Kissé elsárgult újságlapok…

Mintha a szívét nyomó kövek közül egy – legalább egy – lehengeredett volna, mert boldog elégtétellel nyugtázta Illyés egy régesrégi Népszabadság vasárnapi mellékleteként közölt kolumnás tűnődése során, hogy a kurd nép viszontagságos balsorsa szerencsés fordulathoz ért – legalábbis az Irakban élő harmada most már boldognak mondhatja magát –, ugyanis „az Irakban élő kétmillió kurd most ér küzdelme végére, hogy a területi autonómiát és a külön parlamentet megkapja”.

Kissé elsárgult újságlapok. Mikorról? Még azon frissiben tehettem be ebbe az Illyés-kötetbe. A vasárnapi mellékleten nincs feltüntetve dátum. Zelk Zoltán még élt; két szép új verse van ugyanezen az oldalon. Veres Péter már nem élt; Illyés, cikkében, múlt időben említi őt. Tehát a 70-es években jutott ilyen szépen egyenesbe közmegelégedésre, az iraki kurdok sorsa. Tizenöt éve? Húsz éve? A szépreményű nép most megint épp szétszóratik és mészároltatik. Nem is említi senki az autonómiáját vagy a parlamentjét, hanem csakis a kiirtatását, endlőzungját.

Lám, Illyés Gyula is, váteszünk, mily megnyugodva beszélt még nem is oly túl rég, az üldözött nép jövőjéről; márpedig hogy illúziókba lovallja magát, attól megóvta őt aggodalmas természete, depresszióra hajlandósága, történettudó bölcsessége – pláne, ha fenyegetett népek sorsáról volt szó. Nem kiáltotta, hogy vigyázz! a demokratikus garanciák, amelyeket egy többség ad a kisebbségnek, tiszavirág-életűek is lehetnek. S ki tudja? nem lesznek-e épp a garanciák egy genocídium taktikai előjátékai…?