„A valóságnál valódibb babona”

Elnémulás

Figyelem. A kritika nem mulasztja el felróni a költőnek a hallgatást. Ha nem produkál, elhúzza száját.

– Nem megy neki – mondja.

S az olvasó is azt gondolja:

– Na most aztán lemarad a híres.

A termelékenység elve eluralkodott a művészetben. Sejtette ezt már az öreg Arany János is. „Ha nem pönög lantunk, gitárunk…”

Jelen kell lenni. Ez a legfontosabb.

De azért ő, Arany, fiatalon, pontosan tudta a nagy elnémulásoknak minden műveknél messzebb ható szavát.

A költő elnémulása a természet rendjének a végét jelentheti.

„Az ember szent”

Az ifjú Kosztolányi jelentette ki ezt. S életreszóló hitvallás lett belőle. A férfi-költő is folyton hirdeti. Halálos betegen is ezt hajtogatja, egyre nagyobb versekben. A fiatalkori intonálásban a teljes sor így hangzott: „az ember szent. És mi marad belőle?”

Erre rímelt a szakasz utolsó sora, a szinte sziszifuszian kínteli kiáltás:

Ugyanezt a kérdést – persze nem részvéttel, hanem gúnyosan – vágja oda Lucifer Ádámnak, amikor ez az elmúlás szelétől megcsapva, nem érti, hogy a világ hogyan maradhat változatlan épen egy ember halála után.

Máté evangéliumából úgy tudjuk, hogy Jézus halálakor megrendült a Világegyetem – „a kősziklák megrepedezének”. Reviczky verse szerint ilyesmi történt az antik isten, a nagy Pán halálakor is.

Úgy látszik, csak istenhalálnak lehet kozmikus kihatása…

Biztos kézzel tapogatott ebbe az irányba az ifjú Kosztolányi, amikor erre az oly természetes igényünkre – hogy minden egyes ember halála kérdésessé kell hogy tegye az egész Teremtésnek a létjogát – ő feltételként az ember szakrális mivoltát jelölte meg: AZ EMBER SZENT.

Amor Sanctus

Kétezer év óta mennyi imádság, biztatás, misztikus szöveg, prédikáció, gyóntatóatyai tanács, szentek életrajzából merített példa unszolja a hívő lelkeket, hogy szeressék az Istent, Jézust – az ő szent szívét – hogy „részegítsen vérének itala!”

És közben egyetlen szó sem volt arról, hogy ez az én határtalan szerelmem minek kell az Istennek?

Mire kell ez neki?

Jólesik? Nem tud betelni vele?

Élvezi?!

Miféle kielégíthetetlen, sóvár szeretet- (szerelem-) vágy lakozhat abban az istenszívben?

Nézzünk szembe a ténnyel, hogy Szent Ferenc vagy Szent Teréz eksztázisa eksztázisba hozza Jézust is. És ha így van: hál’ istennek, hogy így van. Rémes volna elképzelni, hogy egy frigid isten kérje tőlünk, hogy csókoljuk az ő véres szent szívét, vagy a lábfejét és a lábujjait – mint az arezzói Szent Ferenc templomának képén Szent Ferenc borítja csókkal egy óriási Jézus lábát.

Isten tele van szereleméhséggel. Kimondhatatlanul – vagy csak félig kimondva – kétezer év óta tanítja ezt az Egyház.

S mióta ezt tudom, hajlamosabb vagyok szeretni Istent.

Partner. Ő tudhatja csak igazán: mi a szerelem?

Az erotika bennem: az Ő sóvár lehelete.

Amikor ezt írtam, utána a Szépművészeti Múzeumba mentünk Vincent-nal. Itt láttam Jézust, mint vőlegényt, mint misztikus jegyest – esküvőjét üli Alexandriai Szent Katalinnal. Gyönyörű pár! Rómeó és Júlia állt ily szent elragadtatásban Lőrinc barát előtt. Itt egy idősebb asszony teszi egymásba a jegyesek kezét. Melyiknek anyja lehet?… Az olasz művészet háromszáz éven át tartó kivételes magasröptű szárnyalását – minden nap fölébe minden tegnapi ízlésnormának („lám, festészetben Cimabue tartott minden helyet és ma Giottót kiáltjuk” – írta már Dante) – annak is köszönheti, hogy a Szakrális és a Korporális szinte minden pillanatban egyszerre van jelen a képeken, a szobrokon.

Persze, ehhez az is kellett, hogy végig nyitva hagyták az ajtót – ha csak résnyire is – a görög művészet felé. Ezért guggolhat az Utolsó Ítéletnél gyönyörű meztelen Fia mellett Szűz Mária, pontosan úgy – persze ő is meztelenül (fátylat csak később festettek rá) – ahogy Michelangelo Firenzében látta a Medici Vénuszt.

A modern művészetben ezt a reneszánsz alkímiát a Ferenczy családban még ismerték és gyakorolták. Az Áhítat és a Humánum titokteli fúziója fellelhető Ferenczy Károly nem egy festményén; fellelhető Noémi kontemplációiban, ezeket aztán hosszú hónapok lankadatlan munkájával beleszőtte gobelinjeibe, a nagybányai hegyek pásztori életében ő fellelt valami soha el sem is veszített Édent. S ott van ez az Áhítat és ez a Harmónia Béni sugárzó aktjaiban, Géniuszában és Petőfijében, aki nyitott gallérral, honvédőrnagyi egyenruhában csörtet vértanúsága színhelyére…

A hit fontossága

Miért olyan fontos a Jóistennek az emberek hite? (Hagyjuk el azt a magyarázatot, hogy azért fontos, mert jólesik neki, mert hízeleg a hiúságának.) Miért tekinthető a Hit a Teremtés alkotóelemének? Egyik magyarázat erre talán az, hogy a Hit-a-Jóistenben segíti Istent, hogy „Jó” legyen.

Meglehet, hogy egyes-egyedül a mi hitünk óvja őt meg attól, hogy Rosszisten legyen.

