Külalak: jeles

Márton Áron óvó szava eljutott-e a béketárgyalások idején a nagyhatalmakhoz? Erdély legfelelősebb magyar reprezentatív emberei írták még alá. Vásárhelyi János erdélyi református püspök is. Arra kértek (volna) garanciát, hogy „Kelet-Európának ezen a kényes pontján is megvalósuljanak a tartós béke és az alapvető emberi jogok biztosításának a feltételei, s megvalósuljon az a cél, melynek eléréséért a nagyhatalmak oly kimondhatatlanul súlyos áldozatokat hoztak.”

A Magyar Nemzetben olvasom a beszámolót, hogy mi lett a sorsa ennek a szívszorítóan reménytelen szót-emelésnek.

A háború utáni bizalommal teljes rövidke korban a történelem rossz tapasztalatai alapján szorongó, vészlátó erdélyi magyarság szava – írja a lapban Fülöp Mihály – csakugyan eljutott az illetékesekhez. Teleki Géza adta át a levelet. Talán azért bízták rá, mert erdélyi ő is, és mert apjáról azt mondta Churchill, hogy Teleki Pál számára mindig ott lesz a szék a béketárgyalásokon.

Válasz? (Keresem a legkifejezőbb magyar szót arra, hogy nincs válasz.) Válasz: nuku.

Most viszont előkerült a Foreign Office-ban készült belső feljegyzés. Ebben a rokonszenv jele felcsillan: elismerik a szövegezőknek, ó nem az igazságát: „A magyarok részéről elismerésre méltó, hogy az ügyüket érthető módon terjesztették elő, tisztán legépelve, jó minőségű papíron…”

Szépen megfesthette volna Madarász Viktor vagy Gyárfás Jenő a jelenetet: valamelyik kolozsvári plébániahivatalban egy öreg Remingtonon pötyögtetik Erdély magyar püspökei (hisz itt találták fel Európában az Ökumenét) az emberi jogokért esdő imájukat az égi és ninivei nagyhatalmakhoz. Sűrű radírozgatásuk közepette fontolgatnak meg minden szót, amíg eljutottak a dátumig: Kolozsvár, 1946. április 29.

Majd olyan messze van már ez is, mint a Hunyadi László búcsúja, a Zrínyi és Frangepán a siralomházban, a Dobozy Mihály és hitvese, s a többi magyar clair-obscur…