Telünk, tavaszunk…

Hogy milyen lesz az atomtél, azt – mielőtt még a svédek rájöttek, kiszámították volna – Madáchtól és Vörösmartytól eléggé pontosan és érzékletesen tudtam.

„E vérgolyó napod” – mondja Lucifer az egyenlítőn is fázkodó Ádámnak, s ma már tudom, hogy a Nap „kihűlése” az atmoszféránkban elterjengő szennyező anyagoknak lesz majd tulajdonítható, elkerülhetetlenül egy kisebb-nagyobb atomháború után… Ennek az atomtélnek egy lehelete csap meg a Vörösmarty-sorból is: „A föld megőszült…”

Másik szép évszakunk, a kikeleti – amely oly elválaszthatatlan a sok szép madár szavától –, egy lényegét meghazudtoló jelzővel tűnik majd el a földről.

Néma lesz tavaszunk.

Ezt meg Nemes Nagy Ágnesből ismerem. Bár ő némi szakmai tartózkodással viseltetik e kifejezéssel szemben, túl poetikusnak tartja. Nem költő tollára valónak. „Az ökológusok egyik szakkifejezése ez, a madártalan, állattalan tavaszt jelenti, a természet kihalásának egy stádiumát.” Egy természetvédő film láttán ír róla. S hozzáfűzi keserű vigaszképp: „a néma tavasz némaságát emberi fül már nem fogja hallani, lévén az ökológiai lánc megszakítása hamarabb pusztító az emberre nézve.”