Ne becsüljük le a lélektan apró-cseprő igazságait. Ezek is lehetnek világfenntartó (világmozgató) törvények. A sok kopogtatásra engedékeny „ajtónyitó” Isten e gesztusa is lehet olyan „isteni”, ha banalitásában még oly emberinek tetszik is.

A haragnapos Isten

Atyai düh, féltékenység, irigység, bosszúvágy illenek-e Jehovához, s illenek-e Madáchnak a Teremtés művét éppen befejező Urához?

Miért is ne illenének hozzá. Az agresszivitás és az erős szenvedélyek éppúgy hozzátartoznak a világ fenntartó erőihez, mint ahogy hozzájuk tartozik a virágoknak beporzásra sóvár illatozása, a libidó, a szerelemvágy…

Most már kezdjük nem szégyellni az utóbbiakat, ne becsüljük le tehát az előbbieket se.

Teológia

Hogy is van azokkal az apró részecskékkel, amelyek ha a gyorsítóban összeütköznek, felvillanásukkal igazolják az elméletet, amely feltételezte a létüket…?

Valahogy így tudom elképzelni azt is, hogy az alkotó szellemnek is vannak „felvillanó” pillanatai, e pillanatokban a világot létrehozó erőkkel ütközik össze a szellem.

Itt, ezekben a pillanatokban igazolja a kísérlet az elméletet: van Isten.

Numen adest

Most olvasom (Theodor Reik: Mito e colpa), hogy Kisázsiában a cédrusfát úgy tisztelték, mintha maga volna Tammúz isten. Az, aki ősz végén meghal és tavasszal ünnepélyesen föltámad.

Csontvárynak sikerült meggyőzően érzékeltetnie a két cédrus-képén ezt az isten-jelenlétet…

A Magányos Cédrus: a halott Tammúz.

A Zarándoklás a Cédrusfához: Tammúz feltámadásának népünnepe…

Az olvadás és fagyás periódusai

Ferenczi Sándor írta (Ideges tünetek keletkezése és eltűnése című tanulmánykötetében), hogy az emberiség rémes katasztrófái olyan mély nyomokat hagytak bennünk, hogy azóta se bírjuk felejteni, ezekre emlékezünk, belé nőttek a szokásainkba, a neurózisainkba. Így éljük újra a jégkorszakot abban a hosszú elfojtási időben, amikor öt és tizenöt évünk közt búvópatakként eltűnik életünkből a szexualitás. Tudvalevő, hogy az állatokhoz képest az ember fia és lánya csakugyan későn érik meg a nemi életre…

De mostanában mégis egyre kevésbé későn. Az akceleráció szerte a világon lejjebb szállítja a pubertás kezdetét.

Úgy látszik, az új generációk már felejtik a jégkorszakot.

S a miniszoknyában örömmel fedezhetjük fel az egyre feljebb húzódó jégtakarók félreérthetetlen üzenetét.

Ödipusziádák

Ödipusz, amikor a keresztúton összeszólalkozott azzal az ismeretlennel, nem tudhatta, hogy apja az illető – sőt kizárt volt számára ez az esély, hiszen Korinthoszban élt egy derék ember, akit ő apjának hitt… Most hagyta ott.

Ám fel kell tételeznünk, hogy zsigeri ellenszenvet érzett az útjába kerülő öregúr iránt, azt az ellenszenvet, amelyet feltehetően minden fiúgyerek érez az apja iránt, de amelynek tudatosulását – pláne kifejezését – általában megakadályozza a neveltetésünk, s többek között a Negyedik Parancsolat: „tiszteld atyádat és anyádat…”.

Ha tudta volna az Ödipusz-fiú, hogy a keresztúton az az ismeretlen az apja, bizonyára nem ölte volna meg.

Viszont, ha nem lett volna a vér szerinti apja, feltehetően nem ébredt volna a szívében akkora gyűlölet iránta, hogy megölje.

Feltehetően hasonlítottak is egymáshoz. S nincs gyűlöletesebb, mint saját arcunk az öregség torzító tükrében.

Ugyanezzel a logikával lehet megmagyaráznunk a vérfertőzést is, anyjával.

Ha tudta volna a korinthoszi kamasz, hogy Thébában az özvegy királyné tulajdon édesanyja, bizonyára nem igyekezett volna elcsábítani, akármilyen nagyra törő ambíciókkal volt is megáldva…

Viszont ha nem súgta volna valami – mi? a vér szava? magzati emlék? –, hogy valahonnan ismerős e drága érett asszony testmelege, bizonyára nem akart volna az ágyba bújni melléje.

Az ember nemegyszer azért vesz feleségül egy asszonyt, mert hasonlít az anyjához.

Elég sok példát láttam már erre.

3 + én – így már mindjárt érthetőbb

A háromszemélyű Egy-Isten misztériuma üresjárat nekem a Hiszekegyben is. Az Atyaisten nem volt ott a Golgotán. Hiába szólítgatta őt a fia. S Jézus még legmerészebb képzeletemben sem szálldosott galambszárnyakon a Szentlélekkel… A földön járt.

És most mégis, egy kései négysoros Weöres-versből élményszerű valósággal lép elém ez a hittitok. Ami nem sikerült semmiféle teológiai fából-vaskarikának, azt Weöres eléri a grammatikai egyeztetés könnyed felrúgásával (mely itt a versben: poétikai licencia).

Olyan ez így, mint Krizában egy székelyföldi találós kérdés. Csak az hiányzik a második sorvégről: „Mi a?”

Mi volna? Persze, hogy a Szentháromság. Nem is lehet más. Hisz a vers címe is már valami végső revelációra utal: A haldokló imája. S ha az ima meghallgatásra talál (s miért is ne találna meghallgatásra – egy Weöresé? –, ahány Olimpusz, Paradicsom, Mennyország és Elíziumi mező csak van, jöttére mindenütt sarkig tárják a kertkaput), akkor a hívőnek kijár abban az utolsó – tehát lezárulatlan – pillanatban a transzcendencia. Egy poétai élet jutalmául: a mégoly bonyolult Istenség színről színre megpillantása is. És az is, hogy négyecskén lesznek már ezután…

A vers második fele a minden halálban és minden kollektív istenségben is ott kísértő magányosságra utal.

