Hazafelé, Váradra

Ady – nemcsak a Magyar jakobinus dala, nemcsak a Dunának-Oltnak egy a hangja, nemcsak az eszme-barrikádokra szólítás, hanem ő az, aki a csucsai kerti teraszról nézi a Sebes-Körös szűk völgyében a folyóval egy irányba futó tömegeket, a román betörés elől menekülőket – szinte lenyújtott kezével elérhető távolságban tőle (mintegy páholyból) – és azt írja: „néma dzsin ül büszke torkomon”.

 

„Néma dzsin” – hogy rímel ez arra a „néma kín”-ra, amelynek kimondásához a jogot Illyés – illúziótlan lucidus próféta-látással – jó előre vindikálta magának a felszabadulás utáni évtizedekre.

 

Az ötvenes évek elején – baráti közbenjárások kivételes eredményeképpen – meglátogathattam anyámat, súlyos betegségében, a határ túloldalán. A sötét éjszakai vonaton összekerültem Huszárik Zoltánnal. Úgy rémlik, Ladányig mentünk együtt. Egy faluról beszélt, ahol az emberek megnémultak. A gyerekek nem felelnek a tanítónak, az öregek végszó nélkül halnak meg. Huszárik – egyszer majd – filmet akar róluk csinálni. „Képzeld el, végre egy igazi némafilmet.” Hozzá bizalommal vannak – mondta még –, ha ő szól hozzájuk, csillogó szemmel hallgatnak. Különben apatikusnak látszik a némaságuk.

Emlékszem, Szolnoktól Arany János-balladákat idéztünk, melyikünk tud több olyan sort, ahol Arany a némaság tüneteit írja le. „Szó benn szakad…” stb.