A többi néma csend

Képzeletem egyik „állandó színpadán” a sok közül – amelyeken a soha meg nem írandó színpadi műveim nonstop próbái folynak zárt ajtók mögött – bár mondhatnám úgy is, talán találóbban, hogy a tudatom „szimultán sakktáblái” egyikén – évtizedek óta készülődik egy dráma. Fel-felfénylik az unalomig ismert fehérre meszelt szobabelső (cella-belső, siralomház-belső), hallom a párbeszéd töredékeit (és nem lehet tudni, hogy igazából vajon milyen nyelven hangzanak), beleélem magam a három figura valamelyikébe (várandós asszony vagyok, filológus kispap vagyok, népem renegátja vagyok), és tudom, hogy az intermittáló fény, ami kápráztatja a szemem: egy süllyedő kultúra S.O.S. jele, hogy a párbeszédtöredékek: megannyi utolsó üzenet (egy anyanyelv mondja – mondaná! – a magáét, mielőtt torkára forr a szó és holt nyelv nem lesz belőle), és tudom – hogy hiába – egyik szereplő bőrébe bújva sem bírom feltartóztatni a végzetet…

Bizony van már vagy két évtizede, hogy hallottam – akkor azon frissiben – nagyszerű párizsi barátom, Jean-Luc Moreau történetét, akinek sikerült valahol a Szovjetunióban átbeszélgetnie egy éjszakát egy kihalt nyelv egyetlen túlélőjével. E „csillagos órának” csodájában ki tudja, mi is az ámulatra méltóbb? Az a tragikus-magányos személyiség-e, akiben intenzív öntudattal felragyogott az elenyészett kammasz nép memóriája, avagy az akkor még diák Moreau-Mezzofanti hihetetlen nyelvi mindentudása? Vagy éppen az, hogy Teremtő-tudja milyen mélységekből indult-s-motivált két élethivatás megtalálta egymást búcsúkommunikációra egy nyelv pótolhatatlan, pazar rendszerében.

Volt valami magasabb Sorsra valló ebben a találkozásban. Nem kell vernegyulai fantázia hozzá, hogy a szovjet–kínai határra száműzött finn-ugor nép hírmondója helyett Amerika egyik őslakos népének hűlt helyén képzeljük el a találkozást egy „utolsó mohikánnal”. A Kárpát-medencében egy utolsó venddel vagy magyarral.

Mióta ezt a történetet hallottam, tehát évtizedek óta gyűjtöm, vásárlom, olvasom kihalással fenyegetett népek folklórját. (És melyik nép mondhatja magáról, hogy örök életű volna? Melyik? És melyik emberiség?) Meglehet, hogy a magyar lélekben oly elevenen élő nemzethalálösztön hajtott efféle tematika felé. Ám ha emlékeimben kutatok, első francia olvasmányaim között ott találom Paul Valéry szövegét a Variétés első kötetéből a tenger mélyébe merült kultúrákról. Máig is betéve tudom ezt a passzusát. És a gyászom a büszke ninivei, athéni, alexandriai vagy katár civilizáció halálán nem sokkalta nagyobb, mint az, amellyel megsiratom az oly nemes Ishi nevű indiánt (múzeumőr lett belőle egy etnográfiai múzeumban és élő múzeumi leltári darab), akivel szintén egy nagy múltú és sokat ígérő civilizáció szállt sírba mindörökre, mindenestül.

Mintha a mi világtörténelmünk fonákját látnánk: sóval bevetett Karthágókat, letarolt őserdeivel együtt lélegző, tüdejét veszítő „szomorú trópusokat”, fakuló Gauguin-színeit az elveszett paradicsomnak.

A tragikum teljét én ma már nem is annyira az áldozatok sorsában vélem felismerni, hanem az ún. „győztesekében”. Ahogy Euripides sem győzött inteni ilyesmire a Trója alól hazahajózó görög vezérek sorsát megmutatva. A győzelem öntelt hübriszét – mely további trójai háborúk veteménye lehet – büntették bennök az istenek…

Nem kell a görögökig visszamenni. Látva láthattuk: a hatalom szupervolta semmire sem garancia.