Mert ki ne látta volna már a koporsóbani lét feloldhatatlan, égrekiáltó magányát? És vajon nem jut-e ebből a sívó magányból annak a (ha százszor is háromszemélyű) Egy-Istennek?

Krisztus vagy Barrabás?

Barrabásnak mindhalálig az maradt a legszebb napja életében: az a nagypéntek.

Még az unokáinak is mesélgette, hogy már majdnem kivégezték, és csodával határos módon: megúszta!

Áldja is azóta a bölcs és jó Pilátus nevét.

Nép szava…?

Az emberiségnek (népnek, csoportnak, egyénnek) mindig sokkal több sors-esélye, magatartás-mintája, gén-ösztönzése és lopva-ható hagyománya van, mint amit az adott „trend”-ben, politikai klímában momentán elárul.

A szociográfus (s ennek legrosszabbja: a közvélemény-kutató) a szociográfiai vizsgálatok stb. által már jó előre szuggerált válaszokat olvassa. Mintha könyvből olvasná.

Pilátus közvélemény-kutatója Krisztus születése után 33-ban például megállapította, hogy Jeruzsálem népének elsöprően nagyobb százalékban tetszik Barrabás, mint Jézus.

– Jézus Krisztus sehol sincs – jelentette a fejlett Római Birodalom Gallup Intézete a prokonzulnak, aki e felmérés alapján aggálytalanul halálra ítélte Jézust. Az írástudók szakértő véleménye is egybehangzó volt a demokratikus népszavazás eredményével. És úgy látszik, nem akadt senki, aki a Krisztus-vagy-Barrabás alternatívának ilyetén eldőltét megkérdőjelezte volna azzal az egyetlen szemkiverően eklatáns ténnyel, hogy alig öt nappal azelőtt Jeruzsálem népe pálmalombokkal fogadta a szamárháton bekocogó Emberfiát.

Bosch képe előtt

Kételkedésem imádság formát öltött:

– Uram Jézus, nézd! Gonoszság és bárgyúság ül minden ember arcán. Az öregapjuk is ilyen volt, a kisfiuk is ilyen. Megválthatatlanok. Ezért az emberiségért akarod megfeszíttetni magad?

És Jézus mondá:

– Nem nézem. És nem is tudom, kikről beszélsz. Én nem látlak téged se. Azt se tudom, hogy például a te arcodra mi van írva. Behunyt szemmel viszem a keresztem.

Hol van? És mit csinál?

Szkárosi Andrástól kezdve vissza-visszatér magyarázatul a világ rettenetes állapotára az Isten aluszékonysága. Babitsnál is ez az egyik lehetséges magyarázat arra, hogy megengedte a világháborút: „mint ki gazda horkol égő házban”.

A másik két magyarázat: az Ószövetségből is ismerős harag („haragszik és dúl-fúl az Isten”), valamint a nietzschei gyanú: meghalt.

Kosztolányi istene viszont nem bír aludni, virraszt a céljaveszített emberiség éjszakáján.

De hisz ez az álmatlan Isten szakasztott Kosztolányi Dezső! Nem ismersz rá? Arra a kimerült és káprázatokban kigyulladó arcra, amelyet a Logodi utcai ház ablakából látunk kibámulni. A Teremtő is ugyanígy jár le s fel hálóingben. Kosztolányi azt mondja: „lázasan meredt rám”. Micsoda? Hát amit írt, az meredt rá. Amit teremtett.

Emlékezet…

Egy hormonológus (Jean-Didier Vincent) kísérleteiből.

A töketlenített kutya vidáman párzik tovább. Ámde ha valami hormon (vasopressine – mondja a francia szöveg) elvonásával fátyol borul az emlékezetére, nem jut eszébe többé a szerelem se. Viszont ha kap egy kis emlékezetélesztő hormont, eszébe jut, hogy is csinálta, és ez elég, hogy újra üzekedjék, akár herélten is.

Lehet, hogy az impotenciánk jórészt memóriazavar?

Számbaveszem a fétiseimet, amikkel szívesen delektálom magam a szerelem pillanataiban, valóban mind-mind első (sikeres) testi kapcsolatok emlékeire mennek vissza.

Ugyancsak Jean-Didier Vincent állítja, hogy az élesztőgombák kollektív szerelem-gerjedelme pontosan annak a luberin hormonnak a hatására tombol, amely valamikor alapanyaga volt a szerelmi bájitalnak is…

Luberin – mely mozgat Napot és minden csillagot – mondhatnánk Dantéval – s adj hozzá egy csepp vasopressine-t – ez felmeríti benned a régi fixációkat, így kap majd egyszeri és egyéni profilt a szerelmed. Diadalmas szenvedély és hűség együtt! Trisztán leszel és Csodálatos Mandarin.

Pastorale

Patrick arról mesél, milyen szívszorító hosszú út volt az, amelyet a parasztgazdával megtett, amikor az árvaházból elvitte őt a tanyájára. Talán egy másik kantonba is, hisz órákon át mentek. Egyre feljebb havas csúcsok tövében, ahol már csak alacsony fenyők lapulnak a réteken.

Új otthonában csupa óriásnő várta: a gazda felesége, anyósa, lányai. Micsoda combok, mellek. Kicsattanó arcok. Cuppanó csókokkal fogadták a mazna lelencet. És hizlalni kezdték őt is.

Először disznókat őrzött. (Emlékeztem még Prudhommeaux feledhetetlen bravúr-tökélyű átköltéseiben József Attila kiskanász-versére, így hát idéztem is neki: „Petit porcher sans se moucher baise en pleurant de peine, son porcelet ensorcelé, devenu porcelaine…” És elmondtam persze magyarul is, hogy hallja azt a lágy furulyafutamot, hogy i-a-ö-e-i-á: „a kis kanász sírva-öleli-át”…) De őrzött Patrick kecskét és birkát is, végül tehenet.

