Tavaszistenek halála

Az Új Hangban Dienes András közöl egy isten tudja hányadik hipotézist Petőfi eltűnéséről. Hogy nem tért le az útról, ment Héjjasfalva felé: Bem után. Most már biztos, hogy így volt, írja. Térképet is közöl és vallomásokat: hol találkozhatott utoljára Gyalokay Petőfivel? hol állott Gyalokay kocsija? Innen-e vagy túl a Sárpatakon? miféle országúti párkányról ugrott le Petőfi? volt-e ott párkány? jobbfelé menekült-e a hegyeknek? és ha igen, honnan nézve jobb felé? és ha a tanú megfordul: nem bal felé? Egyáltalán merre volt ott kelet, merre volt akkor nyugat?

„Mint amikor a vetítőgépbe fordítva helyezzük be a filmet: minden az ellenkező oldalára fordul” – írja Dienes: képzett katonai nyomozó létére is beleszédülve az egymásnak ellentmondó vallomásokba…

És amiről nem is tudtam, hogy milyen rettenetes nyári orkán sepert végig a vesztett csata terén délután 5 órakor. „Egy kitört vihar süvöltése földet rengető dörgés között, először éreztem a szívemet görcsös szorongással vonaglani, most először gyakorolt a demoralisatio ragályos befolyása oly zsibbasztó hatást gondolataimra, minőt soha nem éreztem…” – írta volt Gyalokay, a szemtanú.

De hisz akkor ez ugyanaz a vihar, gondolom, amelyik a mohácsi vész délutánján verte a futókat, amikor a szuverén magyar királyság egyszersmindenkorra belefulladt a Csele-patakba (vagy, ki tudja, talán még ennél is rémesebb véget ért, hazafiúi fájdalmában felkoncolta egy túlélő magyar nagyúr). Nincs az a fellegjáró allegorikus rajzolat a Költő haláláról, amely azt az istenítélet-időt hozzáképzelte volna a végső pillanathoz. Hogy a megnyíló ég villámfényénél írta a porba, hogy Hazám.

Amit Gyalokay, Bem vitéz vezérkari századosa szorongó szívvel leír, olyasmi, mint amit az a római százados konstatálhatott a megrendülő Golgotán, az elsötétült ég alatt…

Ugyanennek az Új Hang-számnak az elején Weöres Sándor versét úgy olvasom, úgy olvasom újra és újra, mint egy mítoszi előképet Petőfi halálára. (Ha ugyan ablakot nyitván egyszer az ős-időbe: nem vész el az értelme annak is, hogy elő meg utó…)

Weöres a dalnok Orpheus halálát írja meg.

Jó volna hinni, hogy ily látomásokban volt része annak az Ismeretlennek is, akit a héjjasfalvi úton látott holtan heverni Heydte őrnagy:

Lám, Weöres is megírja a maga hipotézisét. Ami az örök vonások mellett – hisz miért ne lehetne Tammúz, Jézus, Orpheus is, persze – oly petőfissé teszi számomra: a kép a tökbe vájt emberarccal, melyben éjszaka mécs világít.