Quem quaeritis?A veszendő, szerény középkori dráma egyik hajtása volt ez. Egyik legvirágzóbbja. Jézus holttestét keresik az asszonyok. A sír üres. Hol lehet? S egy szép ifjú, aki a sír kövén ül azt kérdi: „kit kerestek?” E banális, Berlitz-nyelvkönyvbe való kérdés átvisszhangzik a középkor zenéjén, színházán. Folyton visszatérő kérdés. Nem lehet nem kérdezni. Rögeszme, sztereotípia. Évszázadokon át megunhatatlan téma. Több mint téma. Már műfajként lehet kezelni a quem quaeritist. Forma, amelybe nagyon sok minden belefér. Hogy kelet fűszereit és illó olajait hogyan árulják a középkori boltosok az asszonyoknak, ez éppoly szórakoztató közjáték volt ebben a műfajban, mint az a „happening”, hogy előbb a szentasszonyok, aztán a papok és a nézők is elkezdték keresni Jézust. Benéztek minden oszlop mögé, a szőnyeg alá: hová bújhatott ez a gézengúz kriptaszökevény? S amikor már tetőponton a bújócska, hangzik el – a játéknak minden hihetetlent megengedő világában – a leghihetetlenebb szó: „Ne keressétek! Feltámadott!”
Amikor először jártam Rómában és a Vatikáni Múzeumokban, emlékszem, eltűnődtem egy goblen-sor láttán, amely Jézusnak feltámadása utáni negyven napjáról mesélt. Azt a néhány megjelenését mutatta, amelyet az Evangéliumok utolsó verseiből ismerünk. Volt min eltűnődni: hisz hézagos a Szentírás. A negyven napból jó ha négy órányit elmond, hetes, kéthetes kihagyásokkal. A szentasszonyok nem ismerik föl Jézust. Azonban a tanítványok se ismerik föl. Tamás se lesz hajlandó felismerni. Virágos kalappal Jézus az azonosíthatatlan kertészlegény és az asszonynak azt mondja: „Ne érints meg engem.” Őrzi az inkognitóját, mint aki klandesztinitásban él. S aztán a hatalom átruházása Szent Péterre – de lehet, hogy ez már a pápaság önigazolása… A csodálatos halfogás. Az illegalitásba vonulók taktikájával változtatta volna Jézus a külsejét? (Elképzelhető, hisz Kajafás biztosan nyomoztatott utána.) Vagy a feltámadásban ennyire átszellemülhetett? És mit csinált Jézus akkor, amikor nem „jelent meg”? Naiv kérdés? Lehet. Mint a gyereké: mit csinál a szél, amikor nem fúj? Mit csinálhatott szegény? Hol húzta meg magát éjjelente? Kutyák felvonítottak-e a közeledtén? S milyen lehetett látni neki ezt az utolsó tavaszt a földön? A goblenek halványabban és hitelesebben tárják elénk a vegetáció bujaságát, mint a festmények. A szőttes szálaiban benne vannak a színek, akár a növényi rostokban. A festmények, akárhogy is, „mázolmányok”. A goblen már maga is: „dzsungel”. Elkészítéséhez éppúgy idő kell, mint a természetben a sarjadáshoz. Egy goblent éppúgy nem lehet rögtönözni, ahogy a fák évgyűrűit se. Vagy egy rózsabokrot. A festmények datálását egy-egy év jelzi, a goblenekét egy tól-ig, az évek sora, mint a katedrálisokét. Az a tavasz, a 33. év tavasza, a virágzó természet soha nem látott intenzitásával van jelen a vatikáni gobleneken. Várady Szabolcs egy elragadó versében véltem tetten érni mostanában a feltámadás kalandját – Jézust, Attist, Oziriszt, mint a feltámadás kalandorait – ezeket a tavaszisteneket, szinte egybeszőtten a feltámadó természettel. Itt mintha csakugyan az a kalapja mellé virágot tűző kertészlegény szólna, akiről nemcsak a sírkő hengeredett le, hanem az emberiség megváltásának kínzó muszája, amire ő öröktől fogva született. De most már, hála az Atyaúristennek, túl van ezen is, megvolt a megváltás. Túl van a Passión, amelyből különben szintén zenei és drámai műfaj lesz. Évezredeken át nem fog betelni az emberiség szomja, hogy ihassa azt a keserű pohárt, amelyet ő ivott… – Túl vagyok rajta!
Várady Szabolcs verséből idézek. Ezt is abban a bordában szőtték, mint a vatikáni gobleneket. Tavasz van ebben a versben is, és a feltámadás különössége meglepi a feltámadottat is.
Szinte zökkenő nélkül volna folytatható Várady Szabolcs verse, azzal a deklarációval – kinyilatkoztatással –, amit a Rosarium Philosophorum ád a feltámadt „élet-vezér” szájába. Jung idézi ezt a Pszichológia és Alkímia könyvében: „annyi szenvedés után s életem feláldozása után feltámadtam tisztább valómban és mentesen minden makulától”.
Ha megpróbálnám feltámasztani a quem quaeritis műfaját, ebből a tavaszünnepből kéne kiindulni. A háromnapos síri sötét és agyvérszegénység után a feltámadott szemei fájóan érzékenyek lehetnek a fényre, a színre. (Talán ezért is járnak barna éjféltájt a síri szellemek.) Vajon ha Kajafás emberei elkapnák a feltámadott Jézust, újra keresztre feszítenék-e? Elgondolni is rossz. Horváth Imre egyik versében megjelenik a „meddő dolgok” között ez az iszonyat-non-plus-ultra:
Lehet, hogy Jeruzsálem környékén a feltámadottak bandákba verődtek. Hisz voltak, szép számmal. S a társadalom finnyás. Úgy érzi: a feltámadottaknak szaguk van. Lázárról, már mielőtt kijött a sírból, mondott ilyesmit a nővére. A szegény feltámadottak bizonyára bőségesen locsolták magukat illatosítókkal. Az illatszeres árus jelenet – a klasszikus Quem guaeritis játékokban – ezért olyan sandán mondén. Ha a Jobb Lator is feltűnik ebben a törvényen kívüli – a Halál törvényén is kívüli – galeriben (Jézus ígért neki valami ilyesmit még a keresztfán), ő mankókon ugrálhat csak a mester nyomában. Hisz lábcsontjait – tudjuk Jánostól – összetörték a katonák.
Jézus számára a kereszt rémes emlék lehet. Összeroskadt alatta, amikor a hegyre cipelte, aztán rászögezték, mint valami denevért. Elképzelhető, hogy az apostolok körében hamar elkezdődik a kereszt kultusza. Lehet, hogy már Emmausban, a vacsorázóasztalon ott állt egy kis kereszt. És Jézus – az idegen vendég – látja, hogy János ezt a két összerótt fácskát az ajkához emeli, megcsókolja… Ez lehetett a feltámadott Jézusnak legszebb élménye. Ezért nemcsak feltámadni, meghalnia is érdemes volt. |