A teheneket nem kellett nagyon őrizni, mert mindegyiknek másként volt hangolva a kolompja, és a gazda meg az óriásnők, bárhol jártak is a hosszú völgyben, a szerte legelésző tehenek kolompszavából kihallották, hogy éppen merre járnak az övéik.

A félelmeiről is beszélt Patrick, hogy mindig menekülni akart, amikor eljött az elletések ideje. Attól rettegett, de nagyon, hogy mi lesz, ha félemberi-félállati kis szörnyek jönnek világra. A sok óriásnő egyszeriben rá fog jönni az ő titkára… A gazda meg agyonveri őt, s talán még a szégyentelen állatait is.

Ki tudja? Lehet, hogy a görög mitológia hasonló pásztorgyerek-félelmekből népesedett be kecskepatájú kis faunokkal, kentaurokkal, oroszlántestű asszonyokkal. Hiszen hallhattak elégszer Pasiphae bujálkodásáról a gyönyörű bikával, hogy ebből a szerelemből született a Minotaurus…

A búskomor Minotauruson meglátszik, hogy bűntudatban fogant. A Sfinxen is. Ezek emberevő szörnyek. A Disznófejű Nagyúr is az. (Vajon őt ki nemzette és ki foganta a kapitalizálódó Budapesten?)

De a faunok és a kentaurok olyan vidámak, mint az ősbűnt hírből sem ismerő állatok.

Otthon vannak ők a VI. Szimfónia Scherzo tételében, a paradicsomi promiszkuitásban.

Tavaszistenek halála

Az Új Hangban Dienes András közöl egy isten tudja hányadik hipotézist Petőfi eltűnéséről. Hogy nem tért le az útról, ment Héjjasfalva felé: Bem után. Most már biztos, hogy így volt, írja. Térképet is közöl és vallomásokat: hol találkozhatott utoljára Gyalokay Petőfivel? hol állott Gyalokay kocsija? Innen-e vagy túl a Sárpatakon? miféle országúti párkányról ugrott le Petőfi? volt-e ott párkány? jobbfelé menekült-e a hegyeknek? és ha igen, honnan nézve jobb felé? és ha a tanú megfordul: nem bal felé? Egyáltalán merre volt ott kelet, merre volt akkor nyugat?

„Mint amikor a vetítőgépbe fordítva helyezzük be a filmet: minden az ellenkező oldalára fordul” – írja Dienes: képzett katonai nyomozó létére is beleszédülve az egymásnak ellentmondó vallomásokba…

És amiről nem is tudtam, hogy milyen rettenetes nyári orkán sepert végig a vesztett csata terén délután 5 órakor. „Egy kitört vihar süvöltése földet rengető dörgés között, először éreztem a szívemet görcsös szorongással vonaglani, most először gyakorolt a demoralisatio ragályos befolyása oly zsibbasztó hatást gondolataimra, minőt soha nem éreztem…” – írta volt Gyalokay, a szemtanú.

De hisz akkor ez ugyanaz a vihar, gondolom, amelyik a mohácsi vész délutánján verte a futókat, amikor a szuverén magyar királyság egyszersmindenkorra belefulladt a Csele-patakba (vagy, ki tudja, talán még ennél is rémesebb véget ért, hazafiúi fájdalmában felkoncolta egy túlélő magyar nagyúr). Nincs az a fellegjáró allegorikus rajzolat a Költő haláláról, amely azt az istenítélet-időt hozzáképzelte volna a végső pillanathoz. Hogy a megnyíló ég villámfényénél írta a porba, hogy Hazám.

Amit Gyalokay, Bem vitéz vezérkari századosa szorongó szívvel leír, olyasmi, mint amit az a római százados konstatálhatott a megrendülő Golgotán, az elsötétült ég alatt…

Ugyanennek az Új Hang-számnak az elején Weöres Sándor versét úgy olvasom, úgy olvasom újra és újra, mint egy mítoszi előképet Petőfi halálára. (Ha ugyan ablakot nyitván egyszer az ős-időbe: nem vész el az értelme annak is, hogy elő meg utó…)

Weöres a dalnok Orpheus halálát írja meg.

Jó volna hinni, hogy ily látomásokban volt része annak az Ismeretlennek is, akit a héjjasfalvi úton látott holtan heverni Heydte őrnagy:

Lám, Weöres is megírja a maga hipotézisét. Ami az örök vonások mellett – hisz miért ne lehetne Tammúz, Jézus, Orpheus is, persze – oly petőfissé teszi számomra: a kép a tökbe vájt emberarccal, melyben éjszaka mécs világít.

A gondatlan atya

– Mit csinált maga Krisztus születése után 33-ban, a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni pénteken, kora délután?

– Nem tudom.

– Különben mindent tud, ugye?

– Mindent.

– Arra sem emlékszik, hogy valaki kiáltozott maga után? „Éli, éli!”

– Kiáltozott. A fiam volt.

– És erre miért nem mozdult?

– Ezt a teológusok már rég megmagyarázták. Ugyanis az eredeti bűn, amelyet az általam tiltott gyümölcs élvezésével az általam létrehozott első emberpár elkövetett…

– Ne beszéljen mellé! Azt szeretnénk tudni, hogy miért hagyta meghalni a fiát.

– Az emberiségen akartam segíteni.

– Tehát humanizmusból.

– Ez a helyes kifejezés.

Ehhez hasonló kihallgatási jegyzőkönyvet lehetne felvenni arról az esetről, amelyet Kosztolányi ír le novellájában.

Pótvizsgára készülő kisfiát ingerült apja úszni tanítja, bedobja a mély vízbe. A gyerek ott fullad.

– Mi köze ennek az emberiség megváltásához?

– Ez is délután három körül történt. A novellának a csattanója, hogy még három óra se volt.

Reformáció

Az Il Messaggero cikke a holland katolikus egyház reformmozgalmairól. Hogy az egyetemi fiatalok nem vállalják a szigorú választóvonalat a katolikus szertartás és a protestáns között. (Kisdiák koromban én még a halálos bűn borzongásai közt mertem volna csak részt venni református templomban az eretnekek áldozat-bemutatásán – két szín alatt! Ott fordult volna ki gyomromból a bor.)

