Az a bizonyos kategorikus imperatívusz

Valaha hosszú vitákat kellett végigülnöm kitűnő írók társaságában. A viták nem mindig voltak kitűnőek. Elfogott az idegenkedés, amikor valamelyik felszólaló többször is mondta: a morál, az etika, az erkölcs… Rendszerint úgy mondta, mint ezek letéteményese. Én úgy tettem, mintha jegyeznék. Pedig csak egy-egy strigulát húztam a retorikus fordulatoknál. Az ülés végére kis vesszőcskékkel volt tele előttem a papír.

Ha megkérdeznék tőlem, hogy ily morális agnoszticizmussal, mégis: – Mester, Ön mit tart a legfőbb parancsolatnak? – Horváth Imre egyik korai verstöredékével felelnék: – „Tiszta légy, mint a gyolcs, mit sebre kötnek…”

Ez a legfőbb parancsolat, de van folytatása is, ami látszólag ellentétes és mégis egybehangzó az előbbivel: „S légy oly szabad, mint a be nem kötött seb.”

Ezt tanultam valamikor a harmincas években Horváth Imrétől a váradi korzón. S azóta is jól szolgál nekem Kanton túli etikával. Az első fele az objektumra, a másik a szubjektumra vonatkozik.

Horváth Imre zsenialitása és az én tanítványi fogékonyságom feltehetően azokból a körülményekből is fakadt, amelyek közt ott Váradon éltünk. Hiszen kisebbségi sorsban minden ember (költő, gyerek pláne) egy-egy be nem kötött seb.