A teljesség pillanataiAhogy a halál közeledtével az ember kozmikus méretekre tágul, és egy-test és egy-lélek lesz a világmindenséggel… Ahogy a szerelemben, az orgazmus félpercében a férfi is, az asszony is minden lehető megengedett és tiltott kapcsolatnak és kéjnek áhított ízét is érzi: a hasonneműek szerelmét is, a testvérekkel és a szülőkkel vérfertőzőkét is, a bujálkodó aggastyánokét is, a vadvirágok beporzásának az örömét és az ikrát ürítő halakét és az anyja mellére tapadó csecsemőét is, nem beszélve a Jézuskáéról, akinek egy kisangyal ropogtatja a lába nagyujját, miközben mindketten visítanak a gyönyörűségtől… Ahogy az első világháború kitörésének különös nyári éjszakáján (amely minden utánakövetkező világháborúnak is vigíliája volt), miként azt Ady megírta: „minden emberbe beköltözött minden ősének titkos sorsa…” Ugyanúgy, ugyanúgy, ugyanúgy: az igazi drámai akció felfutásakor, a tragédiák csúcsain, az emberi történelem minden addig volt, minden jelenlegi és minden ezutáni analóg helyzetére hirtelen ajtó tárul ki.
Az idők teljessége – mondja a Biblia, amikor a megváltás beteljesülése kezd aktuális lenni. Az idő egésze – mondja József Attila, amikor százezer ősével nézi a hirtelen-meglátottat.
És a minden létező egésze is – ez a másik univerzalizmus – revelálódik József Attilánál a fájdalomban. Szolidaritása minden szenvedő élővel (legyen az ember, eb, ló, bika, hal): „Minden, mi kíntól megremeg… / vakogjátok velem: nagyon fáj”. |