A rotterdami egyetemi lelkész azt mondja: „A pápát meg kell hallgatni, hogy mit mond, aztán ki-ki maga döntsön, hogy mi a helyes.” (Eddig tartott hát a csalhatatlansági dogma.) A homofilektől a pap bocsánatot kér az egyház türelmetlenségéért, amellyel pokollal fenyegették – alaptalanul – az egyneműek közti szerelmet. S végül a női egyenjogúság kérdése! A holland apácák megengedhetetlennek tartják, hogy amikor ők ápolják a beteget, végül egy férfi jöjjön feladni az utolsó kenetet. „Tipikus fallokrata rendszer – mondják a felvilágosultabb kedvesnővérek –, mit gondolhat az a haldokló is magában erről?” – És meg is mondják, hogy mit gondolhat, ezt: „S te, Isten szolgálóleánya, aki eddig tisztába tetted a testem, miért nem teheted tisztába te a lelkem is?”

És ezt a méltatlanságot az exitálók el is fogják panaszolni odaát az Istennek. Perceken belül.

Michelangelo, Tintoretto és Ady Istene

Mennyi képet, freskót, mozaikot láttam már a világ teremtéséről. Legtöbbször a teremtő aktust mutatják, csak ritkán a teremtő energiát. Michelangelo – igen. És Tintoretto képei is – igen. Náluk a Teremtő: maga „sokasodjatok és szaporodjatok” életlendülete, antropomorf fordításban. Bergson, Teilhard de Chardin és Ady istene: „ő: a mozgásnak akarója”. A felpörgetett ribonukleinsav.

Ki van a mennyekben?

A kutyájáról beszél. A múlt héten adta ki páráját.

– A névnapomon halt meg, a nevem napján. Ezt csinálja velem az Isten! Jó Isten ez?

A kutyahalál belevetette őt a hitnek és a kétségnek az örvényei közé.

– Nem hiszek a túlvilágban. Nem tudtam sohasem elképzelni, hogy a mennyországban találkozni fogok a feleségemmel. De most folyton arra gondolok, hogy ott van a kutyám, és engem vár fönt a kapuban. Lesi, hogy jövök-e már. Mindig így várt.

Már nevet.

– Nem is hiszem, hogy annyi jó keresztény volna az égben. Csak kutyák vannak ott. Meg mindenféle más állatok. Ők érdemelték ki a boldogságot.

Az esendőség is kozmikus

„Hosszú az úristen…”

A szállodai szobában az éjjeliszekrényen ott vár a Biblia, hogy elalvás előtt azt olvasgassam.

De hoztam én könyvet a táskámban. Inkább ezt olvasom tovább. Theodor Reik könyve: A Biblia pszichoanalízise.

Megtudom belőle, hogy Éva teremtésének a meséjét az a másik könyv (az éjjeliszekrényen levő) azért terjesztette, hogy ezzel leszoktassa a sivatagi pásztornépek fiait az állatokkal folytatott édeni fajtalankodásról.

Ez persze nem szentírás. Reik nem Mózes. De azért figyelemmel olvasom.

A Kisjézus agresszivitása

Nemrég jelent meg gyűjtőkötetben a párizsi Denoelnél ama kétnapos vitának az anyaga, amelynek a serdülőkori krízis volt a témája.

Mindjárt az elején arról beszéltek, hogy keveset tudunk a későbbi nagyemberek gyerekkori és serdülőkori kríziseiről. Jó volna, ha pontos értesüléseink volnának arról, hogy milyen kríziseken mentek át azok, akiknek beleszólásuk lett a világ menetébe. Így többet tudnánk arról, hogy ezeknek a kríziseknek milyen kihatásuk van a társadalomra. Baudelaire-t, Rimbaud-t idézték, akiknek a kríziseiről valamit tudunk. De a legtöbb nagyember kamaszkori válságairól nincs feljegyzés. A bevezetőben ezt panaszolják.

A fehér ember történetére talán legnagyobb befolyással Jézus volt. Az ő gyerek- (és serdülő-) éveiről vannak feljegyzések. Ha nem is a négy evangélistától, hanem az apokrif evangéliumok (nem mindig kevesebb hitelt érdemlő) szerzőitől. Elsősorban attól a Tamástól, aki nem volt azonos a Hitetlennel…

Pajtásai közt a legindulatosabb gyerek a Jézuska volt. Ha játékát megzavarták, ölni tudott hirtelen haragjában. Egy barátját letaszította a háztetőről. Egy másikat, aki beárulta, hogy látta az ács fiát szombaton homokban játszani, úgy megátkozta, hogy a gyerek kiszáradt.

Mennyivel inkább megértem így, hogy belőle lett a világ megváltója.

Egy született szívgárdista legföljebb a farizeusságig viszi.

Teszt

Az attribútum, mellyel egy-egy szentet unalomig ábrázolnak, rendszerint életének feledhetetlen csúcspillanatára utal. Valamely drámailag is megragadó pillanat-kivégzés, eksztázis, a földi javak semmibe vevése, a szexualitás elutasítása vagy épp „szublimált” elfogadása –, amelyben realizálódik az illető szent személyiségének rejtett tartalma is, mondhatjuk: győztes Felsőbbrendű Énje.

Micsoda pszichológiai teszt volna kirakni egy gyermek elé játékszerként a próféták, szentek, mártírok jelképeit, és aztán kilesni, melyik után fog nyúlni. Mi kell neki inkább: a kis tüzes szekér-e? Pál játék kardja? Mózes palatáblácskái? Márk bársony oroszlánja? a Mátét látogató angyalka? Szent Ferenc aranyhalai? Szent Erzsébet rózsakosara? Imre lilioma? Ágnes báránykája? San Vicente tenyerében a tűzláng, mely talán nem is éget?

Isten szeme

A görög Isten ritkán ellenőrizte a halandókat. (Féltékenységből Héra kitalálta Árgust, de csak egyetlen nőt figyeltetett vele.)

