hogy már az az első nyelvzavar is a csonkán maradt torony alatt a Szentlélek Isten műve volt? Feltehető. Ő a filológus a Szentháromságban.

Magyarországon a Karinthyak két generációja is figyelmet szentelt a glosszoláliának. Karinthy Frigyes halandzsa-nyelve, és Karinthy Ferenc epepéje a Bábel-modellek közé tartozik.

Minden nyelv, még a világosságáért agyondicsért francia is, magában hordja az érthetetlenség boldog kísértéseit. Molière oly szabatos szavú hősei a komédiák végén néha elkezdenek áltörökül beszélni. Lehet, hogy azért, mert világos francia szóval szinte befejezhetetlen a létezésünk hazugságait feltáró komédia. Ha egyszer lelepleződött a Nagy Svindli, gyanúper kíséri a végső „morált”: az is manipuláltabb lehet. Ionescót, a makaróni-nyelven perfekt beszélő románt, a Francia Akadémia – a világnak ez a legelőkelőbb nyelvművelő társasága – a tagjai sorába választotta.

A felejtés elvadult kertjei

A retorika szó soha nem jut az eszembe, amikor ki akarom mondani. Kis kerülővel jutok el hozzá. Gyerekkoromban sokszor lapoztam, olvastam is (bár a politikai anekdotái igazán nem érdekeltek) Mikszáth Az Én Kortársaim című képes kiadványt. Az Újság ajándéka előfizetőinek, elefántcsontnál is fehérebb, simább és fényesebb fedelére az új Parlament képe volt nyomva. Ebben a belül is pazarul agyonillusztrált könyvben az egyik eszmefuttatás címe volt: Orátorok, rétorok és fecsegők.

Tehát mielőtt kimondanám, hogy ez kissé retorikus – végig kell futnom a szóért Mikszáthot, Az Én Kortársaimat, és az Orátorok már karon fogva hozzák magukkal a Rétorokat. Öt másodpercnél nem tart tovább az egész. Egy gondolatolvasó számára a mondatom tehát így hangzanék: „Németh Lászlónak ez a színdarabja ö… ö… ö… (Nagyvárad-album-sima elefántcsont-Mikszáth-Az Én Kortársaim-Orátorok-Rétorok) ö… ö… megvan! kissé retorikus.”

Meg kell jegyeznem, hogy a „sima elefántcsont” nem szóban jelentkezik, hanem az ujjam bögyén, tapintási érzetként.

A „glicerin” viszont ebben a szókapcsolásban jut eszembe:

– (Nobel-díj – Nobel Alfréd – svéd kémikus- kus- kus – nitroglicerin) Glicerinkúpot kérek. Igen, felnőttnek.

A mnemotechnikai láncban a „Nobel Alfréd svéd kémikus-kus-kus” részt dalolva mondom magamban, úgy, ahogy ezt a feledhetetlenül kedves blődlit valamikor Szőnyi Istvántól hallottam. „Glicerint kevert kovával” – énekelte.

A tapintási és a zenei emlékek biztosabbak, mint a fogalmiak.

Lehetséges volna, hogy minden kiejtett szavunkban ugyanúgy jelen van Mikszáth és Nobel Alfréd, a gyerekkor, az elefántok – csupán olyan gyors kapcsolással, hogy észre sem vesszük?

Külföldi lapokban olvasom a szép, hosszú méltatásokat Szabó Zoltánról… Idézgetem első emlékeimet róla. Hogy is hívta ő Magyarországot a harmincas években? Volt egy szép jelzője rá: az igazira, szemben azzal a Magyarországgal, amit a politikusok kreáltak akkor… A nyelvemen a jelző – egy latin szó, és nem tudom kimondani. Imaginárius? Nem. Nem… Akkor hát? A vizsgabizottságban, amíg elmerülve csüggök a doktoráló ajkán, az ábécé betűit pörgetem: absztrakt Magyarország, affektív Magyarország, boreális Magyarország, effektív… fantazma Magyarország. Délután öreg professzor-barátom temetésén, amíg a pap meg a dékán beszél, ugyanez a zsongító fejtorna. Ha nem itt a koporsóban volna, hanem a törzsasztalunk mellett, elmondhatnám a megboldogultnak ezt az amnéziát… Élvezné, mint minden történetet, amely az intellektus mérkőzéséről szól véges emberi erőinkkel.

