3 + én – így már mindjárt érthetőbbA háromszemélyű Egy-Isten misztériuma üresjárat nekem a Hiszekegyben is. Az Atyaisten nem volt ott a Golgotán. Hiába szólítgatta őt a fia. S Jézus még legmerészebb képzeletemben sem szálldosott galambszárnyakon a Szentlélekkel… A földön járt. És most mégis, egy kései négysoros Weöres-versből élményszerű valósággal lép elém ez a hittitok. Ami nem sikerült semmiféle teológiai fából-vaskarikának, azt Weöres eléri a grammatikai egyeztetés könnyed felrúgásával (mely itt a versben: poétikai licencia).
Olyan ez így, mint Krizában egy székelyföldi találós kérdés. Csak az hiányzik a második sorvégről: „Mi a?” Mi volna? Persze, hogy a Szentháromság. Nem is lehet más. Hisz a vers címe is már valami végső revelációra utal: A haldokló imája. S ha az ima meghallgatásra talál (s miért is ne találna meghallgatásra – egy Weöresé? –, ahány Olimpusz, Paradicsom, Mennyország és Elíziumi mező csak van, jöttére mindenütt sarkig tárják a kertkaput), akkor a hívőnek kijár abban az utolsó – tehát lezárulatlan – pillanatban a transzcendencia. Egy poétai élet jutalmául: a mégoly bonyolult Istenség színről színre megpillantása is. És az is, hogy négyecskén lesznek már ezután… A vers második fele a minden halálban és minden kollektív istenségben is ott kísértő magányosságra utal.
Mert ki ne látta volna már a koporsóbani lét feloldhatatlan, égrekiáltó magányát? És vajon nem jut-e ebből a sívó magányból annak a (ha százszor is háromszemélyű) Egy-Istennek? |