A görögök nem érezték magukon egy mindenütt jelenvaló, mindent látó és mindent feljegyző, s majdan mindent számonkérő istennek a merő tekintetét.

Dies Irae

Münchenben van egy Utolsó Ítélet – csak töredék – egy Hold-felszíni kopár tájon a föld alól előbújó csontig soványodott alakokkal. Meztelenek, mint a férgek, de egyikük – a por- és hamuból félig kikelve – máris illesztgeti fejére a királyi koronát, a másiknak bár ágyékkötője sincs, de a püspöksüvege már megvan! Mert az élet első moccanásával megint megjelennek a hatalom birtokosai, státusszimbólumaikkal. Viszont a közrendű túlélők – feltámadottak? – ritka sorában akad, aki földre kuporodva, fejét a térde közé fogva többé se látni, se hallani nem akar.

És ezek mellett a ritka, mégiscsak ember formájú alakok mellett (mellett? fölött? vagy éppen párosodva velük) folyton feltűnnek Bosch képein a biológiai mutáció új kínálatai. Mintha Nagy Brehm Állatok Világának illusztrációit összeillesztgetnék egy anatómiai atlasz ábráival. Így áll elő a Pávafarku-Négylábu-Pápa, meg a Szitakötő, amely (aki) emberseggből lőtt diaréval sugárhajtja magát, valamint az úszóhártyás Békaemberek (vagy inkább Emberbékák?) serege.

Fiat justitia!

Az élők igazságosság-igénye az ősi vallások tanítása szerint a föld sötét mélyében kaphatott elégtételt. Föld alatt székelt a bíróság, amely ítélkezett a halott görögök és egyiptomiak fölött.

A kereszténység találmánya a Dies irae. A Bíró az égbe szállt, „s onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat”.

A sötét, szomorú Plutó helyett Michelangelo ragyogó és diadalmas Krisztusa.

Az emberi bűntudat történetében (s vajon amíg elnyomók és elnyomottak vannak, a történelem nagy korszakait nem lehetne akár ezen az alapon is megírni?) az egyik legnagyobb fordulat talán az volt, hogy az Itélet a lábunk alól fölébünk kerekedett.

Nem a sírba leszállni, hanem a sírból is kitörni kell az igazságunkért.

„Tedd el kardodat…”

Ha Jézus nem ragasztja vissza a katona levágott fülét azon a nagypéntekre virradó zavaros éjszakán, lehet, hogy megúszta volna utána legalábbis a megkorbácsolást, a piros palástot és a tövissel koronázást. Ezt a színházat a félfülűnek a bajtársai csinálták vele. Nem azt vették kezelésbe, aki vagdalkozott, hanem azt, aki mentette és gyógyított. Mert gyűlöletes az, aki megért, megbocsát, leszerel…

Hányan jártak pórul ilyesmiért 56 után!

Egy modern szent szűz

Galgani Gemma a ritka, XIX. század végi szentek közül való. Eksztázisa csúcsán egy amatőr fényképész unokabáty lefotografálta őt. Merő áhítat a kis nő. Szeme az égre függesztve, keze összetéve szépen… De hol van ez az eksztázis attól, amelyről Bernini tudósít a Nagy Szent Teréz szobrán? Milyen jól nevelt, „polgári” eksztázis a Gemmáé. Pedig ő is megkapta kezére-lábára-oldalára Jézus sebeit. És sűrűn írott leveleit maga az őrzőangyala hordta a lelkiatyjához, Germano tisztelendő úrhoz. Nem volt könnyű dolga az őrzőangyalnak, mert a gonosz lélek közben mindent megtett, hogy összemaszatolja a leveleket. Nagy pacnikat ejtett az írásra. Ezért ma sem könnyű elolvasni e leveleket. Rajtuk a Sátán mocska.

Gemma: szűz volt.

Meg kéne egyszer vizsgálni, hogy a házas asszonyoknak miért van kevesebbszer részük isteni eksztázisban.

A szenvedések embere

Jézust megkorbácsolják, leköpdösik, tövissel koronázzák, a nehéz keresztet (keresztjét) cipeltetik vele hegynek föl, ráfeszítik… „Schmerzensmann” – mondja a német azokra a Jézus-szobrokra, amelyekre pirossal rá van festve minden sebe.

Ha az Atya még meg akarta volna tetézni fia szenvedéseit, megtehette volna. Egy mindenható! – pláne, aki oly képzeletgazdag, hogy egy ilyen világot kitalált – az elviselhető kínokat nehézség nélkül tudja fokozni az elviselhetetlenségig.

Rómában ezrével feszítették keresztre a rabszolgákat. Kibírták. Mi az, ami igazán elviselhetetlen lett volna? Én csak korlátolt fantáziájú magyar író vagyok, de el tudom képzelni, hogy a szerető Atyaisten teremthetett volna például olyan helyzetet, amelyben a Fiú kénytelen elárulnia hű társát: Júdást.

Ezt bírja ki, ha már olyan nagy Schmerzensmann!

Egy elveszett jegyzet folytatása

Feltehetően az Isten pontosan látta, hogy teljesen mindegy: lesz-e a földnek légköre, flórája, faunája és világtörténelme stb., vagy nem lesz, s akkor – mondd már! – közvetlenül fognak itt is érintkezni a napsugárzásban felforrósodó sivatagok a világűr hidegével. A Kalevala récetojása megsül és kővé fagy minden áldatlan nap. Nem mindegy? Mindegy. Hiszen az a felfújt okoskodás, hogy valami jelentősége van a létnek (flórának, faunának, világtörténelemnek stb.) csakis abból a tényből sarjadhat – és utólag, csakis utólag –, hogy már van a földön légkör, lét és emberiség, és ez az utóbbi óhatatlanul célszerűnek, gondviselésszerűnek – sőt: szükségszerűnek is – tartja, ami pedig csupán úgy adódott. Például ezzel a légkörrel is. Mindent bedobni, éljen és virágozzék a tüdővel lélegző kétlábú, tollatlan állat!