Éjszaka újra próbálkozom az ábécé betűivel. A géhá után – hipotétikus Magyarország? – megint csak az imaginárius kezdi kelletni magát… Reggel hazatelefonálok Pestre. Boldizsár meg Szabó Zoltán diákkori jó barátok voltak.

– Hogy hívtátok ti az igazi Magyarországot a hitlerájban?

Végig se mondtam a kérdést:

– Virtuális.

– Ja igen, a vé-ig sose jutottam. Elfogyott a türelmem az ábécé közepén.

A Való határán

Guido Almansi olasz antológiája vaskos kötetre rúg, a világirodalomban található álmokat gyűjtötte össze. (Most adta ki Garzanti.)

Meglepő, hogy mily kevés benne az olyan álom, amelyiknek el tudom fogadni az „álomszerűségét”. A legtöbb kiókumlált romantika, vagy álomnak keresztelt parabola. Az írói munka tudatossága, úgy látszik, nehezen fér össze az álom-illogikával.

A színpadra vitt „álomjátékok” rendszerint szabályos mesék, tündérmesék. A Szentivánéji álomból is kilóg a szamárláb.

Magyar példája nincs Almansinak, pedig volna mit összegyűjteni. Petőfi álmodni is zseniálisan tudott („irtóztatók… álmaim”). Krúdy is (Asszonyságok díja). Toldi Miklós álma a pesti temető sírhantjain olyan, hogy hallatán Freud is megnyalhatná a száját. Az eposzban akkora lépés ez az álom, hogy utána a történet már a fellegekben jár. Nagyfalutól a pesti temetőig reálisabb Toldi világa, mint lesz ez után a vágybeteljesítő álom után. Lehetséges volna, hogy egy realista fejlődésregényből itt átlépünk a mesébe? Ki tudja, a kis menekülő gyilkos vajon nem csupán az olvasóinak meseigényétől hajtva győz-e majd a csehen?… Lehet, hogy Toldi csak álmában győz? Amúgy magyar módra?

Ádám álmait a Tragédiában túl illusztratívnak érzem. Vannak itt is nagy onirikus pillanatok. (A forradalmi álombeli álomból álomba révedő Kepleré. És persze az eszkimó szín, amely az emberiségnek lehet valami kollektív rémálma, talán a jégkorszak óta kísért, talán egy fenyegető környezeti katasztrófára int. Archaikus vagy apokliptikus? – „nálunk ez egyre megy”.)

A Tempefőiben a halott megvesszőzése itt hagyott adósságáért – ez igen! – ez aztán a hiteles álom egy magyar költősorsról szóló darabban!

A Gólyakalifát régen olvastam, a benyomásomra emlékszem inkább, írói kitalációnak éreztem. Viszont a Laodameiában a szerelmi álom – a látványos költői apparátus ellenére – szorongatóan hiteles.

Csokits Jánosnak egy régi párizsi versében – álomnak mondja – az állatok metamorfózisait rettenetesen álomszerűeknek érzem. Hieronymus Bosch-szerűeknek:

majd később:

A legnagyobb metamorfózis ezután jön. A két rusnya állat, amelyet álmában megfogott és cipelt – amíg az egyiket elejti, a másikat a falhoz csapja – egyszeriben két embernek tűnik… méghozzá: „Mártírok voltak!”

Ez a hirtelen valószínűtlen szemantikai ugrás, ez a még álombeli álomfejtés, a fiatal költőnek alig valamivel Magyarországról való menekülése után a lehető legvalószerűbb álom-evidenciával hat.

Minden, amit elveszítünk…

Minden, amit elveszítünk, bűntudatot plántál belénk – szorongásos, sőt riadalmas bűntudatot. A szorongás fojtott, csupán álomban visszajáró. (Legtöbbször visszatérő s mindig legfájdalmasabb álmom az, hogy elveszített otthonokban találom magam. Lakásokban, ahol boldog voltam – vagy lehettem volna.)

