Symphonia hungarorum

Néha úgy képzelem, hogy azok a hittérítő papok, akik tűzzel-vassal és katekizmus-magoltatással terjesztették a kereszténységet Magyarországon, titokban szerelmesek voltak a pogányságnak bűn nélkül szerethető megjelenési formáiba. Hogy valami ODI ET AMO hozta őket ide.

Az éjjelente darálókövet forgató cselédlány éneke megütötte a velencei Gellért és a német Walter fülét – így mondja a Szent Gellért-legenda. Hogyhogy ez a semmi pillanat ilyen emlékezetes lett? Hogyhogy nem tűnt el a futó benyomások végtelen sorában? Én úgy hiszem, hogy Gellért épp ezért – egy ilyen pillanatért – jött Velencéből Magyarországra. És most beteljesedett számára valami valami pusztai nosztalgia. Utána már jöhetett a következő legendás pillanat. A vértanúsága a Kelen hegyén.

A hittérítőt ellenállhatatlanul vonzza az egzotikus kultúra, amelyet felfedez, meglát és megsemmisít. Az indiánok paradicsomi pucérságának ő akar lenni az első és utolsó tanúja. A konkvisztádorok nyomában sietve indul ő is, a boldog meztelenek közé, egy hajórakomány szent-olvasóval, perkálszoknyával és klottgatyával.

Gellért, a legenda szerint, reggel megajándékozta a nótázó cselédlányt.

A két meghatott hittérítő – Gellért és Walter – nyilvánvalóan szégyellték egymás előtt meghatottságukat.

– Szimfónia! – mondják csúfolódva, hiszen a daráló nyikorgását csak csúfolódásból lehet hangszeres zenének mondani.

Amikor aztán Gellértet a magyarok bedugták abba a szörnyű szöges hordóba és legurították a róla elnevezendő hegyről – vajon milyen zenére nyílott meg számára a pálmás Paradicsom?