Az én dilemmám – nekem – fontosabb, mint az Istennek volt az övé. Ő megengedhette magának, hogy csinál valamit és az majd a fejlődésben „kimozogja magát”. Légkört csinál, ezt-azt, és abból kimozogja magát a Föld-az-Isten-kalapja, rajta néhány csicsás bokréta, valamint a civilizáció és a fajok harca.

Az Isten mellett ilyesmit mostanában csak Picasso engedhetett meg magának. Ő, ha egészen mást festett volna, mint amit festett, abból is kimozogta volna magát a művészettörténet egy új korszaka.

A teljesség pillanatai

Ahogy a halál közeledtével az ember kozmikus méretekre tágul, és egy-test és egy-lélek lesz a világmindenséggel…

Ahogy a szerelemben, az orgazmus félpercében a férfi is, az asszony is minden lehető megengedett és tiltott kapcsolatnak és kéjnek áhított ízét is érzi: a hasonneműek szerelmét is, a testvérekkel és a szülőkkel vérfertőzőkét is, a bujálkodó aggastyánokét is, a vadvirágok beporzásának az örömét és az ikrát ürítő halakét és az anyja mellére tapadó csecsemőét is, nem beszélve a Jézuskáéról, akinek egy kisangyal ropogtatja a lába nagyujját, miközben mindketten visítanak a gyönyörűségtől…

Ahogy az első világháború kitörésének különös nyári éjszakáján (amely minden utánakövetkező világháborúnak is vigíliája volt), miként azt Ady megírta: „minden emberbe beköltözött minden ősének titkos sorsa…”

Ugyanúgy, ugyanúgy, ugyanúgy: az igazi drámai akció felfutásakor, a tragédiák csúcsain, az emberi történelem minden addig volt, minden jelenlegi és minden ezutáni analóg helyzetére hirtelen ajtó tárul ki.

Az idők teljessége – mondja a Biblia, amikor a megváltás beteljesülése kezd aktuális lenni. Az idő egésze – mondja József Attila, amikor százezer ősével nézi a hirtelen-meglátottat.

És a minden létező egésze is – ez a másik univerzalizmus – revelálódik József Attilánál a fájdalomban. Szolidaritása minden szenvedő élővel (legyen az ember, eb, ló, bika, hal): „Minden, mi kíntól megremeg… / vakogjátok velem: nagyon fáj”.

Istókra várva

Wayland Young könyvében olvasom, hogy angolban az Isten (God) szó jelentése átment a hasonló hangzású szavakra. Így nagybetűvel Istent jelent az „őriző” (Gard) és a „jó” is, nagybetűvel és fonetikusabban írják (Gudd).

A Godot-ra várva nyilvánvalóan ezt a nyelvi jelenséget megjátszva válhatott a modern ember istenkeresésének a dokumentumává.

Nálunk az Isten csak tréfásan helyettesíthető hasonló hangzású szóval. „Istók uccse!”

Vajon a Bolond Istókban ezen a néven nem kísért-e egy bolond „isten” – akinek földi kalamajkái éppoly szívszorítóak és mulatságosak, mint azoké, akik Beckettnél – ki tudja – esetleg épp őreá várnak?

Magna Genitrix

Az Örmény evangéliumban Jézus születésekor megjelenik egy titokzatos asszony. A hegyekből jött és Betlehem felé tart. Szent József találkozik vele először. Megkérdi tőle: „Asszony, mi a neved?”

„Miért akarod tudni a nevem?” – kérdi tőle vissza az ismeretlen nő. De mégis felel a kérdésre. „Éva vagyok, az emberiség ősanyja, és azért jövök, hogy saját szememmel lássam megváltásomat.”

Amikor aztán a barlanghoz érnek, már fényes felhő világít fölötte, s ezen angyalok énekelnek.

Lehetséges talán, hogy az emberiség ősanyja – a Magna Genitrix – ott van minden újszülött bölcsőjénél, jászolánál?

Reservatio mentalis

Számít-e az, hogy Galilei mit gondol magában, vagy csupán az fontos, hogy mit publikál, mit deklarál, és hogy mire esküszik meg az oltár előtt?

Ha az inkvizíció következetes: akkor számít. Kell, hogy számítson neki Galilei legprivátabb meggyőződése is, hisz az ő lelkét is meg kell menteni a kárhozattól, s nem csak azokét a fiatalokét, akik hegyezik fülüket, ha egy új világképről hallanak.

Bámulom a vén Galileit, aki eldünnyögte magában, hogy mégis mozog. De még inkább bámulom a spanyolországi marannus zsidókat, akik generációkon át tettették a kereszténységet, mondták a litániákat Isten nevére, de – valami páratlan önfegyelemmel (vagy önáltatással?) – lélekben nem ejtették ki Isten nevét.

Csak szájukkal, hogy a besúgók hallják.

Quem quaeritis?

A veszendő, szerény középkori dráma egyik hajtása volt ez. Egyik legvirágzóbbja. Jézus holttestét keresik az asszonyok. A sír üres. Hol lehet? S egy szép ifjú, aki a sír kövén ül azt kérdi: „kit kerestek?” E banális, Berlitz-nyelvkönyvbe való kérdés átvisszhangzik a középkor zenéjén, színházán.

Folyton visszatérő kérdés. Nem lehet nem kérdezni. Rögeszme, sztereotípia. Évszázadokon át megunhatatlan téma. Több mint téma. Már műfajként lehet kezelni a quem quaeritist. Forma, amelybe nagyon sok minden belefér. Hogy kelet fűszereit és illó olajait hogyan árulják a középkori boltosok az asszonyoknak, ez éppoly szórakoztató közjáték volt ebben a műfajban, mint az a „happening”, hogy előbb a szentasszonyok, aztán a papok és a nézők is elkezdték keresni Jézust. Benéztek minden oszlop mögé, a szőnyeg alá: hová bújhatott ez a gézengúz kriptaszökevény? S amikor már tetőponton a bújócska, hangzik el – a játéknak minden hihetetlent megengedő világában – a leghihetetlenebb szó: „Ne keressétek! Feltámadott!”