Még szörnyűbb az álmot is elveszíteni. Hogy nem emlékszem vissza a részletekre.

Éjszakai történet egy kisvárosi szállóban

Mindig éber alvó volt. Most is felébredt, amint trombitálni kezdtek. A sírja szélén ott állt az Arkangyal a hosszú trombitával. Jó reggelt kívánt, s megkérdezte, hogy hogy aludt.

– Elég jól. Most hova visz el? – kérdezte az Arkangyaltól.

– Az utolsó ítéletre.

– Formalitás lesz?

– Nem. Komoly. Siessünk. A bűneidet majd szekéren utánad hozzák.

Most már tudta, hogy mik azok a lajtos kocsik a megnyílt sírok mellett. Pöcegödör-tisztító angyalok vödrökkel merték ki a sírokból a sok bűnt.

Elémelyedett. És nem is csak a szagtól.

– Feltámaszt! – kiáltotta. – És velem együtt feltámasztja a bűneimet! Hogy beléjük verje az orromat, mint a kutyáét a szarba.

– Így tanulod meg az égi tisztaságot – nevetett az Arkangyal és másodszor is belefújt a kürtjébe.

A megrepedező földből pucér testek tömege bújt elő. Mint egy csigainvázió, házatlan csigáké, tisztára olyan volt… Hibátlan testek voltak, a romlás minden jele nélkül. Nemhogy a halál, de még a kor se látszott meg rajtuk. Szinte ragyogtak az újjászületés fényében. És még csigaszerűbbé tette őket, hogy hajzatuktól eltekintve szőrtelenek voltak, és nemi jelleg nélkül. Egy uniaszex emberiség.

Benézett a sírba, ahonnét kikelt. A harmadik harsonára ez a massza megéledt. Forrni kezdett, rotyogott, vagy buborékokat vetett, ezek pöfögve kihunytak. Még mondani akart valamit, hogy ez trágya a történelem vetése alá, és hogy persze a trágya sohasem jó illatú…

Elviselhetetlen volt a szag.

Nem bírta tovább, felébredt. Az ablakhoz ment, hogy becsukja. Ekkor meglátta a lajtos kocsit. Tisztán látszott a telehold fényében. Az udvar végében állt, a nyitott emésztőaknánál.

Hol az igazság?

Elégtétellel (egyetlen elégtétel ez) mondják hóhéraikról a kivégzésre várók, hogy „rossz álmai lesznek”.

Arany Jánostól tudjuk, hogy V. Lászlónak csakugyan rossz álmai lettek. A költőtömeggyilkos Edvárd királynak is. Feltehetően a kortársi tömeggyilkosok is álmodnak olykor rosszakat.

Ez hát a büntetésük. Az áldozatoknak meg ez a vigaszuk. Ebből látszik, hogy az áldozatok milyen szerények.

Hiszen rossz álmai mindenkinek lehetnek. Nemcsak Haynaunak voltak (ha ugyan voltak), Petőfinek is voltak.

Álomfejtés siralomházban

Az elítélt nem kért papot, így hát a börtönpszichológus jött őt megvigasztalni.

– Hogy töltötte az éjszakáját?

– Azt álmodtam, hogy egy guillotine állt a téren. S tudtam, hogy le akarják vágni a fejem…

– Tipikus. Kasztrációs fóbia.

Pillanatok éles fényben

Mint az álom foszlányai, úgy úsznak körülöttem a regény motívumai…

Regényt persze nem írok.

Bizonyára éppúgy jegyezgetni kéne őket, mint ahogy az álmukat szokták ébredéskor gyorsan feljegyezni az ágy mellé készített noteszbe azok, akik rákaptak, hogy legalább egy foszlányát az álmaiknak megmentsék.