A Szovjetuniónak szinte percek alatt bekövetkezett (ciorani szóval) dekompozíciója csak azt lepte meg, aki nem olvasta idejekorán Paul Valéryt, aki jó hetven évvel ezelőtt írott tanulmányában a végzet ugyanazon balcsillagára mutatott föl a győztes Franciaország, Anglia, Oroszország fölött, mint amit láthattunk egykor Elam, Ninive, Babilon fölött (kiemelés – mint mondani szokás – Paul Valérytől). S így folytatta ezt a gondolatmentét a XX. századi történelem legkisebb és legnagyobb civilizációkat egyaránt megőrlő malmairól: „A történelem szakadéka eléggé tágas minden nép számára. Érezhetjük, hogy a civilizációk törékenyek, akár az élet. Azok a körülmények, amelyek Keats és Baudelaire műveit a Menandroséi mellé utalják, már egyáltalán nem elképzelhetetlenek: az újságokban állnak.”

Igen, a mai újságokban is.

Tulajdonképpen ide akartam kilyukadni. Mert a régtől kísértő drámatervet és a még régebbről kísértő elmélkedéseket a civilizációk haláláról az lobbantotta föl bennem, hogy a mai La Repubblica kulturális oldalán riportot olvasok egy guatemalai asszonyról, és ahogy ezt az asszonyt az újságíró – Daniela Pasti – leírja, meg ahogy őt a fényképe mutatja: hajszálra olyan, amilyennek az elnémuló népről szóló drámám hősnőjét elképzeltem, s a legelső oldalakon jellemeztem. (Minden drámatervemből – a legreménytelenebbekből is – azért elkészülnek a legelső és a legutolsó oldalak.) Így kezdődik az olasz lapban a cikk: „Az ellenállás és a heroizmus megtestesülhet egy harminckét éves írni-olvasni se tudó asszony lélekkel teljes mosolyában…” S amit utána a várandós anyának a magzatával folytatott beszélgetésből idéz, szintén megtalálhatja párját régi jegyzetpapírjaimon, amelyeknek sarkában két betű utal a drámatémára: H. Ny. (Holt nyelv.)

Paul Valérytől idejekorán megtanultam, amit mai példák is mutatnak, hogy a birodalmi nagyság nem garanciája semminek. Még a túlélésnek sem. (A Variétés legelső köteteinek legelején írt erről, még az első világháború végén, a békét arrogánsan diktáló győztes nép szorongó fiaként).

A dráma logikájával – mely számomra bizonyító erejű – szívesen nyomoznék abban az irányban, hogy hátha a kisebbség inkább lehet a megmaradásnak garanciája. Vagy az elmúlás méltóságának a garanciája. (Kis Romulusnak nemcsak a birodalmi világvége gyatra, az ő szelleme is az.) A Tiszták maroknyi seregének a látása is tiszta. A La Repubblica riportja sorolja a guatemalai asszony családjának módszeres kiirtását. Az anya halálát (vasfogókkal tépték darabokra), az apáét (az elfoglalt spanyol követség épületében égett el elevenen) és a többiekét sorban. Nagy volt a család.

Ezekben a tortúrákban vajon milyen vigasztaló üzenetet suttogott a szenvedőknek a velük együtt szintén halálra ítélt kultúra?

Bihari Sándor régi versének egy-két sora merül föl bennem. Azt hiszem, 56 utáni időkről szólhatott:

 

Előbb az ujjai képzelték el a kötél anyagát, aztán már a nyaka is a szorítást, hogy a gondolatai is fuldokolni kezdtek.

 

A dráma: a fuldokló gondolatok hirtelen vakító luciditása. Vajon egy nyelv (egy kultúra, egy nép) utolsó pillanatában (mielőtt torkára forr a szó) felfoghatjuk-e azt a fényjelet, amelyben megjelenik az illető nyelv (kultúra, nép) kristályszerű Világmindensége?

Amelyben benne VOLT. Amelyikben otthon VOLT.