Amikor először jártam Rómában és a Vatikáni Múzeumokban, emlékszem, eltűnődtem egy goblen-sor láttán, amely Jézusnak feltámadása utáni negyven napjáról mesélt. Azt a néhány megjelenését mutatta, amelyet az Evangéliumok utolsó verseiből ismerünk. Volt min eltűnődni: hisz hézagos a Szentírás. A negyven napból jó ha négy órányit elmond, hetes, kéthetes kihagyásokkal. A szentasszonyok nem ismerik föl Jézust. Azonban a tanítványok se ismerik föl. Tamás se lesz hajlandó felismerni. Virágos kalappal Jézus az azonosíthatatlan kertészlegény és az asszonynak azt mondja: „Ne érints meg engem.” Őrzi az inkognitóját, mint aki klandesztinitásban él. S aztán a hatalom átruházása Szent Péterre – de lehet, hogy ez már a pápaság önigazolása…

A csodálatos halfogás.

Az illegalitásba vonulók taktikájával változtatta volna Jézus a külsejét? (Elképzelhető, hisz Kajafás biztosan nyomoztatott utána.) Vagy a feltámadásban ennyire átszellemülhetett?

És mit csinált Jézus akkor, amikor nem „jelent meg”?

Naiv kérdés? Lehet. Mint a gyereké: mit csinál a szél, amikor nem fúj?

Mit csinálhatott szegény? Hol húzta meg magát éjjelente? Kutyák felvonítottak-e a közeledtén? S milyen lehetett látni neki ezt az utolsó tavaszt a földön?

A goblenek halványabban és hitelesebben tárják elénk a vegetáció bujaságát, mint a festmények. A szőttes szálaiban benne vannak a színek, akár a növényi rostokban. A festmények, akárhogy is, „mázolmányok”. A goblen már maga is: „dzsungel”. Elkészítéséhez éppúgy idő kell, mint a természetben a sarjadáshoz.

Egy goblent éppúgy nem lehet rögtönözni, ahogy a fák évgyűrűit se. Vagy egy rózsabokrot. A festmények datálását egy-egy év jelzi, a goblenekét egy tól-ig, az évek sora, mint a katedrálisokét.

Az a tavasz, a 33. év tavasza, a virágzó természet soha nem látott intenzitásával van jelen a vatikáni gobleneken.

Várady Szabolcs egy elragadó versében véltem tetten érni mostanában a feltámadás kalandját – Jézust, Attist, Oziriszt, mint a feltámadás kalandorait – ezeket a tavaszisteneket, szinte egybeszőtten a feltámadó természettel. Itt mintha csakugyan az a kalapja mellé virágot tűző kertészlegény szólna, akiről nemcsak a sírkő hengeredett le, hanem az emberiség megváltásának kínzó muszája, amire ő öröktől fogva született.

De most már, hála az Atyaúristennek, túl van ezen is, megvolt a megváltás. Túl van a Passión, amelyből különben szintén zenei és drámai műfaj lesz. Évezredeken át nem fog betelni az emberiség szomja, hogy ihassa azt a keserű pohárt, amelyet ő ivott…

– Túl vagyok rajta!

Várady Szabolcs verséből idézek. Ezt is abban a bordában szőtték, mint a vatikáni gobleneket. Tavasz van ebben a versben is, és a feltámadás különössége meglepi a feltámadottat is.

Szinte zökkenő nélkül volna folytatható Várady Szabolcs verse, azzal a deklarációval – kinyilatkoztatással –, amit a Rosarium Philosophorum ád a feltámadt „élet-vezér” szájába. Jung idézi ezt a Pszichológia és Alkímia könyvében: „annyi szenvedés után s életem feláldozása után feltámadtam tisztább valómban és mentesen minden makulától”.

Ha megpróbálnám feltámasztani a quem quaeritis műfaját, ebből a tavaszünnepből kéne kiindulni. A háromnapos síri sötét és agyvérszegénység után a feltámadott szemei fájóan érzékenyek lehetnek a fényre, a színre. (Talán ezért is járnak barna éjféltájt a síri szellemek.)

Vajon ha Kajafás emberei elkapnák a feltámadott Jézust, újra keresztre feszítenék-e?

Elgondolni is rossz.

Horváth Imre egyik versében megjelenik a „meddő dolgok” között ez az iszonyat-non-plus-ultra:

Lehet, hogy Jeruzsálem környékén a feltámadottak bandákba verődtek. Hisz voltak, szép számmal. S a társadalom finnyás. Úgy érzi: a feltámadottaknak szaguk van. Lázárról, már mielőtt kijött a sírból, mondott ilyesmit a nővére.

A szegény feltámadottak bizonyára bőségesen locsolták magukat illatosítókkal. Az illatszeres árus jelenet – a klasszikus Quem guaeritis játékokban – ezért olyan sandán mondén.

Ha a Jobb Lator is feltűnik ebben a törvényen kívüli – a Halál törvényén is kívüli – galeriben (Jézus ígért neki valami ilyesmit még a keresztfán), ő mankókon ugrálhat csak a mester nyomában. Hisz lábcsontjait – tudjuk Jánostól – összetörték a katonák.

Jézus számára a kereszt rémes emlék lehet. Összeroskadt alatta, amikor a hegyre cipelte, aztán rászögezték, mint valami denevért.

Elképzelhető, hogy az apostolok körében hamar elkezdődik a kereszt kultusza. Lehet, hogy már Emmausban, a vacsorázóasztalon ott állt egy kis kereszt. És Jézus – az idegen vendég – látja, hogy János ezt a két összerótt fácskát az ajkához emeli, megcsókolja…

Ez lehetett a feltámadott Jézusnak legszebb élménye. Ezért nemcsak feltámadni, meghalnia is érdemes volt.

Személyazonossági

Arra a kérdésre, hogy „kicsoda vagy?”, Keresztelő János azt felelte: – Én kiáltó szó vagyok a pusztában.

A hivatásával és hivatásának tragikumával azonosítja magát.

Hát igen…