A Mount Palomar után: egy rezervátumA Napló. Megint a Napló… Bámulatra méltó írói (és ki tudja: asztronómiai) teljesítmény ez a néhány oldal is, amelyen Márai Sándor leírja benyomásait, bepillantva egy tágabb horizontú mindenségbe. Most látszik, hogy nem volt hiába a hatalmas írói életműve során kifejtett erőfeszítése a zaklatott és talányos családi, társadalmi és lelki jelenségeink rögzítésére – amit annyi bravúrral csinált –, az ötvenkötetes stílusgyakorlat meghozza a gyümölcsét. Mert lám, éppen ebben az elme-oltó konfrontációban – ahol más író leesett állal hebegne-habogna – Márai bírja szusszal. Mindig van közölnivalója. Pontos, meglepő észrevételeket tesz, amelyek – ki tudja? – még talán érvényesek is lehetnek. Nem is csupán a galaxisok mozgásában kajánul felfedezett erotikára gondolok. („Egyes galaxistestek ölelkeznek, egymásba fonódnak, szenvedéllyel vonaglanak.”) Inkább arra, amivel – szinte minden összefüggés nélkül – zárja ezt az „űri szemlét”. A Palomar-hegyről lejövet váratlan témaváltással, az egyik utolsó indián rezervátumról közli észrevételeit. Ádám fedezi fel így – közvetlenül az űr-jelenet után – az eszkimólétet. Úgy látszik: ez a kettő nagyon összefügg. Az a bizonyos kanti „csillagos ég fölöttem” és az ember dekadenciája, a törzsi (vagy emberiség-) szintű vegetálás. |