Minden elfelejtett álom veszteség érzéssel jár, azzal az érzéssel, hogy valamit elfelejtettünk, sőt: elveszítettünk. Az álom – pláne, ha elfelejtettük – személyesebb tulajdonunknak látszik az emlékeinknél. Az emlékek a tárgyakhoz, személyekhez tapadnak. Az álmom én vagyok. Ha elfelejtettem: voltam. Az elfelejtett emlékkel a múltamból veszítek el valamit, az elfelejtett álmommal: a jövőmből. Mintha egy kulccsal kevesebb volna a zsebemben a kezdődő nap – maradék életem első napja – zárt kapujában. Megértem Nabukodonozort, akit nagy nyugtalanság fogott el, s hívatott mágust, álomfejtőt, kaldeust, s végül hívatta Dánielt – ó, nem azért, hogy megfejtsék álmát, egyelőre csupán azért, hogy megmondják neki, hogy mit is álmodott? A király szorongása, kifosztottsági érzése, halálfélelme, rossz előérzete a birodalma sorsát illetően, mind-mind ebből fakadt: nem bírta felidézni emlékezetében az éjszakai álmát.

De most nem az álmokról van szó, hanem arról, ami történik velem, naponként, óránként, néha percenként. Olyan fájdalmasan érint már minden, hogy mindig azt hiszem, ezt soha el nem fogom felejteni – és persze felejtem őket.

Mióta ebben a meteoritzáporban élek (vesszőfutás az éjszakában), néha mégiscsak arra gondolok, hogy meg kéne próbálni, regényt kéne írnom. A fájdalmaimmal együtt jár az az érzés, hogy része vagyok a végtelennek… S mindig az volt a gyanúm, hogy a jó regények ebből az életérzésből születtek.

A fájdalmait már egy csecsemő is kisírhatja, egy kiskutya is. Le vannak szarva a fájdalmaim. A fényszabdalta augusztusi éjszakát, ami vagyok, ha ezt tudnám közölni… de az álmok és a fájdalmak időtartamánál az emlékezeté sem hosszabb.

Megint egy álom

Sokemeletes, igen elegáns szálloda valamelyik fölső emeletén laktunk. Kivel? Egy kellemetlen nővel, aki úgy rémlik, mintha feleségem lett volna, de nem tudom senkivel se azonosítani az életemből. Úgy látszik, ebben az álmomban láttam őt először. A szálloda pedig égett fölöttünk.

Jóval fölöttünk égett, a legfelső emeleteken. Lassan égett, mint egy fáklya. Vagy ahogy Róma éghetett, amikor Nero felgyújtotta. Az élet ugyanis folyt tovább a lángban álló szállodában. Csak éppen folyton lejjebb és lejjebb kellett nekünk is költöznünk.

Az asszony dühöngve csomagolt, hogy ne maradjon ott semmi, amikor leszakad a mennyezet. Akkor láttam, hogy milyen rossz természete van. Ez a tűzvész kihozta.

…Egyszer pedig ugyanebben a folyton égő szállodában meg vagyok híva ebédre, egy gazdag emberhez. (Őt se tudom senkivel se azonosítani, őt is ott láttam először.) Elmondja, hogy milyen előételek között választhatunk. Én valamire rámondom, hogy igen, mert úgy értettem, hogy tengeri rák vagy hal, s csak aztán jut eszembe, hogy biztosan hagyma lesz, mert azt mondta: „oignon”. (Tehát franciául beszéltünk.) Ekkor jött a pincér, hogy menjünk le a földszinti étterembe, mert ideért a tűz. Én a lángoló gerendák közt le is mentem, s ott vártam a vendéglátó házigazdámat.

Hiába vártam, nem jött. A vendéglátóm, úgy látszik, bent égett a tűzben. Én pedig ebéd nélkül maradtam. Ezen bosszankodtam is.

Különben, ott a földszinti étteremben akkor még minden a legnagyobb rendben volt.

Egy macska megmenti az életemet

Vonatról lekésni: biztató álom. Így mondja Freud. Ezzel nyugtatjuk meg magunkat, hogy egyelőre még nem visz el minket a fekete vonat a halálba.

Én a múlt éjszaka egy olyan metrószerelvényre vártam, amelyről tudtam, hogy temetői járat. Ez ki is volt írva. Amíg ott vártunk, a lányom valamin megsértődött és elrohant. Én utána. El is értem. De akkorra már macskává lett. Amíg sikerült megbékítenem – ölbe vettem –, elment a vonatom.

