Egy elveszett jegyzet folytatása

Feltehetően az Isten pontosan látta, hogy teljesen mindegy: lesz-e a földnek légköre, flórája, faunája és világtörténelme stb., vagy nem lesz, s akkor – mondd már! – közvetlenül fognak itt is érintkezni a napsugárzásban felforrósodó sivatagok a világűr hidegével. A Kalevala récetojása megsül és kővé fagy minden áldatlan nap. Nem mindegy? Mindegy. Hiszen az a felfújt okoskodás, hogy valami jelentősége van a létnek (flórának, faunának, világtörténelemnek stb.) csakis abból a tényből sarjadhat – és utólag, csakis utólag –, hogy már van a földön légkör, lét és emberiség, és ez az utóbbi óhatatlanul célszerűnek, gondviselésszerűnek – sőt: szükségszerűnek is – tartja, ami pedig csupán úgy adódott. Például ezzel a légkörrel is. Mindent bedobni, éljen és virágozzék a tüdővel lélegző kétlábú, tollatlan állat!

Az én dilemmám – nekem – fontosabb, mint az Istennek volt az övé. Ő megengedhette magának, hogy csinál valamit és az majd a fejlődésben „kimozogja magát”. Légkört csinál, ezt-azt, és abból kimozogja magát a Föld-az-Isten-kalapja, rajta néhány csicsás bokréta, valamint a civilizáció és a fajok harca.

Az Isten mellett ilyesmit mostanában csak Picasso engedhetett meg magának. Ő, ha egészen mást festett volna, mint amit festett, abból is kimozogta volna magát a művészettörténet egy új korszaka.