Pandora szelencéjét nyitogatva

Én nem értem a búsmagyarok optimizmusát.

Folyton idézik a költői telitalálatokat, váteszeink vízióit a sírról, hol nemzet süllyed el, az ítéletet, amelyet alliteráció ver kemény fejünkbe: „halj magyarán föld maradék magyarja!” – és közben nem akarják tudomásul venni a tényt, hogy ez egyáltalán nem képtelenség, ez csakugyan így is lehet. Honnan a titkolt hitük a nemzet halhatatlanságában? És épp a jóslatok ellenére? Mintha a szó nem épp arra szolgálna, hogy közelebb szólítsa, amit néven nevez. Talán abban bíznak, hogy a kimondott rossznak megszűnik az ártó hatalma? Hogy a tökéletes kifejezésben a Végzet kiéli magát?

Mintha a versek zenéjére táncoló kígyó elhullatná a méregfogát. Miféle fordított babona ez, vakmerő bizalom az Előimádkozott Rossz irgalmában?