Minél többször olvasok a Bibliában arról, hogy Isten mily emberi (nagyon is emberi) tulajdonságokkal
bír – bosszúálló, sértődékeny, hiú, haragtartó, könyörtelen, közönyös, szeretetre-éhes, részrehajló, elfogult, lassú
természetű, stb. – egyre kevésbé érzem az Istent ezekért „antropomorfizáltnak”, sőt… növekszik a hitem, hogy ezek
a „kicsinyes” emberi tulajdonságok nem is pusztán esendő-emberiek (ezt csak a morálprédikátorok beszélték be
nekünk), mert ezek a Mindenségnek épp olyan impulzusai és energiái lehetnek, mint azok, amelyek az élőt párzani
hajtják és a bolygókat pályájukon megtartják. „L’amor che muove l’Sole…” dalolta
Dante. Ámde lehet, hogy a Szeretet mellett a hét főbűn is mozgatja a napot és a többi csillagot.
Babits pedzette ezt, fiatalon (Óda a bűnhöz).
Nálam ez szakmai elfogultság. Mi, tragédiaírók hajlamosak vagyunk rá, hogy semmit, ami emberi, meg
ne vessünk. Őszintén megvallva: a nem-emberi sem idegen tőlünk.
Lear király nagysága hova lenne személyiségével oly
koherens bőszültsége és kicsinyes gyanakvásai nélkül?