Ökológia

Gyerekkoromban még úgy néztem a fákat, mint az élet megannyi diadalmas, boldog zászlóbontását. A házunk előtt Váradon a hársfákat! Nem tévedtem. Kivételes fák voltak azok. Később, amikor verseket olvastam, felbukkantak egy versben az én fáim, Ady versében („Poros a hosszú hársfasor, Holdfényes a püspöki udvar…”) Ez a vers igazolta utólag a rangját gyerekkori bámulatom tárgyainak… Ősi rangját, mondhatnám, hiszen a vers akkor íródott, amikor én még nem voltam.

És vajon mégis nem ott kezdődött-e az Élet, abban a lételőtti, fülleteg, bódító hársfaillatban? („Akkor a hársak épp szerettek, S eső után szerelemszag volt.”)

Én emlékszem még arra az időre, mikor minden fában ott volt egy ojtásnyi a paradicsomi Életfából. És még a fadöntés is az emberhez és a fához egyaránt méltó küzdelem volt, afféle nemes küzdelem, mint vadászaton egy vadkan elejtése…

És most úgy nézek a városi fákra, mint gázhalálba menetelőkre. Szégyenkezve és tehetetlenül.