Pontosan emlékeztem a freudi álomfejtésre, így már álmomban is nagyon örültem, hogy lemaradtam a vonatról.

Álomszaltó

Ha odaírjuk, hogy álom, mindjárt rendben van, az olvasó megnyugszik.

Hát írjuk oda!

Mint ahogy Victor Hugo odaírta a legcsodásabb szürrealista képe elé, hogy Boáz álmodott – „et ce songe était tel”, – s utána következik a látomás a hasából égrenövő tölgyről, s ezen a muzsikáló királyról és a tetejében egy istenről, aki haldokol. (Mi ehhez képest az esernyő és a varrógép találkozása a boncasztalon?) Ezek az elemek egy bizonyos rendszerben már eleve összefüggtek, mármint a Bibliában.

És mégis: álom és Biblia csak a kicsinyhitűek megnyugtatására szolgál, a csodálatos kép autonóm költői invenció, egy olyan salto, amelyhez minden költőnek joga van, akár feszít ki hálót maga alá, akár nem.

Visszatérő álom

Egy szakadékban repülünk, és a sziklafalak alig vannak egy arasznyira a gép két szárnya végétől. Közvetlen alattunk is sziklák.

Pontosan tudom, hogy ez a halál torka, abban repülünk.

Most, hogy eszembe jutott ez az álmom – közben fogalmam sincs, hogy vajon ma éjszaka álmodtam-e, vagy hetekkel ezelőtt, de úgy érzem, nem is egyszer álmodtam; ki tudja, lehet, hogy minden éjszaka megteszem ezt a repülőutat –, most, hogy felmerült bennem ez az álom, olyan jó érzés tölt el, hogy szeretnék mindjárt lefeküdni és ezt álmodni megint. Ha sikerül, nagyon fogok figyelni, hogy aztán majd minden részletre pontosan emlékezni tudjak.

Akkor majd bővebben.

Ecce Homo

Emberismeretünk jóval gazdagabb információkat szállít minden egyes emberről, mint amennyit praktikusan felhasználunk belőle. S amit pedig nem használunk fel, azt nem is igen vesszük észbe. Feleslegesnek látszik. Ám elraktározzuk azt is.

Holott minden ember, a lába körme alakzatától, tyúkszemétől, egészen addig, hogy így vagy úgy, vagy másként tapad a haj a fején, és – igen – attól, hogy hogy ejti a szót, addig, hogy hogy szívja a cigarettát vagy a pipáját („lomhán szipákol” – írta Petőfi, s ha csak ennyit tudok arról a béresről, úgy tetszik, mindent tudok), minden ember végtelenül sok benyomással szolgál, és ezek a benyomások mind lényegbevágóak, összefüggőek (néha némi ellentmondásossággal, és ez is fontos) és feledhetetlenek. Elkartotékozva őrizzük őket. S használjuk is őket, anélkül, hogy tudnánk, hogy használjuk. Infinitezimálisan piciny információk ezek, amelyek infinitezimálisan piciny akciókat váltanak ki – ámde ezeknek a szőttese lesz az, amit személyiségként, sorsként, fátumként az illetőben felismerünk. Ez a terep úgy aránylik a gyakorlati élet terepéhez, mint a molekuláris fizika a klasszikus fizikáéhoz. Jól megvannak egymással.

Persze itt nem az ok- és okozatiság elemista egyszeregyével számolunk, hanem átfogó integrálszámítással, amely ráadásul figyelembe veszi a környezet mindahány többi tagjáról hasonlóképpen már „kartotékolt” szubtilis és szintén lényegbevágó információkat.

Eligazodni kortársaink között?

Nagy stratégia ez! Hisz minden egyes ember egy tűzvonalban küzdő ezreddel felér.

És ezredmagával harap a fűbe.

Bécsben

A Belvederéből kijövet – át az állomás elé, a taxikhoz.

– Berggasse 19.

A sofőr tűnődni látszik. Idősebb ember.

– A Votivkirche felé – mondom.

– Tudom – mondja, s elindul. Aztán rákérdez: – Freud professzorhoz?

Jólesett, hogy tudja, hova megyünk.

– Siessünk – mondom. – Vár a professzor.

A sofőr bólint – gázt ad.