Reformáció

Az Il Messaggero cikke a holland katolikus egyház reformmozgalmairól. Hogy az egyetemi fiatalok nem vállalják a szigorú választóvonalat a katolikus szertartás és a protestáns között. (Kisdiák koromban én még a halálos bűn borzongásai közt mertem volna csak részt venni református templomban az eretnekek áldozat-bemutatásán – két szín alatt! Ott fordult volna ki gyomromból a bor.)

A rotterdami egyetemi lelkész azt mondja: „A pápát meg kell hallgatni, hogy mit mond, aztán ki-ki maga döntsön, hogy mi a helyes.” (Eddig tartott hát a csalhatatlansági dogma.) A homofilektől a pap bocsánatot kér az egyház türelmetlenségéért, amellyel pokollal fenyegették – alaptalanul – az egyneműek közti szerelmet. S végül a női egyenjogúság kérdése! A holland apácák megengedhetetlennek tartják, hogy amikor ők ápolják a beteget, végül egy férfi jöjjön feladni az utolsó kenetet. „Tipikus fallokrata rendszer – mondják a felvilágosultabb kedvesnővérek –, mit gondolhat az a haldokló is magában erről?” – És meg is mondják, hogy mit gondolhat, ezt: „S te, Isten szolgálóleánya, aki eddig tisztába tetted a testem, miért nem teheted tisztába te a lelkem is?”

És ezt a méltatlanságot az exitálók el is fogják panaszolni odaát az Istennek. Perceken belül.